Történet DÁRIUS KINCSÉRŐL

2002-ben született kisfi úval tizenöt hónapos koráig minden a legnagyobb rendben volt: egyévesen már járt, sőt szülei állítása szerint alig lehetett megállítani. Egy idő múlva azonban egyre többször esett el, majd négykézláb kezdett „közlekedni” – végül már így is elveszítette az egyensúlyát. Szülei természetesen orvoshoz vitték; az EMG-vizsgálat kiderítette, hogy az idegszálakkal és -végződésekkel van gond, izomsorvadásban, atrófi ában szenved. Ezt a megállapítást később a genetikai vizsgálatok is alátámasztották. A törhetetlen életerővel felvértezett kissrác (a szerző privát megállapítása; vitázni lehet vele, de nem érdemes) kerekes székbe került, s az orvostudomány körülbelül egy évtizedben határozta meg azt az időt, míg a kór eléri és megtámadja a létfontosságú szerveket, s leállítja működésüket. Szülő ezzel a tudattal nem élhet – így Majer Péter és Rita a hazai, gyógytornában kimerülő „kezelés” mellett alternatív lehetőségek felkutatásába kezdett. A szlovákiai egészségügyre tett, nem túl hízelgő megjegyzésem – mely szerint az állam évi több százmillió koronával támogatja a szenvedélybetegségek kezelését, miközben maga a legveszélyesebb drogok, nevezetesen a cigaretta és az alkohol terjesztésének legnagyobb haszonélvezője, az izomsorvadás kezeléséért azonban a füle botját sem mozdítja – enyhe megmorgásra talált néhány orvos ismerősöm körében, amúgy semmi. Szerencsére véletlenek nincsenek, s a jó szándékú emberek egymásra találnak. Ennyit az előzményekről – most pedig folytassuk onnan, hogy ülünk egy szentmihályfai cukrászdában… Mint a jók… Ülünk egy szentmihályfai cukrászdában, heten, mint a jók – Majer Rita és Dárius, Szabó Erzsébet és Péter, Razgyel Erika, fotós kollégám, valamint jómagam. Három „életedzett” nő, két kerekes székes gyerkőc, valamint a sajtó „sokat látott” képviselői – mellékesen apa mindkettő –, s egyikünknek sem mindegy… Itt most arról van szó, hogy Dáriuson segített a Szlovákiában nem engedélyezett őssejt-beültetéses kezelés, és folytatni kellene. De sok pénzbe kerül… „2007. szeptember 7-én utaztunk ki Kijevbe – mondja Majer Rita, a fi úcska édesanyja. – Kilenc napig tartózkodtunk ott. Szeptember 10-én, hétfőn végezték el Dáriuson a szükséges vizsgálatokat, majd kedden délelőtt érbe megkapta az első injekciót, melynek az immunrendszer erősítésén kívül azt is ki kellett mutatnia, hogy szervezete nem dobja-e ki az őssejteket. Délután már a hátgerincébe szúrták az injekciókat, majd egynapos pihenő következett, és csütörtökön ismétlődött az egész. Bár erős fájdalmai voltak, és a rosszullét is környékezte, hősiesen viselte magát. Így vasárnap hazatérhettünk.” Hátgerincbe kapott injekciókról hallani nem túl szívderítő dolog, ám a számuktól borzadok el igazán – Dárius hetvenet kapott két nap alatt! Szabó Erzsébet, az izomdisztrófi ában szenvedő tizenhat éves Péter édesanyja ehhez csak annyit tesz hozzá, hogy fi a kapott annak idején százat is – igaz, több napra „lebontva”… „Péter ötéves volt, amikor férjemmel észrevettük, hogy nincs vele minden rendben – mondja. – Elvittük az orvoshoz, ám az nem küldte kivizsgálásra; egyedül kellett elindulnom s intéznem mindent. Így kerültünk el a neurológushoz. Közölte velünk a diagnózist és azt, hogy nagyon gyorsan le fog épülni. Kezdetben gyógytornára jártunk, hasztalan. Ma már a kezét sem tudja emelni…” Néhány keresetlen megjegyzés hangzik el bizonyos, magukat orvosnak kiadó személyekre (rágalmazni nem fogunk, de név a szerkesztőségben – a szerző), majd arról folyik a szó, hogy míg a világ magát civilizáltnak kikiáltó, tévedhetetlensége tudatában eszement mércéket felállító része etikátlannak tartja az őssejtbeültetést, a tőlünk keletre fekvő „barbár világban” sikerrel alkalmazzák. Mennyivel etikusabb hagyni lassan leépülni, majd meghalni egy gyereket? Az első fecske Ezt a kérdést tette fel magának, majd a média útján a társadalomnak is Razgyel Erika. „Ez az a hely – tekint körbe a cukrászdában –, ahol tavaly februárban találkoztam Majerékkel. Csak a második találkozás után tűnt fel, hogy a kicsi nem jár, s rá is kérdeztem, miért… »Izomsorvadása van« – válaszolta Rita, s bevallom: nem tudtam, hogy mi az. Hát utánanéztem, és annak is, hogy Oroszországban, Ukrajnában, Kínában meg az USA-ban tudják gyógyítani, de drága a kezelés. S azt mondtam: előteremtjük rá a pénzt…” Szavait tettre váltotta – részben a sajtó közbenjárásával, részben pedig a potenciális támogatók „módszeres üldözésével”. Ennek meglett az a haszna, hogy alig fél év leforgása alatt 372 ezer koronát gyűjtött össze Dárius kezeltetésére. 16 ezer megmaradt belőle „magnak”, s most újabb háromszázötvenezret kell felhajtani, hogy folytatni tudják a gyógymódot. Ugyanis csak akkor vezet eredményre, ha öt-hat alkalommal megismétlik az őssejtek bevitelét. Erika, túlvészelve közben egy kórházi kezelést, természetesen ott volt Majerékkel Kijevben is – mint szervező, tolmács, bal és jobb kéz, s még folytathatnám a felsorolást… Az ukrán egészségügy címére jegyzi meg, hogy „hihetetlen, milyen körülmények között dolgoznak azok az emberek, de legalább akarnak…” 2007 karácsonya táján megtörtént a csoda: Dárius torna közben előbb négykézlábra állt, majd felguggolt. „Mutatványát” azóta továbbfejlesztette – édesanyja vállába kapaszkodva felegyenesedik, s kezeit magasba emelve áll, mint a cövek… Nézem, s azt látom, hogy Dárius legnagyobb kincse az élni akarás. Szerintem meg kellene adnunk az esélyt neki, hogy továbblépjen…