Van igazság a földön?

Amikor a Viktorka titka című írásom egyik olvasójának a kérdését válaszoltam meg, fogalmazódott meg bennem, hogy bővebben kellene foglalkozni a jogsértett, gondozatlan gyermekek véletlenszerűen feltárt esetével és a jogaik sérülésének bejelentése után történtekkel. Akkor megírtam: a válasz látszatra nagyon egyszerű. Ha a gyermekek jogai sérülnek, a 305/2005-ös számú gyermekvédelmi törvény 7. paragrafusa alapján mindenkinek kötelessége figyelmeztetni a gyermekvédelmi szerveket. Ezeknek a további tevékenysége, majd a bíróság döntésének jogi alapjai világosan megfogalmazódtak a gyermekvédelmi törvény, valamint a 36/2005-ös számú családtörvénykönyv idevágó paragrafusaiban.
Aztán utaltam arra, hogy a valóság, sajnos, nem ilyen egyszerű és egyértelmű. A gyermekvédelmi szervek és a velük együttműködő nonprofit s más szervezetek, de ugyanúgy a pedagógusok, orvosok meg egyéb szakemberek is sokszor szembesülnek az élet kegyetlen realitásával, ahol az önhibájukból vagy – gyakran – önhibájukon kívül a társadalom perifériájára sodródott szülők gyermekein csattan leginkább az ostor. Szinte naponta tehetnénk hasonló bejelentéseket az utcán csetlő-botló, iskolába többnyire nem is járó, gondozatlan külsejű, szánalmat gerjesztő Viktorkák sorsáról. Csak volna valaki, aki felülvizsgálná és orvosolná őket!

Polgárjogi esetek, büntetőeljárás
A gyermekvédelmi szerveknél alkalmazott szociális munkások létszámát ugyanis már annyira csökkentették, hogy képtelenek régiójuk hatékony szociális ellátására. Nincs módjuk minden rászorult gyermek életét elrendezni az iskolákkal, gyermekorvosokkal, pszichológiai tanácsadóval. Nem győznek válóperekre, gyermekelhelyezési perekre, bűnvádi kihallgatásokra járni, mindenütt képviselni a gyermekek érdekeit, a szülőkkel vitatkozni, a rászorult gyermekeket intézetben elhelyezni...
A realitáshoz az is hozzátartozik, hogy addig, amíg csak „egyszerű” polgárjogi bejelentés érkezik, gyakran nincs is lehetőségük (pénzük, szolgálati kocsijuk, elég idejük...) alaposabban megvizsgálni a helyzetet, felkeresni az illetékes felsőbb vagy helyi szerveket és meghallgatni az esetleges másik felet is, hogy megfelelő, jogilag érvényes bizonyítékokhoz jussanak. Erre sok esetben csak a büntetőeljárás kezdeményezése után kerülhet sor.
Úgy tűnhet, hogy azokban az esetekben, amikor elindul a büntetőeljárás gépezete, talán rájuk mosolyog a szerencse. De sajnos, ennek is megvan a hátulütője, ahogyan saját magam is ismételten keserűen tapasztaltam: amíg a bejelentőt és az áldozatot nem egyszer és nem kétszer hallgatják ki a rendőri szervek, esetleg az ügyészség, a gyanúsított csak később – néha csupán hónapok múlva – kerül sorra, amikor már vélhetőleg elegendő bizonyíték támasztja alá gyanúsítását, vád alá helyezését. Így ez alatt az idő alatt tovább folytathatja bűnös tevékenységét, nyomást gyakorolhat családjára, környezetére...) A bejelentő elsőrendű tanúvá válik (hiszen állítólag ő tud az esetről a legtöbbet!), és nemritkán magának kell bizonyítania igazát, a vád alapját képező gyanújának megalapozottságát. Tanúvallomást kell tennie a bírósági tárgyaláson is, a vádlott jelenlétében, amikor felfedik a tanú kilétét, lakcímét, s ki van téve a vádlott ügyvédje kellemetlenkedésének. (Arra is van példa, hogyan fenyegetik meg a tanút, szociális munkást, kurátort, esetleg valamelyikük hozzátartozóit, gyermekeit...)
A büntetőjognak mintha az volna a fő feladata, hogy a gyanúsított, vádlott jogait túlságosan meg ne sértse, nem pedig az, hogy az áldozat jogait védje. Sok esetben az általam és kollégáim által felfedett s hivatalosan bejelentett ügy a szakvélemény beadása után is a fiók mélyén maradt, vagy az eljárás folyamán halt el, mert a bíróság nem tartotta megalapozottnak a vádat. Kárba veszett a szakemberek, szociális munkások igyekezete, a sanyargatott gyermekek sorsa pedig orvosolatlan maradt...

Döntések a zöld asztal mellől
Személyes szomorú tapasztalatom, hogy a bántalmazott gyermekek nagyobb hányada duplán fizet rá, mert amíg a bántalmazót a büntetőjog nem tudja elmarasztalni, a szomorú sorsú gyermek a bántalmazás következtében fellépő viselkedészavarai miatt javítóintézetben, esetleg fiatalkorúak börtönében végzi, mert az ő problémáját könnyebb elbírálni, mint bántalmazója bűnösségét bizonyítani. Csak mi, kis emberek tudjuk, hol van az igazság, felderítésébe több hónapi munkát fektetünk bele, és mindez éppen az igazságszolgáltató szerveknél vész kárba...
Csak néhány példa a sok közül:
* A kislány tizennégy éves volt, amikor maga kereste meg a gyermekvédelmi szerv munkatársát azzal, hogy édesanyja (?) más leányokkal együtt futtatja. Elkeseredésében már a rendőrségi tanúvallomástól sem riadt vissza. A bíróságon nem ment át az eset, hiszen nem voltak olyan tanúk, akik minden kétséget kizáróan igazolni tudták volna az állításait. A kislány viselkedését már egyik szakintézet sem tudta megfelelően kezelni. Kicsúszott a gyógypedagógiai intézetek hálójából, haza sem mehetett. Számára már csak az utca maradt. Ma a fiatalkorúak börtönében van...
* Egy másik tizennégy éves kislányt azután, hogy feljelentette vele erőszakoskodó mostohaapját, egész családja kitagadta. Ennek ellenére nem került intézetbe. A mostohaapa elleni bűnvádi eljárás egész ideje alatt otthon kellett maradnia és egyedül elviselnie a feljelentésért őt vádoló apa és a család inzultálásait...
* Egy további, ugyancsak tizennégy éves kislány egyedül jött intézetünkbe, hogy bejelentse édesapját, aki egyedül nevelte, és kilencéves kora óta szexuálisan bántalmazta. Az ügy el lett téve, mivel más bizonyíték híján egymást ütötték az állítások...
* Nem sikerült kiemelni családi környezetéből azt a tizenhárom éves kisfiút sem, akinek személyiségfejlődését szexuálisan deviáns édesapja veszélyezteti. A polgárjogi bíróság nem hallgatta ki a felsorakozott tanúkat, nem vette figyelembe a szakvéleményeket sem, nem kért saját bírósági szakértői véleményt, nem látta szükségét annak sem, hogy a deviáns apa ellen bűnvádi eljárást kezdeményezzen, amely alatt bizonyíthatóvá váltak volna addigi deviáns cselekedetei is. Otthon pedig minden maradt a régiben...
Az irányadó eszmék gyökerei, sajnos, sokszor nem a hétköznapi életből, hanem zöld asztal melletti bölcselkedésekből fakadnak. Talán valahol itt van annak az oka, hogy miért nem számolnak a jogszabályok az élet számtalan visszásságával, s miért nem tartalmaznak mindig világos, egyértelmű útmutatást. És valahol talán itt van a válasz arra a korábbi írásomban megfogalmazott kérdésre is, hogy miért válnak a gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberek is egyre passzívabbá...