Zenéből sosem elég

Maga választotta a furulyát

Bár édesapja zongorázni szánta, István még a beiratkozás előtt meghallotta a folyosón a furulyaszót, és hétévesen úgy gondolta, hogy ő inkább ezt szeretné tanulni. „Eleinte nem bizonyultam túl ügyesnek, tehetségesnek meg főleg nem, de érdekelt a dolog. Soha nem volt kényszer vagy teher számomra a gyakorlás, ezért 13-14 évesen nagyon könnyen döntöttem el, hogy egész életemben ezzel akarok foglalkozni. Akkori furulyatanárnőm, Kandik Réka elkezdett komolyabban foglalkozni velem, ő tanácsolta, hogy próbáljam meg a konzervatóriumot. Magam is meglepődtem, hogy sikerült a felvételi, mert ha nem biztatnak, magamtól neki sem mertem volna vágni. Így utólag már nem tűnik olyan nagy kihívásnak, mert rájöttem, hogy a külföldiekhez képest alacsonyak a követelmények. Sajnos, Szlovákiában már szinte nincs is zenei alapképzés. Én egész nyáron tanultam, miután felvettek, mert azt hittem, csupa képzett zenésszel leszek egy osztályban, de kiderült, hogy sokan annyit sem tudnak, mint én. Igazából nincs miből válogatni, a zeneiskolák színvonala is nagyon különböző. A tehetség és a szorgalom mellett jó adag szerencse is kell ahhoz, hogy a zene világában érvényesüljön valaki, és nekem ez megadatott. Mindig jókor voltam jó helyen, mindig olyan emberek karoltak fel, akik előre tudtak lendíteni. Versengés Pozsonyban is volt, de igazán magas követelményekkel csak tavaly júniusban találkoztam, amikor a Bécsi Zenei Egyetemre felvételiztem.”

Legjobbak között a legjobbtól

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a pozsonyi konzervatórium sétagalopp volt István számára, mert mint minden iskolában, itt is igaz, hogy sok múlik a tanárok egyéniségén, a diákok tudásvágyán. István pedig nem érte be azzal, hogy megüsse az átlagot. „Szerencsém volt a tanárommal, Katarína Ducsaival, aki kezdettől biztatott. Ő ajánlotta azt is, hogy Bécsben tanuljak tovább, mert most ott oktat a nemzetközi szinten legjobb furulyás szaktekintély, a berlini Carsten Eckert. Elvitt hozzá meghallgatásra, és úgy tűnik, Eckert tanár úr látott bennem fantáziát, mert vállalta, hogy felkészít a felvételire. Neki köszönhetően bejutottam, pedig a tizennyolc jelentkező közül csak négyet vettek fel. Tavaly hárman kerültünk a bécsi egyetemre a pozsonyi konzervatóriumból, velem együtt egy zongorista és egy gitáros, összesen pedig csak heten vagyunk Szlovákiából. A világ minden tájáról tanulnak ott. Nagyon sok az ázsiai, és a multikulturalitás a zenében is nagyon jól működik. Egészen máshogy értelmezik az egyes műveket, ugyanarról a szerzeményről soha nem az jut eszükbe, ami egy európainak, és nem is úgy interpretálják. Ezért jó velük együtt muzsikálni, a különböző pólusok közelítéséből nagyon izgalmas dolgok születnek. Az az általánosítás, hogy az európai zenészek érzelmesebbek, az ázsiaiak technikásabbak, ugyan nem igaz, de mégis mások, és ugyanez elmondható a többi európairól is. A magyar zenére például a szomorkás moll hangnemek és a csárdások a jellemzőek, nem véletlenül mondják, hogy a magyar sírva vigad.”

Az igazi zenéhez nem kell felhajtás

István a furulyán kívül fagotton is játszik. A felvételin az egyik tanár ajánlotta neki, hogy ezt is vegye fel órarendjébe, mert jól menne neki. „Megpróbáltam, és valóban ment. Minden hangszernek megvan a sajátossága, ezért nem feltétlenül tud bármely zenész bármin jól játszani; van, aki nem is próbálkozik. Én ebben is szeretem a változatosságot. Zongorán és gitáron is játszom, a komolyzene mellett szívesen kalandozom a dzsessz, a blues és a swing világába. Gútán zenekarunk is volt a barátaimmal. Akkor kóstoltam bele a közös muzsikálás örömébe, és ezért szorgalmaztam a bécsi egyetemen is, hogy zenéljünk együtt. Évfolyamunkban van olasz, svéd, osztrák, német, magyarországi, kár lett volna nem kihasználni ezt a sokszínűséget. Minden vasárnap este találkozunk az albérletemben, és improvizálunk. A szomszédok zeneszerető idős bécsi polgárok, nagyon örülnek neki, mert gondolom, a fiatalságukat idézzük fel, amikor még voltak házi, sőt családi együttesek. Mi szintén élvezzük, mert itt mindent szabad. Kérdezték már tőlem, hogy annyi kötelező gyakorlás után hogyan lehet kedvem a szabad időmben is ugyanazt csinálni, de csak azt tudtam mondani, hogy a zenét sosem lehet megunni. Annyira sokféle, olyan gazdag és változatos, hogy mindig tud újat nyújtani. Igaz, csak annak, aki átadja magát neki. Magam is sok népszerű zenészt ismerek, akik jól be tudják gyakorolni a dolgokat, nagy show-műsort is kreálnak köré, csak a lélek marad ki az egészből. Nem feltétlenül az a jó muzsikus, aki sokat ad a látszatra, a színpadi megjelenésre, ezt én inkább dilettantizmusnak nevezem. Amikor igazi zenét sikerül megszólaltatni, akkor a hallgatóság lelkében érintünk meg valamit, és ahhoz már nem kell felhajtás, mert az igazi zene magáért szól.” 

A hallás mellé szív is kell

István fő hangszere, a furulya a reneszánsz és barokk korban volt a legnépszerűbb. A legtöbb darabot a XV. századi Olaszországban írták rá; ekkor még flauto dolcénak, édes fuvolának nevezték. Aztán fokozatosan kiveszett a zeneirodalomból, jöttek az erős hangszerek, és a halk szavú furulya háttérbe szorult a zenekarokban. A XX. század közepén találtak régi kottákat és hangszereket, kialakult az ún. amszterdami iskola, amelynek köszönhetően újra bekerült a zenei köztudatba. „A szimfonikus zenekarokba azonban már nem jutott vissza, ezért egy furulyás csak szólókarrierben reménykedhet, vagy kisebb fúvószenekarokban léphet fel. Mi is alapítottunk egy ilyet a barátaimmal Pozsonyban. Cuore Barocco, vagyis Barokk Szív a neve, mert azt valljuk, hogy a zenéhez nem elég a hallás: elsősorban szív szükséges. Nyolcan vagyunk: furulya, két hegedű, brácsa, cselló, csembaló, orgona és gitár. Barokk zenét játszunk, csupa Vivaldi-szerzeményt, és az egyes művek között elmondjuk a közönségnek, mit hall, mikor született a darab, mire kell figyelni. Ez a laikusok számára is érdekesebbé teheti a hangversenyt, komplexebb élményt ad, mint ha csak azt éreznék, hogy valami szépet hallottak, de nem tudnák hová tenni. Ma már hiányzik az az általános zenei műveltség, mely a múlt század elején még természetes volt, és ez nagy kár, mert a zene csodálatos ajándék annak az életében is, aki csak hallgatja. Ha még műveli is, akkor új távlatokat nyit számára, mert részese lehet ennek a csodának. Sosem elég belőle, mert mindig más. Én is keresem a helyem, nyilván több lábon kell majd állnom, mert sok a jó furulyás, és kevesen élnek meg szólókarrierből. Sok múlik azon, felismerjük-e a pillanatot, amikor jó helyen a megfelelő emberrel hoz össze a sors. Nekem eddig szerencsém volt, remélem, ezután is hallani fogom majd azt a belső hangot, amely megsúgja, merre kell továbblépnem.”