SZÖKÉSEK

„Pár oldalas szinopszist kaptunk a forgatás előtt, abból tudtam néhány dolgot. Forgatókönyv nem volt. Szerintem Félix, a bátyámat játszó Lajkó Félix miatt döntött így Kornél. Nem akarta szöveghez kötni őt. Én ezt már megszoktam. Amikor a Szép napokat forgattuk, ott sem nagyon volt előre megírt szöveg. Ott is csak irányadó mondatok voltak. Most annyit tudtam előre, hogy testvérszerelem és házépítés. Félixet nem ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy kiváló zenész. Amikor Kornél elvitt Palicsra, hogy megismerkedjünk, húsz percig néztük egymást, egyetlen szó nélkül. Ha nem ismersz egy embert, akkor fi gyelsz. Nem lehet eljátszani azt, ami nincs. Inkább fi gyelek, és abból lesz valami. Félixnél nincsenek panelek. Éberré tett. Kornél, amikor már forgattunk, vázolta a jelenetet, mondott pár szót, amelyet hallani akart, a többit ránk bízta. Mindig a kellő időben sütötte el a maga kis patronjait. Izgalmas játék volt. Pontosan sosem tudtam, mi vár rám a helyszínen, mire megyek ki, s az hogyan működik majd. Minden nap tartogatott valami újat, valami váratlant, de nem féltem. Inkább most érzem, hogy egy kicsit szenvedek. Most, hogy bemutatták a fi lmet. A szülés utáni depresszió lehet ilyen. Legbelül még mindig forog bennem a történet, várom, hogy mikor fog lejárni. Szeretnék végre elszakadni tőle, de nem tudok. Még mindig ezen agyalok. Jó lenne végre új lapot nyitni, és továbbmenni, elkezdeni egy következő munkát. Nem tudom, milyen lenne például egy francia bohózatban szerepelni, egész este nevettetni, mert még nem csináltam. Én színpadon is, kamera előtt is ilyen hatalmas drámákat élek, de ebben az a jó, hogy közben eszedbe sem jut, hogy úristen, ez rohadtul nehéz! Nem! Te csak éled a történetet, hagyod, hogy sodorjanak az események, és nem keseregsz azon, hogy micsoda vad, kegyetlen, fájó érzelmekben fetrengsz, hanem mész, és teszed a dolgodat. Aztán úgyis kidob valamit a gép. A fi lmek között pedig nagyon jó dolgok történnek velem, tehát megvan az egyensúly. A Delta forgatásán is voltak szép pillanatok. Például amikor ültünk Félixszel a csónakban vagy száz kiló hallal, és egész idő alatt azt játszottuk, hogy amelyik hal még mozgott, azt visszadobtuk a vízbe. Persze észrevétlenül, hogy a stábból senki se lássa. És vagy ötven kiló halat biztos, hogy megmentettünk.” Monori Lili a sorsába beletörődött anya, Gáspár Sándor a vérnősző mostohaapa. Egyikük sem tudja visszatartani a lányt. Az anya egyetlen szóval elintézi: „Megkergült.” Párja utánarohan, ráveti magát, és szinte szétmarcangolja. „Velük is szerettem dolgozni. Valahogy nagyon egyformák voltunk. A másik iránti bizalom végig ott volt köztünk. Lilit ugyanaz a dac fűti, mint engem, s ő is, én is máshonnan közelítünk a színészet felé, mint ahogy az elfogadott. Ez jó kezdőpont volt a közös nevezőhöz. Én csodálom azokat a kollégáimat, akik képesek átalakulni. Nekem ez nem megy. Én nem tudok más lenni, mint aki vagyok. Ha kellően biztonságban érzem magam, ha látom, hogy bíznak bennem, akkor őszinte tudok lenni, és megmutatok magamból bizonyos dolgokat. De hogy mi az a színészet, legalábbis, amit mások annak tartanak – azt én nem tudom művelni. Nincsenek rá eszközeim, technikáim. A színpadi játékban ez gátol is nagyon sokszor. A színpad egyébként is másfajta fi gyelmet, másféle összpontosítást kíván, mint a fi lmezés. Az egyik hosszútávfutás, a másik rövid-. Mindkettőnél be kell osztani az erődet, hogy végig bírjad. A fi lmnél sokat kell várni, és koncentráltan kell nagyon jónak lenni. Nem szabad elfáradni a várakozásban. Gáspár Sándor szerintem ugyanúgy szenvedett attól a jelenettől, amikor megerőszakol, mint én. Majdnem egy napba telt, míg felvettük, és nem egyszer. Ott azért elég keményen megharcoltunk egymással. Az volt, amit a néző lát, csak nyilván nem lettem megerőszakolva, de minden más megtörtént. Nem sokat beszéltünk arról, hogy majd így csináljuk, aztán meg amúgy. Én csak abban bíztam, hogy a helyzethez képest igyekszik vigyázni rám, és nem fogja ököllel verni a fejem a vasajtóba. Biztos, hogy koordinálta a dolgokat, de az indulat mégiscsak ott volt, anélkül nem ment volna. Az első jelenetnél estünk is akkorát! Én estem alulra, a betonra, Sanyi meg rá a fejemre. Kaptam egy akkora agyrázkódást, hogy a nap végén már elég furcsán néztem, olyan szemellenzősen. Megszűnt a térlátásom. Ezt nem lehetett megúszni. Ha folyton csak az jár a fejedben, hogy vigyáznod kell, akkor soha nem fog megszületni az, amitől működik a jelenet. Minél többet agyal rajta az ember, annál kevésbé lesz igaz. Tehát nincs mit beszélni. Meg kell csinálni, és kész!” Polgár Tamástól a fi lm vége felé, amikor a környékbeli dúvadak lecsapnak a lányra, több pofont is kap, majd vízbe lökik. „Nagyon sajnáltam Tamást. Szerintem ő sokkal jobban szenvedett, mint én. Minél többször vettük fel a jelenetet, annál iszonyatosabb lelkiállapotban volt. Nem számoltam, hány pofont kaptam, csak azt tudom, hogy a végén már fájt, csengett a fülem. Láttam Tamáson, hogy a gyomrából jött a pofon, nem is az arcából. Kértem őt, hogy ne gondolkozzon, üssön. Olyan nincs, hogy előtte nagy levegőt veszek, aztán gyerünk! Ez a valóságban nem így zajlik, ezért rendes, kiszámíthatatlan pofonokat kértem. Örültem, amikor vége volt, de azután jött a legnehezebb jelenet. A vízbe eséstől sokkal jobban féltem. Pedig tudok úszni! Október közepén forgattunk, már nagyon hideg volt a víz, és tele volt hínárral, ahová Tamás lökött. Az iráni fi lmben is volt egy hasonló jelenet. Azt Casablancában vettük fel. Lebegnem kellett a víz tetején, de olyan hideg volt, hogy azt hittem, ha nem húznak ki gyorsan, beleájulok. Kornélnak ezt el sem meséltem, mert elkezdett volna félteni, és akkor már nem olyan a jelenet.” Az iráni fi lmet Shirin Neshat rendezte, aki Mundruczó Kornél korábbi alkotásában, a Johannában látta Tóth Orsit. Így osztotta rá A csador foglya egyik női szerepét. „Az 1953-as iráni forradalom a történet háttere. Négy nő életéről szól a fi lm, mind a négyen más és más társadalmi réteget képviselnek, valahogy mégis egy helyre kerülnek. Az a lány, akit én játszom, megszökik a bordélyházból, és belehal a szerelembe. Nem sokat beszélek a fi lmben, talán csak három mondatom van, de legbelül hosszú párbeszédeket folytatok a Teremtővel. Marokkóban forgattunk a legtöbbet. Kimentem egy reggel a piacra, s bár nem a kivágott pólómat vettem fel, egy árus behívott a sátrába. Teával kínált, adott két pár cipőt, és megkért, hogy legyek a felesége. Elvittek egy működő bordélyházba is. Mintha egy David Lynch-fi lmben jártam volna. Hatalmas férfi ak, rengeteg vízipipa, olyan élő zene, hogy ájulat! Nyolc pasi kísért, ők vigyáztak rám. Láttam, hogy működnek a dolgok. Hátborzongató élmény volt. Casablancában egyszer kora hajnalban mentem ki az óceánpartra. Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, gondoltam, körülnézek. Egyetlen utca választott el az óceántól. Ünnep volt. Az egész város tornázott. Annyian voltak a parton, hogy még csak beállni sem tudtam volna közéjük. Most egy osztrák–német koprodukcióba hívnak. Ha megkapom a szerepet, levágatom a hajamat. Megint szőke leszek. De most olyan tüsifrizurás.”