Poprádon is minden héten

Anna nénit már ismerik olvasóink, két éve mutattuk be a Vasárnapban. Akkor családja hányattatott sorsáról, magyarságához való hűségéről beszélt, amely számára sosem jelentett melldöngető pátoszt, sokkal inkább intézményeink támogatását. Wieland Anna ezért is járatja a kezdetektől, immár fél évszázada a Vasárnapot is.

Amikor meglátogattuk, épp bridzspartira készült. Évek óta hetente összejárnak a barátaival, hogy egy kis kártyázással és tereferével üssék el az időt. Végül a találkozó elmarad, de legalább több időnk jut a beszélgetésre. Nem lehet kihagyni, hogy Anna néni életének egyes fejezeteit már regényben is megörökítette Budapesten élő távoli rokona, Kováts Judit. Az Elszakítva című regényt olvasva a nevek megváltoztatása ellenére is az volt az érzésem, hogy ez a Wieland család története. Rögtön a könyv elején van egy jelenet, amely Wieland Alberttel, Anna néni édesapjával történt meg. A kommunista hatalom meg akarta alázni a farkasfalvi bárót, ezért a késmárki polgármesterrel együtt szemeteskocsi elé fogták be őket, ezt kellett végighúzniuk a városon. A nyilvános megszégyenítés nem sikerült, az emberek vagy elfordultak, vagy megemelték a kalapjukat előttük. Később több fejezetben is visszaköszönnek az Anna nénitől hallottak.

Regénybe foglalt élet

Ismerős, ahogy a főszereplőt, Engelhart Kingát kihallgatják a rendőrök, mert a Magyar Házban valamelyik osztálytársa a Ne higgy, magyar, a németnek című verset szavalta, vagy ahogy a család saját kúriájában csupán két szobát kap kijelölt lakhelyül, meg ahogy egy bécsi régiségkereskedés kirakatában többszörös áron látják viszont a kényszerből eladott barokk gyertyatartóikat. A regényben a főhősnővel esik meg, de Anna néni a nővéréről, Adriennről mesélte, hogy műveltsége és nyelvtudása ellenére csak takarítónői állást kapott egy múzeumban, mégis néha ő kalauzolta a külföldi látogatókat. A regény befejezése, hogy Kinga végül minden megpróbáltatás és megaláztatás ellenére azért marad itthon, mert családjának tagjairól kell gondoskodnia, azonban Anna néni döntése volt. Minden panasz és keserűség nélkül határozott így, mert önként, szeretettel vállalta ezt a felelősséget. 

Mégis azt mondja, nem teljesen az ő története ez a regény: sok szepességi család tragédiájából gyúrta össze az írónő. „Az igaz, hogy sok mindent én meséltem neki, de azt hittem, a nagyanyámról akar írni. Amikor az első kéziratot elolvastam, megijedtem, mert abban még a neveket és a helyszíneket is a valóságnak megfelelően tüntette fel. Írtam is neki, hogy ehhez nem adom a beleegyezésem, mert én még ma is itt élek” – mondja az igazi, a Vasárnap-olvasó Wieland Anna, akit az elmúlt évtizedek tapasztalatai arra tanítottak, hogy jobb a háttérben, észrevétlenül, csendben maradni. „Sokáig azt is igyekeztem titkolni, hogy egyáltalán a világon vagyok, mert a származásom vörös posztó volt a kommunisták szemében. Ha valahol rákérdeztek, hogy abból a Wieland családból származom-e, csak bólintottam. Mindegy is volt, melyikre gondoltak, mert mind földbirtokosok és magyarok voltunk. Azt kellett szégyellnünk, hogy bántottak, kisemmiztek, az állampolgárságunktól is megfosztottak bennünket. Mint a holokausztot túlélő zsidóknak, akik a saját gyerekeik előtt is hallgattak arról, hogy megjárták a haláltáborokat. Magamban nagyon büszke voltam a családomra, a neveltetésre, amelyet kaptam, de ezt nemcsak, hogy sehol nem mondhattam el, még arra is vigyáznom kellett, nehogy a viselkedésem eláruljon. Ez volt a legnehezebb a minden illemet, stílust és kifinomultságot semmibe vevő és mellőző szocializmusban.”

Nagy fegyelemben

A farkasfalvi kúriában töltött időből Anna néni nem a jólétre vagy a társasági eseményekre emlékszik legszívesebben, hanem a gondtalan gyerekévekre. Legfőképp azokra a nyarakra, amikor ott vakációzott az összes unokatestvér. „Soha életemben nem éreztem magam olyan szabadnak, mint akkor. Ez nem függött össze a jómóddal: nagy fegyelemben és takarékosságban neveltek, ami jellemző volt a cipszerekre. Új ruhát csak akkor kaptunk, amikor kinőttük, mindig mindent, a babaháztól a cipőig továbbadtunk a családban; aki kosztos-kvártélyos diák volt, az nem vásárolt virslit az iskolai büfében, akármennyire szeretett volna is. Mifelénk nem voltak olyan evészetek-ivászatok, mint lent Magyarországon; szüleim, nagyszüleim némi megvetéssel is nézték azt a meggondolatlanul pazarló társaságot. Minden évben disznóölésre hívtuk meg a rokonokat, akkor tele volt az asztal, de még akkor sem volt mértéktelenség. Pezsgőt akkor láttam először, amikor divatba jött, hogy szilveszterkor azt kell inni. A fiatalságom okán sem kóstoltam bele az úri életmódba, mert jött a háború. Egyetlen kerti mulatságra emlékszem, amikor meghívtuk a sárosi rokonokat, ismerősöket. Anyám kerti virágokkal díszítette fel a házat, volt sütemény, gyümölcsbólé – a családtagoknak az is alkohol nélkül. Ez a mértékletesség sokat segített később a nélkülözés éveinek túlélésében. Nekünk nem hiányoztak a bálok, a többfogásos vacsorák. Lelkileg úgyis nehéz volt, mert nemcsak arisztokraták voltunk, hanem még magyarok is: nekünk duplán kijutott a gyűlöletből. Édesanyám nagy méltósággal viselte, a virágain kívül semmit nem sajnált a régi életéből, de édesapámat nagyon megtörte a rengeteg megaláztatás. Később kapott brigádvezetői állást egy állami birtokon, próbált beilleszkedni, de lélekben holtáig szenvedett. Én ennek mind tanúja voltam, a vérembe ivódott, ezért még most is meggondolom, hol fedem fel a kilétemet. Nemrég voltam Sziléziában egy társasutazáson, és az egyik útitársunk bárónőnek szólított. Tiszteletből tette, a társaságból sokan észre sem vették, mások pedig azt hitték, ez a nevem, én mégis megijedtem. Olyan mélyen rögződött bennem, hogy bármikor az orrom alá dörgölhetik, hogy a rendszer vagy a nemzet ellensége vagyok. Annyi évig elnyomtam magamban a valódi énemet, hogy időskoromra sem tudtam teljesen kiegyenesedni. Csak akkor jutottam lélegzethez, amikor tátrai szállodákban dolgoztam recepciósként, mert ott mégiscsak volt valami nívó. Végül is megtaláltam a helyem, nem panaszkodhatom.”

Ötven éve Vasárnap-olvasó

Nem is panaszkodott soha, mindig annyira józan gondolkodású volt, hogy felmérte, mi a fontos az életében. „Végiggondoltam, mi lett volna, ha egyedül vagyok, és kimegyek Nyugatra, de mindig arra jutottam, hogy jó volt így, ahogy volt. Senki és semmi nem volt fontosabb számomra, mint édesanyám és a nővérem, mellettük volt a helyem. Az élet igazságos, amennyire lehetett, kárpótolt itt is. A rokonok, akárhová származtak is el, mind megtalálnak. Ahogy egykor a nagyszülők Farkasfalvára a nagymamához, most hozzám jönnek az unokatestvérek és az unokáik. Kanadából, Amerikából repülnek Pestre, és onnan képesek egy napra elutazni Poprádra. Távol áll tőlem a pátosz, de azt hiszem, mégiscsak visszahív a szülőföld” – mondja Anna néni, aki miután visszakapta a családi vagyon egy részét, első kötelességének a hazai magyar iskolák támogatását tartotta. „Nincs gyermekem, a széles környéken magyar iskola sincs, de még édesanyámmal együtt döntöttük el, hogy ezt kell tennünk. Úgy éreztük, magyarként és nemesi család leszármazottaiként is ez a kötelességünk. Nem minden választásunk volt szerencsés, de ennek is így kellett lennie; mindig azt mondtam, hogy veszítettem én már többet is. Az iskolák mellett a hazai magyar sajtót tartom támogatandóak. Ezeket a lapokat nekünk és rólunk írják, csak mi vásárolhatjuk. Mi még megéltük azokat az éveket, amikor semmilyen magyar újsághoz nem jutottunk hozzá, ezért ahogy megjelent, azonnal előfizettük a Vasárnapot. Olvasók is voltunk, nem csak megrendelők, ma is végigolvasom az egészet. Amikor a végére érek, sajnálom eldobni, ezért mindig odaadom valakinek – ha csak egy cikket olvas el belőle, már akkor is volt értelme.”

Noszogatnánk Anna nénit, hogy írjon a Kopertába, de azt mondja, nem akarná másokra tukmálni a véleményét. Inkább olvas, mint ír, de amelyik szerző nem elég szellemes, azt hamar megunja. „Most épp Peter Breiner tárcáit olvastam, nos, ő olyan szellemes, hogy még az ateizmusát is megbocsátom” – mondja nevetve. Kis politizálásra is szeretnénk rábírni, megkérdezzük, szeretik-e a poprádiak földijüket, Andrej Kiskát. Azt mondja, akikkel ő érintkezik, azok büszkék a köztársasági elnökre, értékelik, hogy vannak elvei, és ki is tud állni mellettük. „Ez kerül valamibe, viszont hosszú távon megéri. Én már tudom, mert aki ennyi idős, annak a legnagyobb kincse az, hogy nem háborgatja a lelkiismerete.”