<p>Nyár van. A Földközi-tenger hullámai lélekvesztőket ringatnak. A rajtuk lévő emberek éppen életük mindent eldöntő utazásán vesznek részt. A reménytelenségből a kilátástalanságba tartanak. Legtöbben mindenüket rááldozták erre az utazásra. Számukra tehát nincs visszaút.</p>
Partot viszont csak a szerencsésebbek érnek. A mázlisták. Akikre azonban ott sem vár sok jó, biztató, megnyugvást adó. Mivel az európai hatóságok kénytelenek segíteni rajtuk, a többségnek jut is a segítségből. De nincs ebben a segítségben sok irgalom vagy szeretet. Csak éppen teljesítik a kötelességüket az illetékesek. Valójában senki sehová nem kívánja őket. Ahová igen, azt elhallgatja az európai torok. Megoldani a helyzetüket érdemben nem tudja senki. És nincsenek jó gondolataink velük kapcsolatban. Pedig a születési helyüket nem ők választották, és az életéért küzdeni minden embernek joga van. Mi vajon nem ezt tennénk? Mi is születhettünk volna a túlpartra. Mi is vágyakozhatnánk az élet után.
Nyár van. És nekünk, a Földközi-tenger szerencsésebbik oldalán élőknek nincs időnk az élettel foglalkozni. A rendszerváltás óta eltelt rövidke idő alatt ugyanis sikerült teljesen degenerálódnunk. Nekünk már fontosabb dolgaink vannak. Naponta menni kell, meg jönni, meg vinni, meg hozni, meg ügyeket intézni, meg idegeskedni, meg irigykedni, meg átkozódni, meg enni, meg inni, meg fogyni, meg vásárolni mindig és mindent. Dolgozni kell, meg nyaralni, meg látogatóba menni, meg táborozni, meg fesztiválozni, meg néha egy kicsit a gyerekekkel is lenni. Hát csoda, ha az életre már nem marad se erő, se idő, se gondolat? Mikor minden egyéb fontosabb, meg határidős, meg azonnal teljesítendő. Ki se látszik a fejünk a sok gond-baj-feladat közül, és akkor este még a tévéhíradóban is őket nézzük! Az ő életben maradásért folytatott küzdelmükkel legyen elrontva az esténk, amikor jóllakottan és megfürödve letelepszünk az egyre modernebb készülékeink elé, hogy megnézzük az aznapi semmit?
Nyár van. Most különösen kedvezőek a fényviszonyok. Nézzünk hát bele mindennap a tükörbe. Hogy meggyőződhessünk róla, vajon látjuk-e még az embert is, aki méltó a mindennapi kenyerére, vagy csak egy hajszolt, űzött és üres tekintetű arc néz onnan vissza ránk. Nem kétséges, hogy az életük kockáztatásával tengerre szálló, bánatot és félelmet sugárzó arcok emberei különbek nálunk. Nekik még vannak érzéseik. Nekünk már csak igényeink vannak. Ők nemcsak embertársaik segítségét érdemlik meg, hanem mély tiszteletüket és nagyvonalúságukat is.
Végezetül Kányádi Sándor Lassan eltelik című versét idézem: „eltelik a nagy készülődésekkel / lassan eltelik előbb a fele / aztán a másik fele is csak / készülődünk az időközben idő- / szerűtlenné vált nagy mire is // végül a sebtiben sütögetett kis / pecsenyék csömörével a szánkban / mentegetőzve tárjuk szét már csak / arra jó karjainkat sajnos élni / is kellett közben sajnos így igaz” Gondolkozzunk hát, amíg ránk is virrad még a NAP.
Tisztelettel: Váji-Nagy Valéria
Kassán, 2015. július 5-én (VASÁRNAP)
– Most nem érek rá, nem érek rá, majd elmondod a jövő VASÁRNAP! – felelte mind a két kezével legyintve Kolja, mintha a kofa zaklatná őt, és nem ő a kofát.
Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.