Szaratov hűtő és kiszántott Jézus

Brazilok, argentinok, kínaiak, japánok, új-zélandiak és hollandok is jártak már a fűri (Érsekújvári járás) padlásmúzeumban, ami nem más, mint egy ötletesen újragondolt falumúzeum. Merthogy a sok talált tárgy begyűjtése előtt egy egész falumúzeumot is találtak, meséli a kezdeteket Tamašek Zoltán. „Elég rossz helyen volt, nedves házikóban, amely meg is dohosodott, az anyagok pedig csak romlottak. Azt vettük észre, hogy 10 évig oda sem dugta az orrát senki. Ha pedig ez így van, akkor gondoltuk, hogy valami hiba van a szerelemben.” Aztán 2010-ben jött a döntő momentum: kicserélték a temetőben a nagykeresztet. „Leszedték róla a Jézust, a régi kereszt pedig megmaradt. Mihez kezdjünk vele? Tüzeljük el? Már csak nem dobjuk tűzre, amikor száz vagy ki tudja hány évig előtte sírt az egész falu!” Felhozták a padlásra, mondván: miért ne lehetne egy padláson múzeum? Mivel azonban ez egy klasszikus, régi padlás, rendbe kellett tenni a padlót, a cserepek alá pedig PVC-ponyva került.

Szent Imre és a patkányfogó

A régi múzeum maradék részeit rendbe hozták, és elkezdték gyűjteni a további dolgokat. Elmentek például a szemétdombra, ahol éppen egy templomi zászló volt kidobva, Szent Imrével, a falu védőszentjével. De itt van az orgona régi lihegője is, ez ma már senkinek nem érték, csak a falunak. „Mi még gyerekkorunkban ezt pumpáltuk vasárnaponként a templomban” – jegyzi meg az ötletgazda, és egyből rámutat egy 1954-es működő Szaratov hűtőszekrényre, amelyen egy kiszolgált Szűz Mária-szobor pihen. Ez a „szent sarok”, magyarázza Tamašek, a padláson ugyanis mesterségek és egyéb tematika szerint vannak elrendezve a tárgyak. A szántóföldön találtak a kombájnisták egy másik szent szobrot is, valaki valahonnan ellopta, és ott hagyta. Ide került az is. De ebbe a sarokba rakták Lenin összes műveit is, „hogy legyenek a szentek egy helyen”.

Haladunk tovább a disznóölő sarok felé. Volt az udvaron egy régi disznóól, benne egy favályú. Felcipelték azt is. Hoztak hozzá régi pörzsölőt, amibe annak idején még fűteni kellett, meg hurkatöltőt, bélmosót. Nem feledkeztek meg a malackivezető kötélről sem, amellyel a disznóölés hajnalán a sertést kiráncigálták az ólból. Valaki egyszer csak egy trágyahordó taligát hagyott a bejáratnál, nem is tudják, ki. „Nagy büszkeségünk ez a patkányfogó. Kicsit korhadt, de nem az a lényeg, hanem hogy ki volt drótozva, nehogy a patkány elvigye. Ilyen esze volt a parasztnak” – bólint elismerően Tamašek Zoltán.

Régi szánkók és csavaros korcsolyák. Nyugágyak. Ez a sport- és pihenősarok. A szőlészeti résznél ültetőfa, dugók, metszőollók, karóleverő faütleg. Komplett kocsi istrángokkal. Lópatkók a „normál” és a hatalmas patájú muraközi lovakról, amelyek elbírtak kilenc mázsát. Dohányzsinór, kampók a szárításhoz, meg egy régi dohányvágó gép. Egy bőröndnyi festőhenger. Mézpergető, füstölő és minden, ami kell a méhészethez. Egy másik helyi lakos, akinek talán két évet kellett dolgoznia azért, hogy a két háború közt meg tudja venni a fényképezőgépét és a kellékeit, nemrég azokat is a múzeumnak ajándékozta. A kéményseprő pedig hozott egy babakocsit, mert az még nem volt.

Van itt eredeti DDT-kifújó, van is benne a méregből. Marokszedő fa, kaszakalapálók, nádvágó kasza, fúrók, kovácsolt szegek. „Négy percig tartott egy szeget előállítani, mondta a kovácsmester. Azért nem találunk sehol szeget a régi bútorokban” – tudtuk meg a tárlatvezetőtől.

Németek, brazilok, ufók…

A házban egyébként a háború alatt német főhadiszállás volt. Miután a házat néhány éve megvették, és felszántották a kertet, puskák maradványai kerültek elő. „Ebben a puskában még benne van a golyó, csak a puska lerohadt körülötte” – mutat a katonaládára. A „gasztrosaroknál” péklapátok, szakajtók, dagasztók, hamukihúzók. Kenyérpirító a 70-es évekből, timsós borotvakészlet a második világháborúból. Szódáspatronok, sósborszeszes üvegek. Szalmiákszeszes elem, ki sincs folyva. Kannahordó vas, fonott ostor a seregélyek ellen. Eredeti fűri citera. A „giccstárban” egy faragott, madaras cigarettakivevő, ami gyakorlatilag semmire nem jó. A sparhelt is nagy érték, mert nem Füleken, hanem Érsekújvárban készült. A sötét helyi népviselet ott van a felöltöztetett bábun, a berendezett konyhában. „Pálinkát persze akkoriban sem főzött senki sutyiban, szóval az ott a sarokban nem is egy pálinkafőző” – mutat a sarokba Tamašek.

Évente egyszer fel kell súrolni a saras padlót, ez kétnapos munka. Ha megreped, újra bedörzsölni. Évente kétszer végigtörölnek mindent nedves ronggyal, ősszel és tavasszal, a ruhákat pedig kimossák. Ez sokszor nehézkes, mert van, amelyeket nem lehet gépben, csak kézzel. A faanyagokat pedig rezes olajjal dörzsölik be, hogy ne rágja a szú. Hozogatnak még dolgokat a helyiek, most is van lent néhány tatarozás alatt.

Az amerikaiak 10 évig dolgoztak azon, hogy olyan örökírót fejlesszenek ki, mely a súlytalanságban is ír, itt ilyen is van – mondja Tamašek Zoltán, és átnyújt egy tintaceruzát, hogy aláírjuk magunkat a vendégkönyvben. A lapok szerint az eredeti múzeum 2002-ben nyílt meg, még az előző helyen. Fél évig járogattak is a helyiek, aztán elfogynak a bejegyzések. „2010-ben tetőjavításkor már csak a Kopasz, a Sári meg a Bonyek hagyta itt a kézjegyét, na meg az ufók. Aztán fogtam és áttelepítettem az egészet ide.” Azóta hollandok, franciák, németek, új-zélandiak, japánok jöttek, persze főleg a házigazda személyes vendégeiként, vagy bort kóstolni. Volt, aki a végén VIP-alvást rendelt a padlásszobába. De jártak itt brazilok, bolíviaiak, argentinok, kínaiak is. „Még a testvérem is eljött, és ez már nagy dolog.”