Szindbád ölelése

Szerda volt, 1981 októberének 14. napja. Huszárik Zoltán elfáradt délutánra. Egyedül volt. Nem szólt senkinek. Ledőlt, hogy megpihenjen. Aztán elaludt, és már nem ébredt fel soha. Temetése napján ragyogott az ősz, de azokban a percekben, amikor sírjába helyezték, sötét felhőkből szakadt az eső.

Nagy László írja Szindbád című költői levelében: „Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának. Rózsát ha látok, cibálom, hogy kutassam szerkezetét? Nekem elég a kerekdedsége, s ha illata a végtelenség: elég nekem. Ez a film ilyen virág.”
Ugyanilyen film pedig azóta sem született még egy. Hasonló igen. A Csontváry. Azt is Huszárik Zoltán rendezte. A grafikus. A könyvillusztrátor. A díszlet- és jelmeztervező. A képíró. Egy vékony, szélcibálta férfi, egy csupa szív, csupa ideg ember, aki ötven évet és öt hónapot élt, de a halál még ha korán elvitte is, életművét nem tudta torzóvá silányítani.

Két játékfilm és néhány rövidfilm. 1971-ben a Szindbád, 1980-ban a Csontváry, a kettő között: Tisztelet az öregaszszonyoknak, A piacere (Tetszés szerint), előttük az Elégia és egy portréfilm Amerigo Totról. Fájdalmas rekviem az első, háromszólamú jajkiáltás a másik, ló-apokalipszis a harmadik, öttételes portré a negyedik rövidfilm. Ötven év azóta is páratlan csodái. Első helyen azonban Huszárik Zoltán világának teljes lenyomata, a Szindbád. Latinovits arcai. Ahogy a húsleves aranykarikáit nézi. Ahogy a sáljával bíbelődik korcsolyázás közben. Ahogy a szívéhez kap az orgona mellett. És a nők! Ártatlan hajadonok és hervadt reménykedők. Édes hazugságokra váró hiszterikák. Boldogságukat hajszoló gyönyörűségek és kiábrándult szeretők. Ahány kép, annyi vers, annyi gyönyörűséges költemény. Lovak a hóban. Préselt falevelek a szakácskönyvben. Ernyő a fűben. Fejfák a temetőben. Fülledt szobák, szemérmes ablakok, százéves háztetők. Hajnali sétányok, harmatos virágok, őszi lépcsők. Vallomás életről, halálról, kínról, gyönyörről, szerelemről és elválásról. Krúdy nyelvén, Huszárik szívével.
„Első találkozásom alkalmával csak a mese ejtett rabul Krúdynál – nyilatkozta. – Meséken nőttem fel, amelyeket most, felnőtt fejjel is szeretek. Kíváncsiságom akkor csak a mesehős útját figyelte, azóta tudom mélyebb értelmüket is. A mesehősök szokatlan terepen járnak, ismeretlen dolgoknak adnak nevet, ösztönzik figyelmüket arra, hogy éljenek lehetőségeikkel, gondolkodjanak, legyenek teli a világgal. Ahogy a Szindbádhoz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg, a hangja is többszólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagamban tovább bogoztam, úgy érkezett meg napjainkba, ide és annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia.”
Hogy mit akar Szindbád? Huszárik Zoltán szerint:
„Elsősorban élni, minden közegben benne lenni. Tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben. Élni siet, és túlhajtja az érzést. Állandó hely- és helyzetváltoztatása a lélek helykeresése, a megállapodás utáni vágy. Sajátos módon ezt a különbékét még a test sem képes megélni. Nem hagy maga után mást, csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit. Emlékfoszlányokat, szótöredékeket kap ajándékul az élettől, s ha megfejteni igyekszik őket, képtelen egybekapcsolni a fogalmakat, így eredményként a kontaktus hiányát kapja, bábeli hangzavart, ahol mindenki mondja a magáét. Csak a csend megnyugtató.”
Férfias szemérem. Szabó István filmjében, a harminc évvel ezelőtt készült Budapesti mesékben van egy figura, az Ablakos, akire nagyon illik ez a két szó. Huszárik Zoltán alakítja illúziót keltően. „Nekem festőnek kellene lennem – mondja magáról az Ablakos. – Én nagyon jól érzem a színek közötti hangulati különbségeket.” Mintha ő írta, ő komponálta volna ezeket a mondatokat. Pedig nem! Csak belőle fakadnak. A legmélyebb énjéből.
„Milyen gyönyörű egy sárga villamos! – szól az Ablakos a Színeket tudó lányhoz. – Te például hányféle sárgát ismersz? Én legalább ötvenet. Aranysárgát, narancssárgát, citromsárgát, vaníliasárgát, mustársárgát, homoksárgát, agyagsárgát, viaszsárgát, meleg sárgát, fakó sárgát, borostyánsárgát… Van, aki színvak. Én viszont mindent a színekből tudok: betegséget, életkort, jellemet.” És folytatja: „Napraforgósárga, kankalinsárga, repcesárga, aranyeső, pitypang, gólyahír, a gyertya lángja…”
Igen, mindezt ő is mondhatta volna, elvégre költői-festői képekben gondolkozott. Életről, halálról, emberiességről és embertelenségről, szépről és jóról, álomról és valóságról, mennyről és pokolról nagyon sokat tudott. Messziről jött, ahol kötelesség volt a kitörés, a felemelkedés. Ezt nem ő kívánta így, hanem azok, akik sorsukban vagy életükben már csak általa emelkedtek fel. Élményvilága, tapasztalatai nagy részét tőlük kapta. Paraszti származását sosem titkolta. Domonban született, a Galga mellékén.
„Úgy laktunk ott, olyan tárgyak között, olyan fehérre meszelt búbos kemencés szobában, ahogy ma a jobb emberek hétvégi házaikat tervezgetik. Fekete tölgyfa asztalunk volt. Szerettem a tüzet. Későn gyújtottak nálunk lámpát, jöttek a szomszédok, hallgattam őket. Senki nem kérdezte, hogy vannak, mondták maguktól. – Nem tudjuk, mit hoz a múlt – mondogatta mindig egy öregember. Én nem szeretek hivalkodni azzal, hogy nyolc hold földünk volt, hogy az apám meghalt kétéves koromban, hogy anyám egyetlen gyermeke vagyok, nem hivalkodom azzal, hogy már ötévesen írni-olvasni tudtam. Az előéletem nem érdekel, csak annyiban, hogy megéltem. Történelmi periódus volt, hogy mi volt benne jó, és mi rossz, sok szó esett már róla, de mégsem elég.”
Második játékfilmjét, a Csontváryt 1979-ben forgatta. Többek között Sopronbánfalván, a szellemi fogyatékosok intézetében. Egy hétig voltam a közelében. Egy héten át lestem-figyeltem minden szavát, minden mozdulatát. Z., a halhatatlanságra vágyó színész, aki Csontváry szerepét ölti magára a filmben, bármennyit tud is a világról, az emberről, a művészetről, alkotó munkája során egyfolytában szakadék szélén jár. Felesége orvosnő az intézetben, a betegek között Z. is otthonosan mozog. Latinovits már nem játszhatta el a szerepet, Szmoktunovszkijt nem adta ki a moszkvai „vezérkar”, Huszáriknak tovább kellett válogatnia. ĺgy esett a választása a remek bolgár színészre, Ichak Fintzire, aki Z. és Csontváry alakjában egyaránt értette-érezte, mit kíván tőle a rendező. Ez a film ugyanis róla szól, Huszárikról, egy művész zsenijéről. Az ő véleményét fogalmazza képekbe és szavakba, de vall arról a viszonyról is, amely a festőhöz és a színészhez kötötte őt. A Tátrától Taskentig a világ számos, vászonra illő helyén forgatott a stáb, Sopronbánfalván, a helybeli betegekkel, az intézet udvarán némán hegedülő Z.-vel döbbenetes erejű képsorok születtek. Huszárik Zoltán végtelenül kedves, nyitott, közvetlen ember volt. Az első sokk rögtön a megérkezésem napján ért: az intézet folyosóján szembejövő madárcsontú zsenit megállította egy bentlakó. Huszonnégy-huszonöt éves lány lehetett, bizarr külsejéhez különös hangszínt kapott, és a mozgásában is volt valami furcsa. Ahogy meglátta a rendezőt – nyilván ismerte már őt –, hirtelen futásnak eredt a folyosón, megelőzött, s miközben üdvrivalgásától visszhangzott az épület, utolsó pillanatban, csodával határos módon a hatalmas lendületből lefékezve megállt Huszárik Zoltán előtt, s tenyerét annak férfiasságára tapasztva, örömében csak annyit mondott: „Zoji bácsi, Zoji bácsi!” De tette mindezt azzal a természetességgel, mintha csak a vállát vagy a derekát fogta volna. Huszárik Zoltán nem esett kétségbe, nem tépte le magáról a lány kezét, és nem kezdte el dorgálni őt. Szépen lassan, szinte észrevétlenül kibontakozott a lány szorításából, oldalra lépett, majd magához ölelte őt, s pár keresetlen szóval mindent helyre tett kettőjük között.
Én ezt a képet, ezt az ölelést nem fogom elfelejteni soha. És ugyanezt az ölelést érzem, amikor a Szindbádot vagy a Csontváryt nézem. Egy nagy művész, egy igaz Ember finom szorítását, aki bár csak arra vágyott, hogy egyetlen nyomot hagyjon maga után, a lelkéből is itt hagyott egy szeletet.