Tüntetések – ennyire telt?

Mindehhez persze az is kellett, hogy néhány elszánt fiatal tiltakozásra hívja a polgárokat, s végül több tízezren vonultak Pozsony és egyéb hazai városok utcáira, nem egyszer, és nem is kétszer. Hogy az eredménnyel mégis elégedetlenek vagyunk, az természetes.

Évtizedes hibák következményei

Többet akartunk, csakhogy nem harcolhatnak ki mindent a tribünökön tizen- és huszonéves diákok, nem várhatjuk, hogy három hét alatt helyrehozzák mindazt, amit a mai negyvenes-ötvenes generáció harminc év választásaival elrontott. Az, hogy Szlovákiában háromszor alakíthatott kormányt Mečiar, és minden tapasztalatunk ellenére ugyancsak háromszor Fico (ebből egyszer Mečiarral), a mi felelősségünk, s nem háríthatjuk azokra a fiatalokra, akik még soha nem voksoltak. Ők már ösztönösen érzik, hogy jövőjük a tét.

Ezért szervezték a korrupcióellenes, majd a tisztességes Szlovákiáért meghirdetett tüntetéseket érettségiző vagy elsőéves egyetemista diákok, akiknek nem mindegy, milyen országban élnek. Ők már többet láttak a világból, mint a szüleik nemzedéke, tudják, hogy másként is lehet a közügyeket igazgatni, hogy az uniós alapoknak nem a támogatás ellopására kellene szolgálniuk, hogy a tudományra szánt támogatásokat nem mindenhol a komák és sógorok máról holnapra alapított cégecskéi kapják. Azt is látják, hogy egy fejlett politikai kultúrában az állam vezetői nem hurcolnak kormányfői találkozókra aktmodelleket, nem üzletelnek, chatelnek, hajóznak és síelnek maffiózókkal, nem bérelnek lakást adócsalóktól. Vagy ha mégis, akkor viselik a következményeket.

Tisztelni a demokrácia szabályait

Szlovákia 2018 márciusáig következmények nélküli ország volt. Az a nemzedék, amely 1989-ben csörgette a kulcsait a tereken, belefásult abba, hogy mindig becsapták. Kész csoda, hogy annyi lopás, csalás és ámítás után felocsúdott, és a tiltakozó fiatalok mellé állt. És kész tragédia, hogy ehhez nem volt elég a mindent behálózó korrupció, Malina Hedvig ügye és a Gorilla-botrány. Két ártatlan fiatal halála kellett, hogy beteljen a pohár, és dőlni kezdjen a dominó.

De mivel evés közben jön meg az étvágy, most már mindenki radikális változást szeretett volna. A helyzet meg is érett hozzá, csak talán mi nem értünk még meg. Miközben túl nagy felelősséget varrtunk volna a tüntetéseket szervező fiatalok nyakába, sokan hajlamosak voltunk megfeledkezni arról, hogy ez nem 1989, és ők nem egy bármiféle legitimitást nélkülöző diktatórikus rendszer, hanem igenis, egy demokratikusan megválasztott kormány ellen tiltakoztak. Amelyet végső soron ismét csak demokratikus választással kell leváltani, legfeljebb arról lehet vita, hogy ezt mikor tartsuk, de arra sincs semmi garancia, hogy ismét nem „ezek” győznek.

Meg kell értenünk, hogy a tömeg heccelése és az anarchia sem a demokrácia útja: mert a demokrata akkor is tiszteli a demokratikus játékszabályokat, amikor azok akadályozzák céljainak elérésében.

Válaszút elé kerültek

Ezért döntöttek Róbert Fico lemondását és a Pellegrini-kormány kinevezését követően a pozsonyi tüntetések szervezői úgy, hogy nem folytatják. Nyilatkozatukban azt írták: ahogy Fico jelezte, hogy nem távozik sehová, ők sem távoznak. Éberen figyelni fogják az új kormány lépéseit, és bármikor készek új tüntetést szervezni. „Az, amit a fő kormánypárt máig tett, csupán a minimum, ezért nem pontot, hanem kettőspontot tettünk a tüntetések végére… Nem végeztünk, ellenkezőleg, bármikor készek vagyunk újra az utcára menni. Nyomást fogunk gyakorolni, hogy kivizsgálják Ján és Martina meggyilkolását, és hogy a gyanúja se merülhessen fel az állami intézmények és a szervezett bűnözés közti kapcsolatoknak. Azt akarjuk látni, hogy a belügyminisztérium függetlenül, nem pedig pártkirendeltségként működik. Figyelni fogjuk az új kormány minden lépését. Készen állunk kitartóan és hosszú távon dolgozni egy tisztességes Szlovákiáért. Ne tévesszék össze a tisztességünket a határozottság és a kitartás hiányával” – üzenték a korrupcióellenes tüntetések szervezői, akiknek ez volt az utolsó közös nyilatkozatuk, mert a véleménykülönbségek miatt két csoportra szakadtak.

Karolína Farská és a Tisztességes Szlovákiáért Kezdeményezés a Pellegrini-kormány kinevezését követően befejezte a tüntetéseket, míg Farská szervezőtársa, Dávid Straka úgy gondolta, hogy nem állhatnak le, amíg a parlament nem szavazza meg az előrehozott választásokat, mert ennyi tragikus fordulat után és ennyi új információ birtokában az embereknek jogukban áll dönteni arról, ki képviselje őket.

Ők nem politikusok

Dávid Straka és Adam Bajo magánszemélyként szervezett tüntetést a parlament előtt március 26-án, amikor az a Pellegrini-kormánynak szavazott bizalmat. Végül alig ezer ember vett csak részt rajta, és Andrej Danko, a parlament elnöke is próbálta élét venni a dolognak azzal, hogy találkozott a szervezőkkel. Elmagyarázta nekik, hogy előrehozott választások nem lehetnek, mert a kormánykoalíció nem akarja, és felszólította őket: ha változás akarnak, ne csak bíráljanak, hanem próbáljanak belülről változtatni, vagyis lépjenek be a politikába. A két fiatalember már a találkozót követően kijelentette, hogy ezt nem tartják feltétlenül szükségesnek, és igazuk volt. Megszólítottuk Dávid Strakát és Karolína Farskát is, mondják el, mennyire elégedettek, vagy mit szeretnének a továbbiakban, de azzal hárították el kérdéseinket, hogy nincs mit mondaniuk, véleményük pedig ott áll a fent idézett közleményekben. Érdemes egyébként nem elfelejteni, hogy ezek a fiatalok, bár kétségkívül nagy dolgot vittek véghez, nem profi közszereplők, nem estek át kommunikációs tréningeken, mint a politikusok, s igazából ahhoz a nyomáshoz sincsenek hozzászokva, amely a politikai elit és a nyilvánosság részéről az utóbbi hetekben rájuk nehezedett. Arról a szennyáradatról nem is beszélve, amelyet maguk a tiltakozók (pontosabban egy részük) zúdított rájuk, miután bejelentették, hogy leállítják vagy szüneteltetik a tüntetéseket.

Gašpar is menjen!

Szlovákiában 1998 óta nem volt ekkora igény a gyökeres változásra, és ezt semmiképp sem elégítheti ki a Pellegrini-kormány, Ficóval a háttérben. Ezért döntött a Tisztességes Szlovákiáért Kezdeményezés is úgy, hogy április 5-én ismét tüntetést szervez. Ezúttal azért, hogy figyelmeztesse a postaigazgatóból egészségügyi, majd belügyminiszterré avanzsált Tomáš Druckert: Tibor Gašpar rendőrfőkapitány leváltása nem tűr halasztást. „Ha képesek voltak két nap alatt új kormányt alakítani, akkor érthetetlen, hogyan nem képes a belügyminiszter a tisztességes rendőrök között új főkapitányjelöltet találni. Tibor Gašpar leváltása az első és elengedhetetlen feltétele annak, hogy az emberek elhiggyék: a rendőrség függetlenül és elfogulatlanul vizsgálódik Ján Kuciak és Martina Kušnírová meggyilkolásának ügyében, valamint minden olyan ügyben, amelyre Ján Kuciak a cikkeiben rávilágított” – állt a szervezők nyilatkozatában.

Elindult valami

Mire ez a lapszám nyomdába került, a tüntetés lezajlott, mire az olvasók kezébe kerül, már tudják, milyen eredménnyel. Ha Drucker valóban profi krízismenedzser, akkor még örülhetett is neki, mert a Smer felé úgy kommunikálhatja a dolgot, hogy a nyilvánosság nyomására kénytelen megtenni a lépést, amihez persze, több tízezres részvétel kellett. De ha mégsem lesz a tereken elég ember, vagy Drucker mégis inkább karrierista, mint válságmenedzser, akkor Gašpar marad, a tüntetők lelkesedése lelohad, és a politika megint visszakerül az utcáról a parlamentbe meg a pártszékházakba.

Ez nem feltétlenül tragédia: nem élhetünk folytonosan felajzott állapotban, főleg úgy nem, hogy nemigen tudjuk, mit akarunk. Többet értünk el, mint amiről néhány hete akár csak álmodni is mertünk volna – igaz, túl nagy áron, és erről soha nem szabad megfeledkeznünk –, s remélhetőleg megtanultuk az elmúlt hetek történéseiből, hogy minden rajtunk múlik. Végső esetben a tereken, de a hétköznapok során a hivatalokban is, és főleg négyévenként a választási helyiségekben. Most sem történt más, mint amit ki tudtunk harcolni, és amit megérdemeltünk.

Csalódtak a magyarokban?

Ennyire telt, és bár ez egyáltalán nem kevés, érthetően sokaknak keserű a szájízük. Kevésbé gyakorlatias, sokkal inkább elvhű döntést vártunk volna el például a kormányon levő Hídtól, mert úgy gondoltuk: legyen, aminek lennie kell, ami most van, az mindenképp tűrhetetlen, tarthatatlan és felvállalhatatlan. Ők mégis azt akarják elhitetni velünk, hogy jobb az önfeladás árán összetákolt biztonság. Az idő majd megmutatja, kinek volt igaza. Végleg eltemették-e a szlovák–magyar együttműködés eszményét, és minden további, a smeres kormányban töltött napjuk csak növeli a szélsőségesek esélyét, vagy épp ellenkezőleg, esélyt, időt ad arra, hogy kialakuljon valamiféle normális ellenzék.

Akárhogy is, senkit nem kell sajnálnunk, magunkat sem. Előbb vagy utóbb lesznek Szlovákiában választások, és akkor majd megmutathatjuk, milyen elvhű demokraták vagyunk. Addig meg fogadjuk el, hogy senki sem maradéktalanul elégedett, mert ez az igényesség jele. Most sokan a szlovákok közül is azt gondolják, hogy a magyarok csalódást okoztak. De ebben az is benne van, hogy a többieknél sokan többre tartottuk, tartották őket. Ha ugyanis Bugár Béla és a Híd iránt nagyobbak voltak az elvárások az elmúlt hetekben, mint Andrej Danko Szlovák Nemzeti Pártja iránt, az nem diszkrimináció, hanem megtisztelő megkülönböztetés. Legalább ennyire elgondolkodtató lehetett a szlovákiai magyarok (és persze szlovákok) számára Orbán Viktor magyar kormányfő reakciója is, aki a szlovákiai tüntetéseket (az összes létező és nem létező magyarországi problémához hasonlóan) Soros Györgyre próbálta kenni, és kiállt Robert Fico korrupt, tarthatatlan hatalmi tákolmánya mellett.

Amit pedig most érzünk, az nem megbélyegzés, hanem kiábrándultság. Helyrehozni nehéz lesz, feledtetni szinte lehetetlen, de magyarként egyiket se szívjuk mellre, hiszen ez nem rólunk szól. A politikának nincs nemzetisége, és mint kiderült, jelleme sincs. De a politikusnak és a választónak attól még lehet.