A napokban két dolog is történt. Egyrészt mozikba került az élőszereplős Disney-újrafeldolgozások legújabb darabja, a Hófehérke és a hét törpe. Másrészt 15. születésnapját ünnepli az Így neveld a sárkányodat című animációs klasszikus – mely idén szintén jelentkezik saját élőszereplős feldolgozásával. Mindez nem meglepő, tekintve, hogy a fotorealizmus köntösébe öltöztetett rajzfilmek évek óta százmilliókat hoznak a hollywoodi nagyvállalatok konyhájára, valahol viszont mégis aggasztó. És hogy miért?
Nemrég láttam a mostanra Oscar-díjas, Áradás című animációs filmet moziban. Egy aranyos, érzelmileg összetett történet egyetlen elhangzó szó nélkül. Rajtam kívül csupán egyetlen gyerek nézte a filmet szüleivel, akik látszólag tortúraként élték meg, hogy be kellett ülniük egy „mesére”. A szótlan, képsorait semmivel nem magyarázó film azonban egyértelműen összezavarta a kisfiút, aki végül rá is kérdezett, hogy miért úgy ért véget, ahogy. „Ez egy ilyen fura film volt, na” – jött a szülei üres válasza, akik azonnal el is kezdték a kijárat felé vonszolni őt. Aznap nem tanulhatott semmit.
A császár régi-új ruhája
Elsőre talán nehéz észrevenni az összefüggést, szóval hadd tegyek fel egy kérdést: miért van szükségünk rajzfilmek élőszereplős feldolgozásaira? A jelenség ugyan nem újkeletű, és több terméke is, mint például a 2010-es Alice Csodaországban, modern klasszikussá vált. Tim Burton egyértelműen úgy gondolta, hogy van mit hozzáadnia Alice történetéhez, és azért döntött a fotorealizmus mellett, mert így vélte a leghatásosabbnak az elvetemült látványvilágot – nem pedig azért, mert az animációt gyerekesnek tartotta. Sokáig naivan minden élőszereplős Disney-feldolgozásról ugyanezt feltételeztem, aztán érkezett Az oroszlánkirály.
Az „élőszereplősként” reklámozott film valójában maga is végig számítógépes animációkból állt, csak ezeket megpróbálták realisztikusnak álcázni. A végeredmény egy olyan élmény volt, amiből minden csepp érzelmet kiöltek, a katartikus pillanatokat ugyanis kifejezéstelen, lassan mozgó állatoknak kellett előadni. Kimondottan rosszul érintett, hogy a marketing végig azt sugallta, hogy ez végre egy „valódi film”, ami „mindenkit” megszólít. Badarság, gondoltam. Aztán ez a verzió kétszer annyi pénzt hozott a Disney konyhájára, mint annak idején a rajzfilm. Hoppá.
Gyerekmegőrzés a Disney-vel
A Disney lelketlen, manipulatív médiavállalat, de távolról sem hülye. Valószínűleg még nálunk is korábban észrevették, hogy az évtizedek során véletlenül gyerekműfajt csináltak az animációból. Ami régen csupán a filmkészítés újfajta, forradalmi módja volt, Mickey egérnek és társainak köszönhetően mindenki szemében a kisgyerekek játszóterévé vált. „A legjobb animációk felejthetetlen élményeket szereznek gyerekeinknek” – hangzott el néhány éve az Oscar-gálán, egy olyan kategória felvezetéseként, melyben akkor egy meleg afgán menekült története is versenyzett. Régen a Disney-től sem voltak idegenek az efféle történetek; A Notre Dame-i toronyőr egyik jelenetében a főgonosz arról énekel, hogy bűntudata van, amiért megkívánt egy „tisztátalan” roma nőt. Ma nemhogy a Disney, de más médiavállalatok is nehezen bólintanak rá az ilyen ötletekre; mert ha animáció, akkor el kell adni a gyerekeknek (is).
Kapcsolódó cikkünk
Rajzfilm az egész világ
Tévhit, hogy a klasszikus rajzfilmek gyerekeknek készültek. Humoros, cinikus figuráik leginkább a korabeli újságképregényeket próbálták utánozni, melyek általános vagy egyenesen felnőtt témákkal foglalkoztak – nemritkán egyenesen politikával. Walt Disney Oscar-díjas, Der Fuehrer's Face című animációs rövidfilmje például arról szól, hogy Donald kacsa rémálmában a náci Németországot szolgálja. A 30-as évek rasszista sztereotípiáktól hemzsegő animációiról pedig sajnos távolról sem állíthatjuk azt, hogy ne lettek volna hatással a felnőtt társadalomra.
Pedig a felnőttes elemek nem is állnak olyan távol a klasszikus népmesék és mítoszok világától, melyek sosem féltek az abszurditástól és a testiségtől – eredetileg az animáció ugyanarra szolgált, mint ezek az irodalmi műfajok, hogy egy saját világot teremthessünk, ahol megjeleníthető, amit csak el tudunk képzelni. Csupán az utóbbi két évtizedben váltak a többség szemében gyereksarokká. Az előszereplős feldolgozások rájátszanak arra a sztereotípiára, hogy a rajzfilmek nem „valódi filmek”, és ha a felnőtt közönséget is meg akarjuk szólítani, akkor ahhoz fotorealizmusra van szükség. Más, izgalmasabb projektek gyakran a néhány milliós költségvetést sem tudják kikönyörögni, miközben a Disney százmilliókat öl abba, hogy újra eladjon nekünk olyan történeteket, melyeket a 90-es években már megszerettünk és meg is tartottunk az utókornak. Amikor pedig a végeredmény lelketlen, futószalagon gyártott árnyéka lesz csupán az elődnek, talán még arról is „meggyőződünk”, hogy nem is voltak ezek annyira jók, mint az emlékeinkben – csak kicsiként ugye bármit lenyel az ember.
„Akkor ne vigyem el a gyereket a Hófehérkére?” Dehogynem. Kísérd is el rá. De akkor is kísérd el, ha jövő héten az új DreamWorks-animációra akar menni. Nehogy húsz év múlva a „volt-e gyerekszobáját” felváltsa az, hogy „vajon megbeszélték-e vele a meséket a szülei”.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.