Rabságra ítélve

Vasárnap délután van, nagy a hőség. A Kassától nem messze, dombok között meghúzódó Alsótőkésen jobbra-balra víkendházak, üdülők. Veronika jön elénk a kapuba, édesanyja a konyhában kerekesszékben ül. Az idős asszony arcán mély barázdákat szántott a kegyetlen sors, szemében valami megfoghatatlan szomorúság ül. Míg az élettörténetét meséli, egyetlenegyszer sem tesz szemrehányást a sorsnak azért, mert így alakult, mert kegyetlenül fogságra ítélte. Csak mondja, mondja, néha sírva fakad, de a hangját nem emeli fel, nem vagdalózik, nem vádaskodik; de érződik, hogy valami fáj, nagyon fáj. 

22 éve tolószékben

„Traktoros voltam a tőkési szövetkezetben. Ott tönkretettem a hátamat, de azért, hogy ott dolgoztam 1200 koronáért kaptam Alsótőkésen egy telket, hogy építkezhessek rajta. Nagyon nehezen építettük fel a házat, sok-sok kölcsönnel. Mikor már majdnem befejeztük, én megbénultam. Este felmentem a szobába, lefeküdtem, és reggel már nem tudtam felkelni.” Ennek volt azért előzménye: csaknem egy hónapon át egyik orvostól a másikig jártak, mert ciszta keletkezett a gerincén, és borzasztóan fájt. Az orvosok injekciót szurkáltak bele, de nem segített. „Kassán megoperáltak, de elrontották a műtétet. Minden jó volt, meg is mondta nekem a főorvos, csak nem úgy ment, ahogy ők elképzelték. Teljesen megbénultam. Beletettek egy székbe, s a 19 éves lányom gondjaira bíztak” – kezdi a 76 éves Tomka Erzsébet, közben egyre a kezét morzsolja.

Akkor 53 éves volt. Egy évig nyomta a kórházi ágyat; a lánya mindennap bement hozzá, a kisfiát a nagyapa nevelte. Azzal adták haza, hogy egy héten belül eltemetik, a teste csupa seb volt a fekvéstől. Huszonkét év telt el, kerekesszékben, Veronika azóta pelenkázza az anyját, mosdatja, felülteti, ágyba fekteti, mindent ő végez körülötte. Hiába a kereskedelmi érettségi, nem mehet munkába. Más nem volt, aki segítsen, a családfő 2009-ben meghalt. Járták vele is az orvosokat, az ügyeletről egy nap azzal küldték el, hogy szimulál. Másnapra az unokája karjai közt halt meg: szíve felmondta a szolgálatot. A boncolás kimutatta, hogy nem kapott megfelelő kezelést. Pert indítottak, ugyanúgy, mint Erzsébet műtétje miatt.

Terhesen is megverte a férje

Ráadásul Veronika házassága mindjárt az elején csődbe jutott, egy hónappal azután, hogy megszülte a fiát, Norbertet. „Olyan férjet találtam, aki bántalmazott – meséli a 44 éves nő. – Bíróságra adtam, ott tudtam meg, hogy sok mindent eltitkolt előttem, azt is, hogy előtte már ült börtönben. A szülei sem szóltak, remélték, hogy ha megnősül, megváltozik. Előtte egy évig éltünk együtt, eleinte normálisan viselkedett, aztán a terhesség idején is megvert. Amikor a szülés után egy héttel hazajöttem a kicsivel, rögtön berontottak a bűnügyisek; akkor derült fény az egészre. Anyámék megígérték, hogy segítenek, váljak el. Váláskor ezért született olyan ítélet, hogy újra felvehetem a lánykori nevemet, s a fiam, aki ma 23 éves, és szociális munkát végzett, is ezt a nevet használhatja.”

Veronika a fiával a szülőknél lakott. Addig, amíg az édesapja élt, sokat segített, meg anyagilag is kijött a család. A halála után sok mindentől elestek: a házat felvett kölcsönok ellenére nem tudták befejezni, hárman a gyerekkel 400 euróból éltek, a fiú nem ismeri az apját, az nem is fizetett rá. Nagyon nehezen jöttek ki, a kevésből nem tudták befejezni a házat, gond volt a tetővel, a padlásra pelék költöztek, a falakat ellepte a penész. Hála a jó emberek adományainak, legalább a terasz felét és a bejárati lépcsőket rendbe hozták. Többre nem tellett, újabb kölcsönt meg nem kapnak – nem is lenne okos, így is van adósságuk –, Erzsébet elmúlt 65 éves, Veronikát pedig munkanélkülinek tekinti a bank, így most várják az újabb csodát. Létkérdés volt, hogy Veronika, akinek egyre nehezebb a járás fájós csontjaival, ki tudja tolni a kerekesszéket a teraszra, mert a felduzzadt padlólapokon folyton beakadt a kerék. Az udvarra egyedül úgysem képes kivinni, ma már emelgetni sem, csak ha a fia segít.

A hely csalogató – szemben az erdő, szélén patak csordogál –, de Erzsébet asszony szerint nagyon hideg: „Ha a patak befagy, három fokkal is hidegebb van. A fűtést szerencsére megcsináltuk, míg a férjem élt, gázzal és fával is működik, de fával nem tudunk fűteni, mert nincs, aki összevágjon, behordjon annyit.” „Tavalyelőtt még megbirkóztam vele – szól közbe Veronika –, de most már nem bírom. Már előre félek, hogyha megjön a gázszámla.”

Minimum az, amiből meg kell élniük. Gyógyszerre, számlákra, valami ruházatra, élelemre is kell. Ha mindent kifizetnek, 20 eurójuk marad. El se tudom képzelni, miből is élnek. „Úgy, mint régen a szegények: krumplileves, rántott leves, kenyér, néha jut húsra is” – sorolja Erzsébet, s elcsuklik a hangja. Megalázó még csak beszélni is róla.

A hollóházi mókuska

Erzsébet családja anyai és apai ágon is magyar volt, Radácsinak és Gédrának hívták őket, Alsókékedről, Hollóházáról származtak . A porcelángyárat valamikor az anyai dédapa és a Radácsiak alapították – meséli, s odaszól Veronikának, hogy hozza ide a kis porcelánmókuskát, amelynek alján ott van Hollóháza pecsétje. „Hat darab készült belőle, a hat unokájának azzal, hogy mindig adják át a legidősebb gyereknek. Azóta már sokszor kerestük, hogy kinél van a többi, de nem találtuk. A Radácsiak és a Gédrák később Szinnára kerültek, onnan mentem férjhez Kassára, csakhogy ott nem tudtam meglenni a blokkházban, beteg lettem. A férjem nem akart építkezni, de én elkezdtem, aztán hozzáfogott a férjem is. A tragédia az volt, hogy mikor a legtöbb munka lett volna, megbetegedtem.”

Kívánsága: kimenni az udvarra

Egész napokon át a kerekesszékben raboskodik, reggel beleültetik, este lefektetik. A betegségtől a kezén is, lábán is elnyomorodtak az ujjai. Már az is öröm, ha egy kicsit hasznossá teheti magát, elmossa a csészéket, a tányérkákat, ameddig elér a keze, letörli a port. Sokat kézimunkázik és olvas, ami a kezébe akad – magyarul, szlovákul, csehül, oroszul. És imádkozik. Kéri Istent, hogy vezesse őt a helyes úton.

Veronika nem mozdulhat az anyja mellől, ha orvoshoz megy, a fia marad vele. Az most épp kirándult Bártfára, ez élete második kiruccanása. „Míg élt a férjem, elküldtük Veronikát a kisfiúval a tengerhez – meséli Erzsébet. – Az alatt a tíz nap alatt úgy aludtam felöltözve ruhástul, ahogy egész nap voltam. Amikor hazajött a lányom, az volt az első, hogy rendbe tegyen, megmosdasson, megetessen, s betegyen az ágyba.”

Másoknak természetes, hogy kimenjenek az udvarra, a ház elé. Erzsébetnek és Veronikának ez a legnagyobb kívánsága. Ahhoz, hogy meggyógyuljanak, varázsbot kellene. Erzsébet nagyon vágyott arra, hogy ott legyen az unokája avatásán, de ez sem teljesült: a család régi kis autójába nem fér be a kerekesszék. Orvoshoz sem tudja vinni a lánya: ha vizsgálatra kell menni a kórházba, reggel mentőt hívnak, s este van, mire hazahozza. Még az a szerencse, hogy a körzeti orvosuk nagyon aranyos – mondja Erzsébet –, s ha valami van, azonnal jön, vagy ha kell, telefonon elmagyarázza, mi a teendő.

Mi lenne számukra a legnagyobb segítség? Az, hogy befejezhessék, lebetonozhassák a teraszt, hogy kijussanak az udvarra. S jó lenne végre lecserélni az autót, ha használtra is, csak nagyobbra, hogy beleférjen a tolószék. A biztosító, ahogy azt megszoktuk, folyton kibúvókat keres – és talál. Ha a lánya nem volna, Erzsébet elveszett ember lenne. Neki köszönheti, hogy ha nyomorultan is, de emberhez méltó módon élhet.

Akik segíteni szeretnének Tomka Erzsébetnek, a következő számlaszámon tehetik: SK7265000000000017810974.