<p>Lassan két éve lesz, hogy New Yorkban jártam szerzőnkkel, BÉ-vel szerzőnknél, MM-nél. Mint Alice Csodaországban, írtam is róla a magam módján, hogy felfedeztem a spanyolviaszt, magát Amerikát, ahol minden működik, aminek működnie kell. Írtam a vasárnapi kis piacról is az utca végén, ahol helyi kertészkedők, pékek és egyéb portékaárusok kínálják a konyháravalót.</p>
Számla, kasszagép és minden macera nélkül, gyönyörű, friss mindenfélét. Ki mivel dolgozott, s milyen minőséget kínál, aszerint inkasszál. Nem nagyot, de megéri neki beültetni a kertet, begyújtani a sparheltot. Ezzel kapcsolatban azt is megírtam, hogy amikor MM elmondta Tovának, a magyar származású bűbáj szomszédasszonynak, hogy nálunk nem lehet csak úgy árusítani azt, ami a miénk, itt kell kasszagép meg fene tudja, mi minden engedély, arra ő a döbbenettől csak annyit mondott: Akkor ott fasizmus van! Azért írom így, mert lehet, akad valaki, aki emlékszik még erre, BÉ és MM biztos. És most, hogy a piacozás szabályait akarták, akarják (vagy mi is van, lett vele) újra regulázni a fogyasztóvédők és az élelmiszer-felügyelet, arra jutottam, hogy persze, Tova döbbenete jogos és érthető, de csak azért, mert nem élt ő itt köztünk, abból az alapból indul ki és ítél, amiben ő szocializálódott. Hogy a tisztességes polgár, az adófizető. Nem kell minden eszközzel ellenőrizni, mint egy kisgyereket, nem csapott-e be. Hogy a kertészkedők, pékek, méhészek és egyéb portékaárusok gyönyörű, friss mindenféléje ott valóban gyönyörű, és valóban friss. Nem a nagyraktárakban kiárusított, fillérekért beszerzett fonnyadmány megfürdőztetett, picit feltámasztott verzióját kínálják saját háztáji gyanánt.
Persze, ahhoz, hogy ide eljusson egy társadalom, vagy akár csak egy kisközösség, feltétel a kölcsönös bizalom és tisztelet, hogy egyik sem nézi a másikat eleve csalónak csak azért, mert pénzt kap a munkájáért, hogy nem az az első gondolat, no, ez biztos az én kontómra jár jól, ez biztos átver engem. De a másik oldalon az én kínálatom is valóban olyan, amilyennek elmondom, és bizony, azt adom a vadidegen vásárlónak, amit a saját kisgyermekemmel is etetek. Azt is írtam, szem- és fültanúja voltam (réges-rég), a kisgyerek leszakította a ragyogóan piros paradicsomot a kertben, s a nagyapja kétségbeesetten kapta ki a kezéből, jaj, kisfiam, az nem evésre van, hanem eladásra, csupa permet, vegyszer, a miénk ott van, a másik végében a kertnek. Az annyira nem ragyogott, annyira piros sem volt, de az való evésre!
Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, a kölcsönös bizalomhoz mi magunk kellünk, egyének. Mert valakinek el kellett kezdenie ott is valamikor, ez az Esterházy-féle angol pázsitos hasonlat, 400 év kell hozzá, hogy hibátlan legyen, 400 év alatt generációk génjeibe kódolódik a rendszer, a módszer, és másként ott már nem is megy. Nekünk meg mindig megszakítja valami a 400 éveinket, hol klerikalizmus, hol fasizmus, hol kommunizmus, aztán csak győzzük kapkodni a fejünket és gyanakodni mindenkire. Ez nemcsak Szlovákia, ez Középkelet-Európa, itt eleve belekalkulálják az adókba, hogy a társadalom fele csaló, és nem adófizető, és igazuk van, hiszen bármilyen színben bármikor, mi választottuk őket oda, ahol vannak, kormányszintekre mi ültettük azokat, akik most tapasztalt betyárként pandúrkodnak. Aztán ha így sem jön be elegendő adó, lehet bírságolni, aminek, mint ezer éve mindig, ma is a kisember issza meg a levét. Pont az, aki megdolgozza a kertjét, s a fölösét eladná a hetivásárban, vagy elcserélné valami másra, ami a másik árus udvarában terem. Ami az igazi piaci kereskedelem, a kereslet és a kínálat harmóniája. De hát akkor mi lenne azzal a sok mindennel, ami senkinek sem kell?
A számlagépekkel.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros VASÁRNAP estéken, s talán akkor szerettek először.
Krúdy Gyula: A vörös postakocsi
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.