Zenei csúcsokon

Zenei vezető nélkül élő zene nem szólalhat meg a színpadon. Furák Péter a Maszat-heggyel, Varró Dániel mesejátékával kezdett a Vígszínházban.

Az azóta eltelt hat év alatt olyan darabokban dolgozott, mint A lovakat lelövik, ugye?, Jó embert keresünk, Popfesztivál 40, Lumpáciusz vagabundusz. Vagy Hanoch Levin temetési komédiája, az Átutazók, amelyet a Visegrádi 4-ek fesztiválján láthat a pozsonyi közönség. Furák Péter a Szlovák Nemzeti Színház színpadán a saját zenei motívumaival teszi még színesebbé, még szórakoztatóbbá az izraeli szerző darabját.

* Elolvasta a szövegkönyvet, a szeme előtt elevenedtek meg hol vidám, hol szomorú, hol iróniával átitatott élethelyzetek, aztán…

… akkor még nem gondolkoztam zenében, csak érzetekben. Hogy mi mögött mi lehet. A próbán már van hozzá képem is, mert addig csak a szöveg. A rendezői instrukciók sokat segítenek. Eszenyi Enikő cizelláltan megfogalmazta, mit szeretne, és én azt fordítottam le zenére. Még abból is születik valami a fejemben, hogy milyen hanglejtésben adja a rendezői instrukciókat a színészeknek. Tulajdonképpen azt fordítom zenére. Így született meg most is minden, helyben, így lett egy kerek egész, szép kis előadás az Átutazók.

* Családi történetek, elmérgesedett és kacagtató családi viszonyok laza füzére a darab, több mint húsz színész játssza, és mind más egyéniség. Egyszer csak megjelenik a színen Törőcsik Mari, az állandó szökésben levő nagymama, akihez igazából csak az unokája ragaszkodik.

Törőcsik Marinak külön zenei témája van, hiszen elviszik, elmegy, eltűnik, visszajön, és ezt a zenében is éreztetni kell. Lassított tempó a zenéje, de a nosztalgiaérzés a legfontosabb benne. Mintha visszahozna valamit a múltból. Nagyon imponáló jelenség. Idős hölgy, törékeny test, csupa báj, kedvesség, tipegés-topogás, én teljesen odavagyok tőle. Gyorsan kialakult, amit zenében jelezni akartam vele kapcsolatosan. Ha őt ez nem inspirálta volna a játékban, biztosan megjegyzi, mert olyan. Kicsit a saját nagymamáimat is látom benne, hiszen ők is ilyen frissek, fiatalosak. Az orosházi nagymamámnak köszönhetem, hogy zenész lettem, hiszen ő az egyetlen a családban, akinek zenei hallása van. Nagyon szépen énekel még mindig. Volt olyan, hogy órákon át népdalokat, nótákat énekelt, én meg próbáltam őket lepötyögni mellette öt-hat évesen.

* Olyan korán elkezdett zongorázni?

A nővéremnek vették a zongorát, de őt nem érdekelte. Gyerekként hétvégeken gyakran voltunk a nagymamánál, és ott állt a zongora a nappalijában. Ő feltette az ebédet főni, énekelgetett, én pötyögtem, a pörkölt meg szépen odaégett közben. A másik nagymamánál is nagyon jól éreztem magam Debrecenben. Ott nem volt meg a zenei vonal, de a slambuca mindenért kárpótolt. Az olyan, mint a krumplis tészta, csak szalonna vagy kolbász is van benne. Kovászos uborkával jöhet bármikor. Imádom. És ő ezt úgy tudja elkészíteni, olyan finoman, ahogy senki más a világon.

* Debrecenben végezte a zeneművészeti főiskolát.

Békéscsabán jártam konzervatóriumba. Debrecenben szereztem meg a művészdiplomámat, de hogy színházi zenész leszek, az meg sem fordult a fejemben. Az csak úgy jött, és beleszerettem. A Vámpírok báljában csapott meg igazán a szele, előtte még csak színházrajongó sem voltam. De ide sodort az élet. Arra pedig mindig is vágytam, hogy zenét írjak, s a Vígszínházban erre is lehetőségem van. Itt tudnak énekelni a színészek, mindenki tehetségesen használja a hangját. Remek a brigád. A fiatalok különösen közel állnak hozzám. Molnár Áron, Józan László, Bata Éva, Réti Adrienn. Velük együtt kerültem ide, Lengyel Tamás régebbről a barátom, vele is nagyon szeretek dolgozni. Sztárszínészből is van itt sok, el sem hiszem, hogy hozzájuk tartozom. Engem egyébként sokkal jobban inspirál egy színész éneklése, mint egy profi énekesé. Egy színész úgy tudja előadni a dalt, ahogy egy profi énekes soha. Elmegyek egy dalestre a Zeneakadémiára, és nem hoz lázba. Ott mindig van egy kis hiányérzetem. A színész persze olyan, mint a gyerek. Babusgatni kell. Inspirálni. Segíteni neki. A másik típus azt hiszi, hogy ért a zenéhez, hiszen a zenéhez általában mindenki ért. Ha megkérdezik tőlem, ki vagyok, és mondom, hogy zongorista, a válasz legtöbbször az, hogy »nekem is van egy szintim otthon«. Attól viszont kiborulok, ha valaki okoskodik, közben tudom, hogy gőze sincs az egészről.

* Klasszikus zenét tanult, de musicallel és könnyűzenével is foglalkozik.

Mindenevő vagyok. Írhatok zenét, ami nagyon jó lehetőség, de nem jobb, mint eljátszani egy Mozart-operát, áthangszerelve. Köteles Géza karmester nagyon jó barátom, rengeteget tanultam tőle. A Vámpírok báljában ismertem meg, azóta szeretek vele dolgozni. Zenei vezető ő is. Kreatív, nagy tehetségű ember.

* Presser Gábor?

Ő a másik, akitől sokat tanultam. Nagy elismerés számomra, el sem tudom mondani, mennyire megtisztelő, hogy a Popfesztivált a kezembe tette. Az első perctől fogva kedves velem. Elkezdtük próbálni a Hegedűs a háztetőn-t, és Bálint barátom, akit a Vámpírok bájából ismerek, és a Vígszínházban korrepetált, elutazott Amerikába. Presser akkor kezdte a Maszat-hegyet, Bálint pedig engem ajánlott neki. Családi ebéd volt, csengett a telefon, Presser hívott. Kiesett a kanál a kezemből. »Szervusz Péter, én Presser Gábor vagyok« – mondta. Aztán felmentem hozzá a Vígbe, picit játszottam neki, és szép lassan egymásra találtunk. Hogy megbízik bennem, azt akkor éreztem először, amikor Kovács Patríciával engem küldött be a tévébe, hogy én kísérjem a Maszat-hegyből a nagy dalát. Nem kellett külön csatákat vívnunk, hogy »lehet-e így, Gábor«, konstruktív lett a dolog kettőnk között. Onnantól fogva nem éreztem, hogy nekem bármit bizonyítanom kellene. Szólt is nem sokkal később, hogy nagy tervei vannak velem, szeretné, ha állandó tag lennék a színházban, és ha zenés darab van, azt együtt vinnénk. Így is lett. Mindig nagyon kedves velem. Soha nem érezteti, hogy ő a Presser Gábor.

* Előfordult már, hogy valakivel gyötrelemként élte meg a munkát?

Ilyen még nem volt. A technika már zavarba hozott. Eszenyi Enikő A lovakat lelövik, ugye? című rendezésében a hídon a zenekar. Tologatnak bennünket ide-oda a színpad fölött. Ott a nagy rizikófaktor, hogy kicsúszhat a kábel. Tíz métert megyünk előre-hátra. Gyorsan tolnak, eleinte még tériszonyom is volt. És az egyik előadáson elment a világítás. Az első dallal még nem volt gond, utána viszont olyan sötét lett, hogy a billentyűt sem láttam. Jött a szóló, a hangszer ugye, működött, csak a fény ment el, Szabi világított mellettem a mobiljával.

* Színészek mesélik, hogy ha fáradtnak érzik magukat az előadás előtt, érzékenyebben játszanak. Egy zenésznél ez hogyan működik?

Csak a próba vége felé érzem, hogy cakk! Addig pörgök, utána összeesek. Főleg egy olyan próbát követően, amikor egyfolytában improvizálok. Pedig a színházból még megyek is tovább. Zongorakísérő vagyok egy zeneiskolában, ami azt jelenti, hogy ha hív a főtárgytanár, lekísérem a darabot. Mondjuk, hegedűn vagy klarinéton játszik a gyerkőc, én meg zongorán lekísérem.

* Nem kínszenvedés, ha látja, hogy gyötrődik a diák?

Ez más helyzet, és én is más vagyok ilyenkor. A gyerek a fontos. Ha lelkes, én is lelkes vagyok. Egy kisgyerek is lehet cuki, a nagy pedig, ha tehetséges, jó. Ha nem az, nekem is rossz. Akkor meghalok.

* Látványosan?

Nem tudom palástolni. Egyszerűen összeomlok.

* A színházban mit szeret jobban? A próbát vagy az előadást? Megkomponálni, összerakni a dalokat, vagy a végső fázist, a kész mű megszólaltatását?

Azt a szakaszt nagyon élvezem, amikor megszületnek a dolgok, pedig rengeteg munka van benne. De jobban kifáraszt, ha át kell alakítani valamit, mert a rendező úgy kívánja. Létrehozok valamit, amit kihajíthatok a kukába. Az szörnyű. Vannak helyzetek a próbán, amelyeket lelkileg is nagyon nehezen viselek. Ha átszabnak valamit, az már nem olyan lesz, mint amikor megszületett. Persze lehet még jobb is, mert erre is volt már példa nemegyszer. Ha választani lehet, én is jobban szeretem, ha már elkészültünk valamivel, és akkor durr, toljuk!

* Színház, zenesuli, van még valami?

Van. A rosszalkodás. Játszom egy zenekarban, a Talamba ütőegyüttesben. Elképesztő jó velük. És persze a család! Jogász a feleségem, de sok köze van a zenéhez. Orosházán annak idején együtt jártunk zeneiskolába. Hat évig zongorázott. Néha zavarba is hoz az észrevételeivel. Jázmin, a lányunk hatéves. Amikor elkezdett énekelni, megijedtem, hogy itt gond lesz, de már tisztán intonál, és rajong a színházért is. Imádja a Padlást és A dzsungel könyvét. A Maszat-hegyet is látta már vagy ötször. Egyszer kiintegettem neki, mire azt súgta az anyjának: »Milyen jó, hogy az apukám zenész!«