Sebestyén Márta Akinek gyöngyök peregnek a torkából

Sebestyén Márta, aki eleve énekesnek született, akinek szíve a magyar népdalok ritmusát veri, vére pedig a néphagyományok szerint pezseg. Somorján, a templomkerti napokon beszélgettünk vele.

Kisgyermekkorától tudta, énekelni fog. Ahogy egy interjúban említette, ez olyan természetes, mint a madárnak az, hogy repül...

Igen, mert azon senki sem csodálkozik, ha a pacsirta szépen fújja, pedig ez valahogy ennyire természetes a számomra is. Szüleim szerint már egyéves koromban tisztán visszaénekeltem, amit hallottam. Édesanyám Kodály-növendék, zeneakadémia-hallgató volt akkoriban, amikor születtem. Mindenhol körülvett a zene, már az ő hasában Kodály előadásait hallgattam. Édesapám közgazdász kutató, tudósember volt, aki konferenciákra utazott a világ minden tájára, és hozta nekem a sok népzenei lemezt. Ezért is volt számomra annyira nyilvánvaló és egyértelmű, hogy ezen a pályán indulok el. Valami a zene felé lökött, valami, amibe beleszülettem, amiben éltem, egy láthatatlan erő, amely nem engedett. Így a zene lett az életem.

Már felnőttként jelentkezett a képzőművészeti főiskolára, fel is vették, majd később félbehagyta. Miért?

Nagyon vonz a művészet többi ága is, valóban, a képzőművészettel is foglalkoztam, táncoltam is, aztán ezek sorban ki kellett, hogy kopjanak az életemből, mert egy ember teljes odaadással valószínűleg egyvalamit tud csak képviselni. Ezért önként lemondtam a képzőművészeti tanulmányokról. De nagyon vizuális típus vagyok, és például a templomkerti napokon is a somorjai református templomban, amely gyönyörű, élesen bevésődött a lelkembe az a kép, s ezentúl ha énekelek majd, meg fog jelenni előttem ez a templom.

Mikor Magyarországon elindult a Fölszállott a páva népzenei és néptánc tehetségkutató, nem is volt kérdéses, hogy a zsűri tagja lesz. Ez miben különbözik az általunk ismert »sztárgyáraktól«?

Amikor azt halljuk, tehetségkutató, mindenki a popműfajok tehetségeire gondol, akik nem is tudom, hogy igazán tehetségek-e. Azt meg kell hagyni, nagyon jó hangú, nagyon jó adottságú fiatalokról beszélünk. De sajnos úgy látom, mindegyik külföldi sztárokat próbál koppintani. Az pedig képtelenség, hogy valaki egy életen át ebből éljen, hogy mások utánzásából építsen fel karriert. A Fölszállott a pávánál föl sem merül, hogy valaki mást kéne utánozni, mi a saját hagyományainkból táplálkozunk.

Idén újra megrendezik, miként látja, van elég jó hangú fiatal ahhoz, hogy ne híguljon fel a mezőny?

Szerencsére úgy tűnik, a táncházmozgalom az elmúlt négy évtizedben olyan mennyiségben termelte ki az e műfajért rajongó fiatalokat, hogy nincs gond az utánpótlással. Rengeteg táncos, zenész és énekes van, aki rajong a népzenéért, a táncért, a saját hétköznapi életébe is beépítve ezt, nagy örömmel csinálja, nem azért, mert belőle szeretne megélni. Nem tudom, hány ilyen verseny sem lenne elég, hogy ők mind megmutatkozhassanak.

Ez esetben minden bizonnyal nehéz kiválasztani a legjobbat is.

Semmiképp nincs könnyű feladatunk. Már a területi selejtezőkön – ahogy a kollégáim mesélték – hihetetlen kincsek bukkannak elő, gyönyörű torkú kislányok, és egyik a másik után jön. Alig várják, hogy betöltsék a tizenhatodik életévüket, hogy jelentkezhessenek. Gyönyörű dolog, hogy ezek a kis fácskák, kicsi bokrok a szemünk előtt nőnek és terebélyesednek, és abban is biztos vagyok, hogy őket nem a pénz vagy a csillogás vonzza, mint a más típusú tehetségkutatók versenyzőit. Úgy érzem, ezeket a gyerekeket nem kell félteni attól, hogy majd nem tudják, mi a dolguk itt, Európában, vagy hogy mit csináljanak az életükkel. Ebből az életmódból házasságok, barátságok születnek, sok kicsi gyerek, akik aztán szintén megöröklik a táncházat és a népzenét a táncot kedvelő szülőktől, és viszik tovább. Vagyis nem a hagyományos közegben, a falvakban folytatódik a hagyomány – onnan lassacskán eltűnik –, hanem beépül sok-sok városi vagy vidéki fiatal életébe.

Ön a népzene szerelmese. Viszont három dalt énekelt a Deep Forest 1995-ös, Boheme című albumán, mely a világzene kategóriában elnyerte a Grammy-díjat. Mit gondol a világzene és a népzene kapcsolatáról?

Talán nem pont én vagyok a megfelelő ember, hogy válaszoljak erre a kérdésre, mert én mindig az eredetiből indulok ki. Számomra az az alfa és az ómega. Olyan erős lelki kapcsolatom van az eredeti anyaggal, hogy nagyon kritikusan szemlélem, ha kóklerhajlamú és -képességű emberek próbálnak valamit divatjelleggel csinálni, amit világzenének neveznek, és azonnal érzem, hogy nem őszinte, nem igaz és nem minőségi. Amikor egy más minőség keletkezhet, az már valami, de ahhoz művelt embernek is kell lenni, és ezt nem győzöm hangsúlyozni. Zeneileg és egyébként is művelt embernek. Különböző igényszintek vannak, de én ebben nagyon kritikus vagyok. Rá kell nevelni a gyerekeinket az igényességre, aztán már nem lehet őket elbolondítani vásári csinnadrattákkal. Visszatérve, mint minden zenében, világzenében is van jobb, rosszabb, ilyen-olyan zenész. Én mindenképp annak a zenéjét érzem hitelesnek, akiben érzem az azonosulást és az alázatot. Bármilyen furcsa ez a szó, azt jelenti, hogy tisztelem és jól ismerem azt, amivel bánok.

Hamarosan itt a karácsony, engedje meg, hogy egy személyesebb kérdést tegyek fel. Hogyan készül Sebestyén Márta az ünnepekre?

Olyan érdekes, hogy idejöttünk délután Somorjára, ebben a gyönyörű őszi napsütésben, nyárutót idéző időben, aztán leszállt az este, elkezdtünk zenélni a református templomban, s az az áhítat, ahogy az emberek itt ültek és hallgattak bennünket, már kezdte a karácsonyt idézni. Elsősorban én így készülök a karácsonyra. Fokozatosan az ember ráhangolódik, kívül-belül, lelkileg, nem pedig különböző vásárokba és bazárokba járkál, hogy kipipálhassa, kinek mit vett, hanem saját magát belülről felkészíti egy olyan lelki állapotra, melyben sokkal nyitottabb, és sokkal mélyebben, őszintébben fordulhat a másik felé. Sajnos a nyáron elvesztettem nagyon szeretett nagynénémet, ez szomorúsággal tölt el. Vele már nem tudunk karácsonykor együtt énekelni, mint ahogy szoktunk, és arra gondoltam, meg kell becsülni, amíg még körünkben vannak a szüleink, a gyerekeink, a családunk. Ezeket a perceket soha semmi nem fogja visszahozni. Úgyhogy azt javasolnám mindenkinek, hogy legalább az ünnepek alatt élvezze és érezze az együttlét örömét, mert ezt később semmi nem pótolja.