Poprádon magyarként

 Ő mégsem kesergett a múlton, nem dédelgette sérelmeit, hanem megpróbálta magának megtalálni azt a helyet, ahol senkinek sem lesz útjában. Ennek a tartásnak, tisztességnek köszönheti, hogy annyi megaláztatás és megpróbáltatás ellenére is azt tudja mondani: szép élete volt.

A rendszer ellenségei

Anna néni nagyapja báró Wieland Artúr 1910-től 1918 ig Szepes vármegye főispánja volt, édesapja, Wieland Albert a farkasfalvi birtok igazgatásával foglalkozott. Édesanyja, Bethlenfalvy Alíz Kassáról származott, az ő édesapja kúriai bíró volt. Ők még más világban, más értékek szerint éltek, mint amilyeneket a háború utáni hatalomittas senkik akartak rájuk kényszeríteni.

„Gyerekkoromban minden harmadik faluban volt egy rokon birtokos, az egész környéken nagyon sok magyar élt. Rendszeresen látogatták egymást, Poprádon és Késmárkon is gyakran találkoztak a magyar rendezvényeken, de ebből a régi világból csak Adrienne nővérem kapott ízelítőt, én még kicsi voltam, ahhoz, hogy részt vegyek benne. Adrienne bécsi intézetben tanult, elvitték bálokba, társaságba. Édesanyám is szeretett volna utazni, ám apámat kizárólag a birtok érdekelte. Csak akkor mozdult ki otthonról, ha a budapesti mezőgazdasági vásárba ment, inkább hozzánk jöttek vendégek – emlékezik vissza Anna néni, akinek nagyon kevés adatott a békés gyermekkorból. – Tizenegy éves koromban, a háború alatt már majdnem letartóztattak, mert a magyar pártban kaptunk egy könyvecskét, amelyben benne volt a Ne higgy, magyar, a németnek című vers. Emiatt az egyik lakótársamat hat hétre lecsukták az érettségi előtt, engem pedig kétszer kihallgattak. Ekkor tanultam meg egy életre, milyen tehetetlen az ember a hatalommal szemben. 1945-ben aztán jött ránk a szomorú világ, mindennap kidoboltatták a faluban, hogy a németeknek, a magyaroknak és a kollaboránsoknak mi mindent nem szabad. Kimentem a kert végébe, ott hallgattam megbújva és elszörnyedve, milyen ellenséget látnak bennünk.

Bevetett földeket vettek el

A hatalomnak nem volt elég, hogy mindenétől megfosztotta Wieland Albertet, meg is akarta alázni. Szemeteskocsi elé fogták be őt a késmárki polgármesterrel együtt, ezt kellett végighúzniuk a városon. A nyilvános megszégyenítés azonban elmaradt, az emberek vagy elfordultak, vagy megemelték a kalapjukat előttük.

„Nem csak az anyagi javainktól fosztottak meg, hanem az állampolgárságunktól is. Apám annyira becsületes ember, annyira szívvel-lélekkel gazda volt, hogy ezt fel sem tudta fogni. Még a kassai kormányprogram április 5-i jóváhagyása után is bement Késmárkra a nemzeti bizottságra megkérdezni, hogy bevesse-e a földeket. Azt mondták neki, hogy csak vesse, azt majd beszámítják neki, apám pedig elhitte, mert úriember volt, és hitt az adott szóban. A családi ezüstöt adtuk el, hogy tudjunk traktort bérelni, mert a lovakat és az ökröket a német és orosz katonák akkor már elvitték tőlünk. Aztán elvették a bevetett földeket is, sőt, az államosítás előtt le is tartóztatták édesapámat. Valamelyik hivatalba ment Késmárkra, de csak a kocsis jött vissza egy cédulával, amit apám írt, hogy állítólag feljelentett valami partizánt. Borzalmas körülmények között tartották három hónapig a késmárki várban, még azt az ennivalót sem mindig adták oda neki, amit vittünk. Nagyon megviselték a történtek, de nem akart innen elköltözni, azt mondta, ő nem bántott senkit, nem megy sehová. 1954-ben 68 évesen halt meg, tönkretette a sok magába fojtott bánat. Még a halálos ágyáról is azt üzente nekünk, hogy menjünk el Farkasfalváról, és őt se temessük oda. A késmárki temetőben nyugszik. Halála után még nehezebbé vált az életünk, szinte minden teher rám szakadt. Adrienne nővérem sokáig nem tudott munkát találni, hiába volt nagyon művelt, semmilyen itt elismert végzettséggel nem rendelkezett. Végül takarítónői állást kapott a poprádi múzeumban, de ő volt ott az idegenvezető is. A vendégek nem győztek csodálkozni, amikor ablakpucolás közben lemászott a létráról, és franciául, angolul vagy németül szólt hozzájuk.

Tátrai szállodák recepciósa

Anna néni a budapesti Baar-Madas gimnáziumba készült, ahol az unokatestvérei is tanultak. Otthon német iskolába járt, mert a környéken nem volt magyar, de egy évig járt egy magyar tanítónőhöz, aki foglalkozott vele, hogy megfeleljen a magas budapesti követelményeknek. De a terveit keresztülhúzta a háború.

„1941-ben kezdtem volna a gimnáziumi tanulmányaimat, de kitört a háború, és édesapám úgy döntött, hogy nem enged el, mert onnan nem tudok olyan könnyen hazajönni, ha baj lesz. A késmárki német gimnáziumba jártam a környékbeli német és magyar családok gyerekeivel, ez volt a környék és az ország egyik legjobb iskolája. Három osztályt el is végeztem, de a szlovák gimnáziumból 1945-ben kitettek, mert közben elveszítettem az állampolgárságomat. Apám azonban sok embert ismert, valahogy elintézte, hogy felvegyenek a polgáriba. A többség akkor még fel sem fogta, mi vár ránk, amikor kijelentettem a polgáriban, hogy szeretném elvégezni a kétéves kereskedelmit, mert nekem nagyon gyorsan pénzt kell keresnem. Az osztályfőnököm azt mondta, hogy nekem erre nem lesz szükségem. Pedig dehogynem, el is végeztem, ám a végén itt sem akartak bizonyítványt adni. Végül ezt is elintéztük, tudtuk, kihez kell fordulni. 1948-ban a kommunistáktól visszakaptuk az állampolgárságot, azóta tátrai szállodákban dolgoztam, először könyvelőként, majd a recepción. Szerettem ezt a munkát, megtaláltam magam benne, nem vágytam többre. A munkatársaimnak is mindig azt mondtam, akármilyen undok egy vendég, igazat kell adni neki, két héten belül úgyis elmegy. De nagyon sok kedves emberrel is találkoztam, vannak, akikkel máig tartom a kapcsolatot. Férjhez nem mentem, tudtam, hogy én vagyok a családfenntartó, mert anyám csak szerény kegydíjat kapott, és Adrienne is keveset keresett. Ez a felelősség határozta meg minden döntésemet, de soha egy percig sem bántam. Büszke voltam arra, hogy ilyen körülmények között el tudtam tartani a családot, kocsim volt, utaztunk is, amennyire akkor lehetett.”

A luxus nem, a szabadság hiányzott

A farkasfalvi Wieland-birtokon is sok vendég megfordult a háború előtt, de utána, egészen 1961-ig a tulajdonosok a hatalom által megtűrt, elszigetelt vendégek voltak a házukban. Két szobát és egy kis konyhakertet kaptak, ez volt minden vagyonuk. Társaságuk pedig maradt az a néhány ember, aki a kitaszítottságuk ellenére is be mert hozzájuk kopogtatni.

„Sokan voltak, akik azt mondták, éjnek idején is eljönnek segíteni, de nappal kevesen mertek mutatkozni velünk. Anyám és nővérem éjjel-nappal kötöttek egy szövetkezet számára, édesapámat pedig egy idő után a gánóci állami gazdaságban alkalmazták, mert tudták, hogy ért a mezőgazdasághoz. Valahogy megkapaszkodtunk, de akárhová mentem, a bemutatkozás után rögtön azt kérdezték tőlem, »abból« a Wieland családból származom-e. Mondtam, hogy abból, mert mindegy, melyikre gondoltak, mind birtokos és magyar volt. A legtöbben tartással viselték a megaláztatást, a szüleimet sem hallottam soha panaszkodni. Tudtuk, hogy mások még többet szenvedtek: sokan elestek a háborúban, hadifogságba vagy a háború után oroszországi munkatáborokba kerültek, a lágerekből nem jöttek vissza a zsidók. Az volt a fontos, hogy élünk, és tudtuk, hogy ezt most ki kell bírni. Anyám csak azt szokta néha emlegetni, hogy a szép virágait tönkretették. A régi életéről sosem beszélt, könnyen megtanulta, hogy még jobban be kell osztani a pénzt, talán azért is, mert nálunk sosem volt pazarlás. Apámnak vagyona volt, de pénze sosem, mert minden fillért gabonára, gépekre, állatokra költött. Bennünket, gyerekeket nagyon szerényen neveltek, a luxus ezért később sem hiányzott, de a szabadság annál inkább – ezért akartunk már eljönni Farkasfalváról. Nehéz körülmények között éltünk, nem volt víz, sem központi fűtés, amikor adódott az alkalom, hogy szövetkezeti lakást vehetünk Poprádon, rögtön kaptunk rajta. Két hét alatt kellett összeszednünk 30 ezer koronát, házról házra jártam az ékszereinkkel, mire nagy nehezen meglett. Akkor mindenki ezt csinálta, Bécsből jártak ide a felvásárlók. Két szép barokk gyertyatartót azért adtunk el, hogy nekem télikabátot vehessünk, aztán Adrienne meglátta Bécsben, egy régiségkereskedés kirakatában tízszeres áron. Anyámmal és a nővéremmel költöztünk ebbe a lakásba, ahol ma is élek; emlékszem, szegény anyám fellélegzett, amikor belülről magunkra zártuk az ajtót. 99 évig élt, még látta, hogy ment tönkre a farkasfalvi kúria. Engem épp most hívtak egy helytörténeti kiadvány bemutatójára, de már nem megyek. Akiket ismertem, mind meghaltak, és azt a pusztulást, amely mindent elemésztett, ami egykor a miénk volt, nem bírom nézni.

Támogatni a magyar értékeket

A családi hagyatékból csak néhány bútordarab, porcelán és festmény maradt, de Anna néni a panellakásban ebből a kevésből is meg tudta teremteni azt a miliőt, amely a farkasfalvi kúriára és főleg a szüleire emlékeztet. Kapcsolatai, barátságai már a szállodai munkájához és Poprádhoz kötik, a régi ismerősök, barátok szinte mind idegenbe szakadtak.

„A rokonaim Amerikában, Németországban és Magyarországban élnek. Amikor lehet, meglátogatjuk egymást, nagyon szorosak köztünk a kötelékek, mert fiatal korunkban folyton együtt voltunk. Az összes magyarországi unokatestvérünk hozzánk járt Farkasfalvára vakációzni, minden családi összejövetelt ott tartottunk. Szerencsére ma már a telefon és internet megkönnyíti a kapcsolattartást, e nélkül magyarként eléggé magányos volnék Poprádon. De van itt egy magyar család, amellyel szoros a kapcsolat, sokat segítenek. A könyvek és az újságok az én társaságom, a Vasárnapot és az Új Szót is járatom, amióta csak megjelenik. Azt gondolom, magyarként kötelességem támogatni az itteni magyar intézményeket, még akkor is, ha én nem vagyok haszonélvezője a működésüknek. Ezért ajánlottam fel a visszakapott földek árából is egy jelentős részt a magyar iskoláknak. Édesanyám is élt még akkor, ő is támogatta ezt az elképzelést, és az akkori egyedüli magyar párton, az MKP-n keresztül kerestünk meg a nehéz helyzetben lévő magyar oktatási intézményeket. Érdekes módon az a leghálásabb, amelyik talán a legkevesebbet kapta: az óvári iskolából minden évben küldenek karácsonyra és húsvétra is üdvözlőlapot. Ilyenek vagyunk mi, emberek: akinek kevés van, az a keveset is meg tudja becsülni, jobban képes együtt érezni a nincstelenekkel. Lehet, hogy a magyarságához, a magyar könyvhöz, újsághoz, iskolához is jobban ragaszkodik az, akitől egyszer már el akarták venni.”