Vendégünk: A kórházigazgató

Az alig negyvenéves vezérigazgatóval terveiről, elképzeléseiről és életszemléletéről is beszélgettünk.

Honnan indult, milyen út vezetett eddig a jelentős posztig?

Nagymegyerről származom, a helyi magyar alapiskolába jártam, és máig hálával gondolok az ottani pedagógusaimra. Szerettem volna a pozsonyi külkereskedelmi középiskolában továbbtanulni, de elcsúsztam a szlovák tollbamondáson, ezért nem jutottam be. Mivel akkor már csak a somorjai gimnáziumban volt pótfelvételi, oda kerültem, de egy év múlva átléptem Nagymegyerre. Az érettségi után pedig a közgazdasági egyetemre jelentkeztem.

Ebben volt családi indíttatás is?

Nem, első generációs értelmiségi vagyok. Anyukám varrónő volt, édesapám pedig varrógépeket szerelt; még csak különösebb érzékük sem volt ahhoz, hogyan kellene forgatni a pénzt. De mindig mindenünk megvolt, mert soha nem azt néztük, hogy másoknak mennyivel van több.

Az ember egész szakmai pályafutását meghatározhatja az első munkahely. Ön hol kezdte?

2003-ban fejeztem be az egyetemet, és a nagymegyeri tejgyárban kezdtem az ellenőrzési osztály vezetőjeként, majd a kereskedelembe is belekóstoltam. Két év múlva, huszonhét évesen neveztek ki az üzem vezérigazgatójának.

Nem ijedt meg ilyen fiatalon ekkora felelősségtől?

Kihívásnak tartottam, úgy éreztem, hatalmas lehetőség lesz, hogy tapasztalatokat szerezzek. Ott tanultam meg, milyen emberekkel dolgozni és vállalni döntéseimért a felelősséget. Nem lehetett sokat tétovázni, mert szó szerint megaludt volna a tej, gyorsan és jól kellett dönteni. Ez annál is nehezebb volt, hogy az élelmiszeripar nálunk nem stratégiai ágazat, a bérszint sem magas, ezért óvatosan kellett az alkalmazottakkal bánni, hogy meg tudjuk tartani őket.

Nehéz volt kivívni az idős, tapasztalt szakemberek elismerését? 

Elég könnyen el tudom fogadtatni magam, és ez azért van, mert szeretem az embereket. Próbálom mindig pozitívan szemlélni a dolgokat, és a megoldást keresni, nem pedig a konfliktust szítani. Ezt a szüleimtől örököltem, nálunk otthon is mindig félig tele volt az a bizonyos pohár, soha nem hallottam őket panaszkodni, mindig jó kedélyűek voltak. Ez a hozzáállás minden helyzetben fél siker, mert az emberek semmit sem értékelnek jobban, mint az őszinte érdeklődést és a tenni akarást.

Ekkora vállalatoknál, mint egy tejüzem vagy kórházegyüttes, mindig lesz pénzhiány, elbocsátások, megszorítások. Ezeket is lehet pozitívan kezelni? Meg lehet egyáltalán tanulni?

Ezt nem tanítják az egyetemen, de az ember hamar rájön, hogy nem is kell hozzá nagy tudomány. Csak nagyon kitartóan kell dolgozni, hosszú távon gondolkozni és korrektnek lenni. Nem szabad ott leragadni, hogy holnap, holnapután mit spórolhatunk meg, hanem előre kell gondolkozni, befektetni és egy elképzelés mentén haladni. Tejgyári vezérigazgatóként is sokat jártam a dolgozók közé, beszélgettem velük, megnéztem, mit hogyan csinálnak, és miért, elmondtam, szerintem hogyan lehetne ugyanannyi erőfeszítéssel hatékonyabban dolgozni, és mindig megkérdeztem, miben segíthetek. Az eredmény az lett, hogy feleannyi emberrel megháromszoroztuk a teljesítményt.  

És gondolom, ekkor kezdte el úgy érezni, hogy itt megtette, amit lehetett, ideje továbblépni…

Vagy legalábbis tovább képezni magam. Ezért jelentkeztem a bécsi és minnesotai egyetem MBA-programjára. Huszonhárman voltunk, tizenkét nemzetiségből, különböző megközelítési stratégiákat, motivációkat láttam. A két év alatt sokat tanultam arról, milyen fontos a vállalatigazgatásban is a kulturális háttér.

Hol tudta kamatoztatni ezt a tudást?

A tejgyár mellett a tulajdonos húsüzemének és szövetkezeteinek irányítását is átvettem, úgyhogy a termesztéstől, tenyésztéstől a feldolgozásig az egész élelmiszerláncot megismertem. Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, mert a mezőgazdaság az egyik legnehezebb iparág. Rengeteg hatás éri, amelyet nem tudunk befolyásolni; és itt tanultam meg azt is, hogy egy vállalatnál a raktárostól a vezérigazgatóig mindenki egyformán fontos, és egyforma tiszteletet érdemel.

Meddig érezheti motiváltnak magát egy menedzser ugyanabban az ágazatban?

A magamfajta csak addig, amíg van új feladat. Az élelmiszeripari és mezőgazdasági ágazat felső vezetésében eltöltött tíz év után úgy éreztem, tovább kell lépni. Nehéz döntés volt, de közbelépett a sors, mert meg kellett műttetnem a lábamat. Szövődmények miatt elhúzódott a rehabilitáció, közben a vállalatnál is személycserék történtek, úgyhogy 2015 végén kiléptem, és a Deloitte tanácsadó cégnél vállaltam állást.

Ilyen szakmai múlttal biztosan válogathatott az állásajánlatok között.

Ez nem egészen így működik. Az álláslehetőségek inkább a kapcsolati tőkén múlnak, és a szakmai életrajzom láttán nem is nagyon mertek pozíciókat ajánlani, mert azt hitték, a vezérigazgatói poszton alul már semmi sem fog motiválni. Meg kellett győznöm a fejvadászokat, hogy számomra nem a pozíció, hanem a perspektíva a mérvadó. Hosszú tárgyalások után a Deloitte tanácsadó cégnél folytattam pályafutásomat, kezdetben a szlovákiai vállalkozókkal foglalkoztam. Később a cég úgy döntött, hogy a szlovákiai egészségügy területén próbál terjeszkedni, én meg jelentkeztem, hogy ezt megpróbálom felépíteni. Sikerült egy tervezetet kidolgoznom az adósságcsökkentés racionalizációjára és a hálózat átszervezésére, felajánlottam az egészségügyi minisztériumnak, és el is fogadták. Itt kezdődött a kapcsolatom a szakmával, akkor döntöttem el, hogy ezen a téren is tovább képzem magam. Jelentkeztem a budapesti Semmelweis Egyetem egészségügyi menedzserképző programjára, amit máig folytatok.

Vagyis menet közben érte az ajánlat, hogy legyen kórházigazgató. 

Az akkori egészségügyi miniszter, Tomáš Drucker hivatala szólított meg és ajánlotta fel a Pozsonyi Egyetemi Kórház pénzügyi igazgatójának posztját. Három napom volt, hogy döntsek, de sokat nem kellett gondolkoznom, mert mindig az egészségügyben akartam dolgozni. 2017 februárjában belekezdtem a munkába. A megbízatás hat hónapra szólt, miután egy sikeres pályázat nyomán júliusban kineveztek vezérigazgatónak.

Az orvostársadalom külön kaszt, nehezen enged be bárkit, aki nem szakmabeli. Sikerült elfogadtatnia magát?

Úgy érzem, igen, és főleg annak köszönhetően, hogy én is elfogadtam: itt a fő cél nem az, hogy hasznot termeljünk, hanem hogy több és jobb egészségügyi szolgáltatást nyújtsunk. A források viszont végesek, ezért azon kell dolgoznunk, hogy ha valamit meg lehet csinálni egy bizonyos összegért, akkor ne a duplájáért csináljuk meg.

Ez lehet a legnehezebb, hisz megszoktuk, hogy az egészségügy feneketlen kút.

És egyre több pénzt fog elnyelni, mert mindig több az idős, beteg ember. Ezért annak vagyok a híve, hogy az egészségügyi ellátás jobban fókuszált legyen. Ha a beteg egy helyen kaphat széles körű, speciális ellátást, nem kell több kórházba járnia, keresve a kielégítő kezelést. Így költséghatékonyabbá is válna a rendszer, de ez csak egy lépés a sok közül. Természetesen ez nem mindenkinek fog megfelelni, mert a több klinika, több osztály több vezetői pozíciót is jelent. A mostani helyzet azonban fenntarthatatlan.

Szlovákiában mindenki Pozsonyban akarja kezeltetni magát, mert az emberek úgy hiszik, hogy ott vannak a legjobb orvosok. Ezt az országos terhelést figyelembe veszik, amikor költségvetésről vagy új szervezeti struktúráról beszélnek?

Az anyagiakat illetően részben igen. A legnagyobb terhelésnek azonban így is a személyzet van kitéve. Ennek ellenére úgy láttam a belépésemkor, hogy a múltban itt nemigen törődtek az emberekkel. Az egyetemi kórháznak hatezer alkalmazottja van, nélkülük nem működne a rendszer, ezért ők érdemlik a legnagyobb figyelmet.

Ön miben látná az előrelépést? Ha kevesebb lenne az adósság, javulna a betegellátás, kevesebbet kellene várni a műtétekre? 

Több fronton indultunk el: le kell cserélnünk az elavult műszereket, átépítjük a klinikákat, és azon dolgozunk, hogy a személyzet másként viszonyuljon a betegekhez. 

Talán ezt lesz a legnehezebb elérni.

Igen, mert az évek során mindenki kialakította a saját kis komfortzónáját, és most nem könnyű kilépni belőle. Sajnos, a nővérhiány is Pozsonyban a legnagyobb, mert ebből a fizetésből a fővárosban nehéz megélni, és nővéri diplomával könnyen találnak jövedelmezőbb állást. De bízom abban, hogy a fiatalok között is vannak, akik elhivatottak a szakma iránt, és tudják, hogy az egyetemi kórházban komoly szakmai fejlődésre van lehetőségük.

Orvosi vagy gazdasági szemszögből kell inkább egy kórház működésére tekinteni?

Ötvözni kell a kettőt, mert a működés anyagi feltételektől függ, de az eredményeket nem számokban, hanem életekben és azok minőségének javításában mérjük. A közgazdász feladata az anyagi feltételek megteremtése és a felhasználás ellenőrzése. Számításaim szerint öt-tíz éven belül adósságmentessé lehet tenni az egészségügyet, ha hatékonyan fog működni – ez azt is jelenti, hogy a mostaninál sokkal többet kell dolgoznunk.

Egy interjúban mondta, hogy az az orvos, aki megszokta, hogy csak délután kettőig végez műtétet, ezután délután négyig fog. Ez már így működik?

Vannak, akik négy után is végeznek, vannak, akik csak kettőig hajlandóak. Ez is szempont lesz akkor, amikor el kell döntenünk, ki az, aki nélkülözhetetlen, és ki nem.

Mennyire tartja komoly problémának a korrupciót az egészségügyben?

Tény, hogy nálunk mindenkiben van egyfajta bizalmatlanság, ami arra sarkallja, hogy intézkedjen, protekciót keressen, hálapénzt adjon. Ezt nagyon ellenzem, de még nem kaptam konkrét jelzést korrupcióról. Azon dolgozom, hogy olyan feltételeket teremtsek az alkalmazottaknak, hogy a borítékokat méltatlannak érezzék.

A gazdasághoz ért, az egészségügyi menedzsmentet most is tanulja, de mennyire kell egy kórházigazgatónak értenie a gyógyítás folyamatához?

Legalább annyira, hogy tudja, melyik vizsgálatok életfontosságúak, és min nem lehet spórolni. De a legfontosabb itt is az ember, ezért nem zárom magamra az irodám ajtaját. Rendszeresen ellátogatok a kórházakba, beszélgetek az alkalmazottakkal, hogy megismerjem a gondjaikat. 

Hogy viseli a családja, hogy ennyire elfoglalt és elhivatott?

Az az alapelvem, hogy ha valaki eljut oda, hogy nem tudja kezelni a munkahelyi gondjait, akkor ott kell hagynia azt az állást, mert a családot nem szabad velük terhelni. Otthon csak a feleségemé és a tízéves kislányomé vagyok. Magamra kevesebb időm jut most, de ilyen felelősségteljes poszt lemondásokkal jár. A családi harmónia megteremtésében oroszlánrésze van a feleségemnek. Mindkettőnknek kislányunk, Kitty a legfontosabb.

Milyen iskolába jár a kislánya?

Feleségem dunamocsi, magyarok vagyunk, otthon csak magyarul beszélünk. De szerettük volna, ha Kitty jól beszél angolul, ezért olyan iskolát kerestünk neki, ahol a nyelvtudását tökéletesítheti. Magániskolát nem akartunk, mert úgy láttuk, hogy az oda járó tanulók társadalmi összetétele eléggé behatárolt, és az értékrendjük is sok esetben elferdült. Nem akarjuk a lányunkat a márkás dolgok és a drága utazások valóságtól elszigetelt világában nevelni, ezért egy angol tagozatos állami iskolát választottunk, ahová felvételizni kellett. Nagyon sokoldalú, kreatív kislány, gyönyörűen fest, és rengeteget olvas, többnyire magyarul. Arra törekszünk, hogy az identitását megőrizze, és úgy látjuk, hogy ez számára is fontos, mert sokszor kinyilvánítja, hogy ő magyar. Ezt nyilván azért érzi fontosnak, mert szlovák közegben mozog. Én az ő korában nem foglalkoztam ezzel tudatosan, mert számomra természetes volt, hogy magyar vagyok. Ma is úgy gondolom, hogy ez nem érdemem, de szégyellnem sem kell. Ezért szeretném, ha a magyarul tudó kórházi alkalmazottak bátran szólnának magyarul a betegekhez, mert ez is csak egy a természetes gesztusok közül, amelyek semmibe sem kerülnek, mégis nagyon sokat jelentenek.