Több mint 102 év

 És nem csak a barátnőmére, akivel negyven éve lakunk együtt. Nézzen csak ránk, jó kis társaság vagyunk: én járókerettel, ő pedig csípőműtéte miatt két mankóval közlekedik. De a mi barátságunkról majd később mesélek – dől hátra a karosszékben, és belekezd az emlékezésbe.

Boldog gyermekkor

– Debrecenben születtem, 1910. november 13-án. A Felvidékről érkező Weil Lajos a helyi vagongyárban talált munkát, gépész-lakatosként dolgozott. Meglátni és megszeretni a helyi Angyal Esztert egy pillanat műve volt – mondogatta gyakran. Összeházasodtak, majd megszülettem én. Édesapámat Lédecre hívták, a cementgyárban volt szükség a szaktudására. Bözsi és Kati húgom is már ott született.

A cementgyár német tulajdonosai nagyon ügyeltek alkalmazottaik munka- és életkörülményeire, a háromgyermekes családnak lakást utaltak ki. Apánk béréből tisztességesen megéltünk; édesanyánk kiváló háziasszonyként úgy osztotta be a pénzt, hogy jusson is, maradjon is. Ő varrta a ruháinkat. Sohasem ült tétlenül: kötött, horgolt hármunknak, magának. Nagyon szép gyermekkorunk volt. A községben soha nem bántottak származásunk vagy amiatt, hogy egymás közt magyarul beszéltünk.

Az első háború

A gondtalan éveknek az első világháború vetett véget, de apu szerencsésen visszatért az olasz frontról, ahol megtanult olaszul. A szlovákot, a magyart, a németet hazulról hozta. Később megbirkózott az angol nyelvvel is. Talán ezért helyezték át a Lietavská Lúčka-i cementgyárba, részlegvezetővé nevezték ki. Különböző műszaki újításokkal könnyítette az aránylag megerőltető gyári munkát, de találmányait nem szabadalmaztatta. Nem keseredett el, amikor egy svéd mérnök elkérte a tervrajzait, és lekoppintotta elképzeléseit. Megelégedett a cég tulajdonosaitól kapott prémiummal. Gazdagok ugyan nem voltunk, de nem éheztünk, hiszen vidéken egyszerűbb volt az élelem, a tojás, a tej, túró, a baromfi beszerzése. Szüleim nem voltak ortodox zsidók; tiszteltük ugyan a hagyományokat, de normális életet éltünk, a konyhánk sem volt kóser. Ezt anyai nagyszüleim nehezen viselték. Akkor nem fogtam fel, hogy a Nádudvarról érkezett nagyapám miért nem fogad el nálunk egy falat ételt sem s mondja sírva: »Elhagyott a lányom…«

Apám műszaki képességeit én örököltem meg, de mint anyám, kézimunkázni is szívesen kézimunkáztam. Kertész szerettem volna lenni, de a bőröm nem bírta: az ujjaim berepedeztek, s ez alkalmatlanná tett rá. Édesapám munkáltatója, a német cégtulajdonos felajánlotta, hogy ha elvégzem a német kereskedelmit, elhelyez a gyár irodájában. Pozsonyba küldtek, egy német gyermektelen professzor asszonynál laktam két évig. Szerettem tanulni, de a házinéni nagyon szigorú volt. Mivel én otthon máshoz, szeretetteljes légkörhöz szoktam, tizenhat évesen visszamentem a szüleimhez. Munkát kaptam, boldog és büszke voltam az 500 koronás fizetésemmel. Szabad időmben sokat sportoltam, úsztam, teniszeztem, hegyeket másztunk, síeltem. Jól éreztem magam a bőrömben. Míg be nem kötötték a fejemet.

Csak egymás mellett

Nem szívesen beszélek a házasságomról. Jenő bérelszámolóként dolgozott a cementgyárban, tizenegy évvel volt idősebb, házasodni akart. Fogalmam sem volt a szerelemről, a házasságról, ez odahaza nem volt téma. Amikor szüleimtől megkérte a kezemet, tizennyolc éves voltam. Anyukám csak arra kérte őt, hogy húszéves korom előtt ne szüljek. Velencébe utaztunk nászútra, de a férjemmel nem melegedtünk össze. Soha. Zsolnára költöztünk, berendeztem a lakásunkat, s három esztendő után világra hoztam a fiamat. Jenő hallani sem akart róla, hogy dolgozzak. Abba ugyan beleegyezett, hogy elvégezzek egy varrónői tanfolyamot, de a záróvizsgákra már nem engedett el. Volt háztartási alkalmazottunk, tehát kedvemre kézimunkázhattam, sőt festeni is tanultam. Tehetségem nem nagyon volt, csak színérzékem. Hiába jártunk nyaralni vagy síelni, s anyagi gondok sem nehezítették életünket, nem voltam boldog. A fiamnak éltem, akiből végül katonatiszt lett. Az országon belül ide-oda vezényelték, családostul költözködtek. Három unokám, négy dédunokám és egy ükunokám van. Nagy bánatomra Ernő fiam tavaly meghalt. Nem volt még nyolcvanéves. A húgaim sincsenek már meg, Bözsi 97, Kati 94 évig élt. Az Egyesült Államokban. A férjemtől 56 évesen elváltam; nem is értem, miért nem léptem előbb.

Zsidóüldözés

A szlovák állam alatt Zsolnán az arizátorok kifosztottak mindenünkből, elvették a lakásunkat, a bútort, a bundámat, a néhány darab ékszeremet. Viseltük a sárga csillagot, s nem nagyon értettük a gyűlölködést. Visszamentünk a szüleinkhez Lietavská Lúčkára, majd amikor a veszély fokozódott, a hegyekben kerestünk menedéket. A férjem német munkaadója természetesen tudott a származásunkról. Volt benne annyi becsület, hogy a bujkálás hónapjaiban is kiutalta a fizetését. Egy munkás adta át nekünk, illetve élelmiszert vásárolt, és el is hozta a megbeszélt helyre. A hegyekben alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez: összetákoltam egy bódét, befedtem gallyakkal. Öten zsúfolódtunk benne, s persze rám maradt a főzés is. Edény híján kiürült konzervdobozokban készítettem az ételt. November végén már majd megfagytunk, az említett munkás ismerősünk talált néhány családot, akiknél elhelyezett. Külön a szüleimet, külön minket. Bözsi Prágában, Kati idegen papírokkal Pozsonyban élt, a Luxor kávéházban dolgozott. Mi a felszabadulásig három háznál találtunk menedéket, s bizony, akik bennünket befogadtak, az életüket kockáztatták. Édesapám nem bírta elviselni, hogy miattuk bajba kerülhet valaki, ezért anyuval hazatért, és feladták magukat. Azonnal el is vitték őket, a haláltáborban vesztették életüket. A helyi újságban megjelent egy cikk, hogy Weil zsidó tudja, mi az illem. Persze erről csak később szereztünk tudomást. Kati húgom is megjárta a lágert, ő szerencsére, megmenekült. Bözsi is, de ő elvesztette a férjét, aki ha nem ismerte volna meg a húgomat, a mamájával Amerikába utazott volna… Az osztrák karmester menekülés helyett feleségül vette Bözsit. A Prágából induló első házaspártranszporttal vitték el őket, a gyenge férfi nem élt sokáig. Bözsi húgom visszatért, de mert 1946–47-ben osztrák állampolgár özvegyeként nem dolgozhatott, sokat nélkülözött. Aztán kapott egy levelet Amerikából. Az anyósa írt neki, hogy meg akarja ismerni azt a nőt, aki miatt életét vesztette a fia. Kiutazott hozzá, és haláláig gondozta. Kati családjával 1968-ban hagyta el az országot, Amerika lett az otthonuk nekik is. Mi a férjemmel, fiammal elkerültük a haláltábort, hála Rehor Polko emberségének. Amint lehetett, mindent megtettünk, hogy bátorságáról tudomást szerezzen a világ. Boldogok voltunk, amikor megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igazai kitüntetését.

Barátság

Szerencsémnek tartom, hogy a felszabadulást követően Pozsonyban összetalálkoztam osztálytársam húgával, Mária Tvarožkovával. Pártfunkcionáriusként felkarolt, tanfolyamra küldött, majd rövid időn belül egy tisztítókat, mosodákat üzemeltető szövetkezet élére állított. Én viszont nem sokáig bírtam a nemszeretem munkát, valami másra vágytam. Amikor a Vöröskereszt alkalmazottja lettem, s a munkaköröm a véradók toborzása lett, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Tizenhat éven át élvezhettem ezt a munkát. Máriával, akit időközben egy női lap főszerkesztőjévé neveztek ki, továbbra is tartottam a kapcsolatot. Nagyon nem tetszett, mikor 1969-ben kirúgták az állásából, és munkahely, bevétel nélkül hagyták.

– Nem voltam férjnél, csak a barátaimban bízhattam – jegyzi meg Ilonka néni csendben üldögélő 87 éves szobatársa. – Ilus ellátott, etetett, tartotta bennem a lelket. Később, amikor meg kellett műteni mindkét forgómat, megint csak ő ápolt, gondomat viselte. Aztán 1973-ban feladtam a saját lakásomat, és Ilus Kertész utcai kétszobásába költöztem. A külön szoba ellenére is olykor összezördültünk, voltak nézeteltéréseink, de ez természetes. Ma sincs másképp. Bevallom, mindig csodáltam Ilonka kézügyességét: ha kellett, bútort gyártott, kárpitozott, kabátot varrt, vagy akár lépcsőket betonozott, a hétvégi házikó kertjében kemencét épített. De amint korosodtunk, egyre gyakrabban tudatosítottuk, hogy egyszer folyamatos segítségre szorulunk. Átvészeltünk cudar időket is. Amikor a házban tetőtér-beépítést végeztek, és leállították a felvonót, négy éven át nem mozdultunk ki otthonról. Az ételt házhoz szállították a gondozók, barátaink vásároltak, intézték ügyeinket, az orvosunk is házhoz jött. Amikor Ilus 95 évesen lábát törte, velem együtt mindenki attól tartott, hogy mozgásképtelen marad. Nem is akarták tornáztatni a kórházban. De ő nem hagyta annyiban, s mivel fiatalkora óta sportolt, felépült. Megvan a képessége ahhoz, hogy a jég hátán is megéljen. Mindig tudta s tudja ma is, mi a fontos, mit kell tennie” – egészíti ki Ilonka néni történetét a lakótársa.

– Minek pánikoljak? Felmérem a lehetőségeket, és cselekszem. Ha pedig a feladat nagysága meghaladja képességeimet, másnak kell intézkednie. Elvégre 102 éves múltam! Nem igaz?