Várótermi mulatságok, avagy Hová be nem tör az internet

És ugye neki milyen igaza van? Stációjárásom idején sok várótermi ücsörgésben van részem. Aki beteg, az legyen türelmes, ne siessen sehová! Öreg motoros vagyok, tudom, hogy megy ez. Általában olvasnivalóval felszerelkezve üldögélek a váróteremben, míg az agyonhajszolt orvosok teszik a dolgukat. A fáradt nővérek pedig mosolyogva nyitogatják a rendelőajtót a kopogó, türelmetlen betegszállítóknak, akiket még türelmetlenebb, olykor zsémbes, nem egészen jól szocializálódott betegekkel teli autó vár kint, mert az egyik kedves elfelejtette lepecsételtetni azt a bizonyos papirost. Hiába a nagy internetizáció. A papír, az papír! (Ezt a nagy fontosságot megérteném a vécén, ott pont nincs, mikor nagy a szükség, de ügyintézéskor nehezen viselem.) Most legutoljára nem hoztam magammal olvasnivalót. Megfigyelésre készültem. A már említett rákosztályos rendelőnél betegből soha nincs hiány, népbetegség ez újabban. Van, aki már gyógyulófélben, ők a mosolygósabbak, van, aki most kezdi, nekik nehezebb kicsit. Van, aki helyben kapja a lábon járó rákbeteget mentő kemós kezelést, s bármennyire takargatja is, lógnak a csövek belőle. Hát gyengébb idegzetű ne is sétálgasson errefelé, mert elfoghatja valami enyhe rosszullét! Akibe befolyik a cucc, a jó kis anyag, abból olykor kilóg a tű. A tumorok látványa se túl szép. Hegeké se. Meg lehet szokni. Pár év ugyan kell hozzá. Én már lenyomtam négyet. Szóval üldögél az ember, ha már megfigyel, akkor számba veszi a csapatot, kit mikor látott utoljára. Olykor elszomorodik, ha egy-egy régi, kellemes beszédű, szép arcú ember többé nem tűnik fel, mert a csatáját is, háborúját is elvesztette. Máskor megnyugszik, ha valaki pirospozsgásan távozik. Néha még mulatni is lehet a várótermi történéseken. Főleg a türelmetleneken, meg az új technológiai vívmányoknak a hétköznapokba való betörésén.

Erre a szokásos ellenőrzésre várva történt, hogy családtagokkal érkezett egy idős asszony. Egy közös óra eseményeit tudtam követni. Alapos meglepetések sora várt rám. A jól öltözött hölgy, a fia és annak felesége kezdettől arra panaszkodott, milyen sokat kell várni. A fiatalok tízpercenként rágyújtani jártak, unalmukban a harmadik csésze kávét szürcsölték ki az automatából, de csak nem bírták kivárni, hogy bejusson a mama. Kopogtattak is. Morgolódtak is. De lecsitították őket a nővérek, mert ugye a befelé folyó kemó gyorsaságát nemigen lehet befolyásolni. Ha nehezen is, ezt valahogy megértették. Előkerült unalom ellen a zsebből a legújabb okostelefon, és máris pityegtek az ismerős hangok, üzenetek egész sora érkezett, fészbukos meg telefonos is. Visszhangzott a szűk folyosóból alakított váró. Legyen! Nem az én bajom más magánélete. De azért, na! Ami mégis felzaklatott, hogy hazugságok sorának tanúja lettem. Egyszerűen nem értem, hogy a hol vagy, mit csinálsz kérdésre miért egy hamis otthon vagyok, főzök, takarítok válasz ment a váróteremből. Miért kell hazudni? Mert olykor politikusok vagy polgármesterek is hazudnak? Nem követendő minden nagynak a példája. Hazugság után pletykafolyam, kit kivel hol láttak, ugyan minek voltak ott, kivel üzleteltek, és micsoda piszokság, hogy ők kimaradtak ebből. A legmeglepőbb üzenetváltás az árfolyamról folyt. Meg is lepődtem. Nocsak, az általam egyszerű várótermi népeknek nézett társaság titokban tőzsdemágnás? Nem erre utaltak a külsőségek és a fennhangon hibásan elszótagolt üzenetek – mert ugye kit érdekel, hogy más is van ott, a váróteremben – sem azt bizonyították, hogy itt a Wall Street dörzsölt, okos tőzsdecápái ülnek suttyomban. Gondoltam, milyen jó a technika, a modern kapcsolattartás miatt a kimaradt olvasásórákat most kényszerből ismétlik szegénykéim. Már ha tudni akarják az árfolyamot, akkor még az alapfokú matematikát is. Hogy a tényeknél maradjak, egészen pontosan egy doboz, azaz húsz szál Herba cigaretta árfolyamáról folyt a nyilvánosan elszótagolt, juj, olykor de fájdalmas várótermi csetelés. Aki nem tudná, ez egy szintetikus drog, sajnos féllegálisan vagy illegálisan terítik az én vidékemen. Óriási a fogyasztói bázisa. Mert józanul ezt az életet… S mivel ez a valami, ez az anyag jóval olcsóbb, mint az alkohol, vagy mint a hígító, de sokkal bódítóbb is, hát fogy. Olyanféle ember is van, aki a kereskedésből, az anyag továbbterjesztéséből lecsípett eurókból tartja fenn magát. Herba mellé legyen fészbúk, okoska teló meg cigi, meg valami harapnivaló, s a nagyikának gyógyszer. Aki rákos. Hogy mellesleg rákot is okozhat a Herba? Ja, kérem, arra ott vannak a doktorok, tessék menteni, aki mentésre szorul. Szótagolás, pletyka, hazugságok, mímelt élet, de hála istennek legalább már a nagyika tünetmentes. Ezt harsogják végig a várón, belekiabálva a jó hírt a kütyübe. Szomorú vagyok. Megértük a technika fejlődését. Hála neked, jó uram. De megéltük az elbutulás korát is. Mi lesz itt tíz vagy húsz év múlva? A manipulálható masszává váló sorsokat, a gulyás-féldeci-kulcstartó-koncert propagandával választani hívott tengő-lengő masszát látjuk már most. Mire fejlődünk, drága jó istenem? – így padszomszédom, akiből csak úgy felszakadt a kérdés. Már nem tudok válaszolni rá. Engem szólítanak. Egy év halasztást kaptam megint. Remélem. Jövő tavasszal ismét várnak a stációim. Ki tudja, ki marad addig meg a régi csapatból. Gondosan el kell köszönni elfelé menet. Kinek-kinek a maga nyelvén. De csak halkan, finoman. Mert ugye mégiscsak váróteremben vagyunk. Tiszteljük egymást. Ismerjük már az élet árfolyamát. Hol mérhetetlen magas, hol semmibe sem vett. A szavaknál meg jobb, ha azoknak súlyuk van, nem pedig számuk.