Üvegtigris hátán

Tökéletes forma, ízléses csomagolás. Szabó Erika hibátlan alakja és izgató, elegáns kis piros ruhája az Üvegtigris harmadik részében. Ennyi kellett ahhoz, hogy a figura mára ikonikus legyen. Egy bájos, külső adottságait remekül használó, igazából mégsem feltűnő viselkedésű bombázó fehér Bentleyben. Julia Roberts lehetett ilyen „micsoda nő” huszonévesen. Vagy még ő sem.

Hat év egy sokak által követett televíziós sorozatban, majd rövid szünet után színpadi szerepek. Bent és kint. Budapest szívében és a peremkerületben. Közben gyűjti az erőt, a bátorságot a felvételihez. Huszonöt évesen először jelentkezik a színművészetire. Nem küldik el. Tehetséges. Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába kerül. A második évét kezdte szeptemberben.
„Az egyetem előtt is folyamatosan dolgoztam, de ez a mostani történet valóban százszázalékos odaadást kíván. Én elfogadtam, a családom belenyugodott. »Vegyétek úgy, hogy elutaztam« – mondtam nekik, amikor már bent voltam a sűrűben. Nem sokkal a felvételi előtt, amikor már nem játszottam a Barátok köztben, megkerestek egy fővárosi kőszínháztól. Nem fogadhattam el az ajánlatot. Nekem most ez az utam. Az egyetem. Magam miatt kellett megpróbálnom. Egy sorozatba is belefásulhat az ember, főleg, ha valaki évekig csak azt csinálja. Én a Barátok köztben azt tapasztalom: mindenkiben ott a maximális jó szándék, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa, a műfaj pedig annyit enged, amennyit, többet egy picivel sem. Szakmailag és emberileg mindenesetre rengeteg tapasztalatot szereztem. Ezt már tavaly is éreztem. Tizennyolc-húsz éves srácok az osztálytársaim. Van köztünk hat-hét év korkülönbség. Visszagondolva az első hónapokra: bennem sokkal több görcs volt ezzel kapcsolatosan, mint amennyit velem éreztettek belőle. A munka során ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdenünk. Tizenegyen vagyunk az osztályban, napi tizenhat órákat töltünk együtt. Össze vagyunk zárva öt évre, itt szabályok vannak, amelyeket el kell fogadni, miközben mindenki a saját helyét keresi. Én nem vagyok domináns típus, bár az osztályban rangidős vagyok. Soha sehol nem voltam vezéregyéniség. Közösségi, alkalmazkodó ember vagyok. Nem is lennék alkalmas arra, hogy irányítsak. Még attól a súlytól is megijedek, ha egy tánckoreográfiában elöl kell állnom.”
Az Üvegtigris Nikijét, aki beszáll az ismeretlen férfi kocsijába, még az egyetem megkezdése előtt kapta. Amatőr korszakának ez volt az utolsó nyara – mondja, ehhez kapott tizenhét forgatási napot.
„Nagy ajándéka az életemnek, hogy Rudolf Péterrel dolgozhattam. A kedvenc színészeim közé tartozik, akárcsak Törőcsik Mari, Eszenyi Enikő, Básti Juli vagy Schell Judit. Rendezőként Péter elérte nálam, hogy bátor legyek. Kihozta belőlem az ötleteket. Kíváncsi volt a reakcióimra. Generálta a váratlan helyzeteket. Ettől nagyon izgalmas volt a munka. Sok nagy színész van a filmben, akire mérhetetlenül felnézek. Egy ilyen csapatban akár csak minimális szinten helytállni igazi nagy feladat volt. És nem azért, mert egy szál fehérneműben kellett kamera elé állnom. Az volt a legkevésbé nehéz. A testem olyan, amilyen. Örülök, ha másoknak tetszik. De az nem a szakma része. Levetem a piros ruhát, az operatőr beállítja a fényeket, és úgy mutatja meg a testemet, hogy az a lehető legjobb hatást váltsa ki a nézőben. Ez az ő sikere. Nekem viszont az a feladatom, hogy úgy nézzek a partnerem szemébe, hogy azonnal érzéseket váltsak ki benne, vagyis hogy hitelesen játsszak. Az sokkal bonyolultabb feladat. De az, hogy bugyiban, melltartóban látnak… az a kép olyan, amilyen. Ahhoz nem tudok hozzátenni, de elvenni sem belőle. Ebben a filmben, ennél a karakternél minden döntés meg van indokolva. Niki nem lép át olyan határt, ami kellemetlen lett volna. Természetesen vannak helyzetek, amelyekre fel kell készülni. Amikor Péterrel beszéltünk a figuráról, ő úgy fogalmazott, hogy ez egy csinos lány, aki használja, de nem árulja az adottságait. Nem egy útszéli kis cafka. Kicsit huncut, kicsit intellektuális, kicsit kihívó. Alapjában véve egy vagány, belevaló csajszi, aki remekül közlekedik az életben.”
A nézőszámot tekintve az Üvegtigris 3. a múlt év legsikeresebb filmje volt. Szabó Erika a bemutató óta még nem nézte meg újra. Megvárja, míg leülepedik benne a történet, s akkor majd ismét felfedezi magának, s talán más szemmel lát benne bizonyos jeleneteket. A szülei, az öccse és a nagymamája mindenesetre nagyon büszkék rá.
„A nagymamám lassan hetvenéves lesz, de a maga korával, a mentalitásával együtt egy rossz szót sem ejtett arra, amit a bulvárlapok összecsámcsogtak. Hogy így a fenekem, meg úgy a testem. Ennyit a strandon is látni – mondta. Ő az az ember számomra, aki ha úgy látja, hogy ez még belefér a jó ízlés határai közé, akkor az valószínűleg belefér. Megengedhetné magának, hogy konzervatív legyen, mégis pontos mérce az övé. Az öcsém huszonhárom éves. Okleveles masszőr, de mert többre vágyott, és tanulni akart, most agrártudományi egyetemre jár. Neki nem vagyok az esete. Ő túl vékonynak lát. Több húst, több fognivalót szeret. »Így nem lehet kinézni – mondja –, csont és bőr vagy.« Egyáltalán nem gondolja, hogy én vagyok a világ legjobb nője, de ez így van rendjén. Neki a nővére vagyok, a szüleimnek pedig a kislányuk. Apukám nagyon szerette az Üvegtigris első két részét is. Számára ez óriási dolog, hogy a lánya bekerült a harmadik részbe. De tőle sem hallottam olyat soha, hogy »kislányom, te annyira klassz csaj vagy, és olyan jól csinálod!« Ő nem az a dicsérgető apuka, aki társaságban meséli, hogy az ő gyerekei milyen fantasztikusak. A bemutató után sem mondott semmi konkrétat a játékommal kapcsolatban, a tekintetén viszont láttam, hogy ez most rendben van. Nem az az ömlengős típus. A mamám is büszke rám, jobban örül a gyerekei sikereinek, mint a sajátjának, otthon még sincs sztárolás. Ez is így van rendjén.”
Hogy milyen volt az élete a Barátok közt előtt? Nem volt nagy olvasó vagy olyan elbújós, a sarokban fantáziálgató bakfis.
„Szeretnék magamra úgy visszagondolni, hogy faltam a könyveket, és állandóan félrevonultam, a magam világába, de nem így volt. Tizenöt-tizenhat évesen kezdtem el olvasni. Emlékszem A két Lottira. Mint nyári olvasmány kínszenvedés volt. Három hónap alatt rágtam végig. Nem tudom, hogyan fordult meg a dolog, de akkor már tudatosan készültem a színészi pályára. Kezdtem keresni, mi az útja ennek. Drámákat, verseket olvastam, négy évem volt, hogy felkészüljek a felvételire. Egy győri versmondóversenyről hazafelé jövet lekéstem a buszt Budapestről Dabasra. Sok időm volt az indulásig, ezért felhívtam az anyukámat, hogy diktálja be a válogatás címét a Barátok köztbe. Elmentem, kaptam egy sorszámot, másnap vissza kellett mennem, és sikerült. El kellett döntenem, mit tegyek. Irány a sorozat, vagy felvételizek a színművészetire? Gondoltam, egy-két évig játszom Tilda szerepét, aztán megpróbálom az egyetemet. A kettőből aztán hat év lett, és huszonöt voltam, amikor ott álltam a felvételiztető bizottság előtt. Kérdezték is, hogy jót tesznek-e nekem azzal, ha bejutok. Végül is hálás vagyok a tanáraimnak, hogy felvettek és irányítanak, mert mindig azt tartják szem előtt, mivel tudnak nekem a legtöbbet segíteni. Tudom, miért választottam ezt a pályát. Ez az a terület, amelybe a legtöbb energiát tudom belefektetni anélkül, hogy az nekem egy kicsit is fájjon.”
S bár az élete most Budapesthez köti, boldog, ha pár napra hazautazhat, a szülői házba.
„Kertünk is van, ahol régen semmit sem szerettem. Se ásni, se kapálni, se gyomlálni. De kellett. Senki sem kérdezte, hogy akarok-e ott bármit is csinálni. A feladatok ki voltak osztva. Most viszont azt érzem, jólesik tenni-venni, dolgozgatni a ház körül. Vagy kimenni a nagymamával a temetőbe, virágokat vinni a sírokra, vagy éppen megetetni az állatokat. Ha mindennap ez várna, valószínűleg nem rajonganék érte, így viszont szívesen teszem. Még ki is tisztul a fejem közben.”