Férfias szakma? Erélyes női vezetők? Meddig diktál még a környezetünk?

Akár hiszik, akár nem, van ennél még rosszabb vonat is: a mit szólnak majd az emberek?, amely még sebesebben száguld velünk. Amint felülünk rá, mások sziklaszilárd elveihez és elvárásaihoz kell igazodnunk.

Ki utazik kihez?

Ha már az utazással kezdtük, maradjunk még egy kicsit a témánál. Egészen aprócska járgány volt, ráadásul tűzpiros. A babakocsit én kaptam ajándékba, ahogy azt kislányoknak illik. Engem azonban sokkal jobban lekötött az üléssel és fékkel felszerelt, kis roller, amin szabadon száguldozhattam a reneszánsz kastély körüli járdaszalagokon. Öcsém fogta a babakocsit, belepakolt annyi plüssállatkát és babát, amennyi csak belefért, még a fel- és lecsukható napellenzőként szolgáló hajtókába is jutott belőlük, és elindult őket megsétáltatni. Életemben nem hallottam még annyi méltatlankodást amiatt, hogy fiú létére ilyesmivel játszik. Volt, aki megpróbálta lebeszélni a kocsikázásról, mert hát városhelyen nem az udvarban, hanem odakint, a ház és a kastély közti parkban hancúroztunk. Öcsköst azonban nem lehetett lebeszélni. A plüssállatok és a babák továbbra is lényeges szerepet töltöttek be mindkettőnk életében. Egymás mellé ültettük őket, és kezdődhetett a tanítási óra. Amikor nagyobbacskák lettünk, átadtam öcsémnek a rollert, én kerékpárra váltottam. Ha kellett, visszaakasztottam a láncot, a rozsdás csavarokat újakra cseréltem, gondosan lemostam a tavasz érkeztével a ma már veteránnak számító Eskát. Öcsém pedig az egykori babakocsi mellől végül a rollerezésen és a kerékpározáson át eljutott a legvadabb motorok megnyergeléséig. Időnként odahaza is megtörtént a szerepcsere, amikor apa kalácsot sütött vagy copfot font, reggelit készített. Édesanyám pedig egyszer a kamra takarításakor leakasztotta a légpuskát, és elmondta, odahaza édesapja tanította meg célozni, volt egy időszak, amikor eredményes versenyző volt. Olyan környezetben cseperedtem, ahol nem voltak szigorúan leosztva a női és a férfi szerepek. Talán egy-két esetet kivéve nem is került szóba ilyesmi. Amikor kamaszként elindultam a szomszédos járási székhelyre az ott élő szerelmem után, akkor szólt rám erélyesebben az édesapám:

„Lányom, lányom, mindig a legénynek kell menni a lányok után, nem a lányoknak a legényhez!”

Erélyes vezetők

Pályakezdő újságíróként a rendszerváltást követően megismerkedtem a községek vezetőivel, az első polgármesterekkel. Javarészt férfiak nyerték el a lakosok bizalmát a szűkebb és a tágabb régióban. A párkányi térségben azonban akadt egy Garam menti kisközség, ahol nő lett a polgármester. Jutkát igencsak megkedveltem. Ma már nem lehet köztünk, de akkoriban csodáltam a közvetlenségét és a tenni akarását. Minél gyakrabban találkoztunk és beszélgettünk, annál jobban érzékeltem, milyen remekül bánik a községháza alkalmazottaival és azoknak a szervezeteknek, cégeknek a képviselőivel, akikkel az önkormányzat szorosan együttműködött. Minden rendezvény remekül szervezett és átgondolt volt, miközben érezhettük a női kéz, a női szív jelenlétét a vendéglátásban, a messziről érkezők fogadásában. Ámulattal láttam, ahogy ugranak, és készségesen segítenek neki a lakosok. Később változott a helyzet, és egyre több nő került a polgármesteri posztra. Valamennyivel közvetlen, baráti kapcsolatot sikerült kiépítenem, és amikor egy-egy téma kapcsán felkerestem őket, még a családi életről, a munka és a magánélet összehangolásáról is jutott időnk őszintén elbeszélgetni. Egyetlen egyszer sem hallottam tőlük, hogy nehezebben fogadnák el a véleményüket, vagy kelletlenebbül teljesítenék a kéréseiket a férfi kollégák. Hasonló meglepetés volt számomra, amikor megismerkedtem egy szövetkezet elnöknőjével, akivel sajnos rövidre sikeredett az együttműködésünk, mivel elérte a nyugdíjkorhatárt. Annyi dicsérő és elismerő szót, mint amennyit a helyi lakosok részéről kapott, akkor sem gyűjthetett volna be, ha egész szakmai pályafutása alatt bakancsosan, kevély gazda módjára járta volna be a nagy mezőgazdasági birodalmat.

Precizitása, nyugalma és következetessége volt az, amiért biztonságos vezetőnek tartották. A halk szavú asszony a kitartásával és a tudásával vezette a többieket, és ezt egy életre megjegyeztem.

Férfias szakma?

Volt idő, amikor azt mondták, az igazán férfias szakmából el lehet tartani a családot, azaz a háztartásbeli nőt, aki neveli a gyereket, és gondja van a háztáji gazdaságra. Mára teljesen megváltozott a helyzet, az egyik ismerősöm családjában például épp az édesapa ment gyermekgondozási szabadságra, mert az édesanya munkahelye rugalmasabb volt, és a keresete is jóval magasabb. Az édesapa eleinte küzdött az egyhangúsággal, és gyakran hívta fel telefonon a nejét, hogy tanácsot kérjen. De még ezekben a szorult helyzetekben sem érezte szégyellnivalónak vagy kevésbé értékesnek a gyermek gondozását. Örömmel töltötte el az érzés, hogy így sokkal több időt tölthet a kicsivel, jobban megismerhetik egymást, lesznek közös titkaik, élményeik és örömeik.

Ezekre a hétköznapi közös percekre a túlontúl elfoglalt édesapák időnként bizony féltékenyek!

Közben jutott ideje arra, hogy polgári társulást alapítson, és környezetszépítő projekteket dolgozzon ki. Mire véget ért a gyermekgondozási szabadság, a közeli kiserdőben megépülhetett a rovarház, eltávolították a gyomot, kiépült a tanösvény, mindent virágzó rét borított, és elkészülhettek a járdák. Később egyre több apukát sikerült toboroznia. Nem volt nehéz, mert a gyerekek is keresték egymás társaságát a játszótéren. A harmincas és negyvenes éveikben járó apukák izgalmas, de elérhető áron kivitelezhető megoldásokat találtak ki ahhoz, hogy a családok jól és komfortosan érezzék magukat az érintett városrészben.

Végezetül talán csak annyit tennék hozzá az itt felsorolt remek példákhoz: nincs férfinak és nőnek való munka. Csak elégedett ember van. Annak a nőnek, illetve annak a férfinak, aki úgy érzi, kiteljesedhet a tevékenységében, mert ezzel másokat is gazdagít, az előre leosztott női és férfi szerepekkel egyáltalán nem is kell már foglalkoznia!

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa