Otyík és a papája

Harminc évvel ezelőtt ott forgatta mára legendás filmjét, Az én kis falumat Jiří Menzel. Közép-Csehországban, Benešov közelében. Nincs arrafelé semmi extra látnivaló, mégis naponta feltűnik a környéken egy-két turistabusz. Kíváncsiskodók népes tömegét vonzza a hely, hiszen Otyíkból egyfajta nemzeti hős lett, a film lelkes rajongótábora pedig boldog, hogy a nyomában járhat. De Bán János is visszament nemrég oda, ahol világraszóló hírnevét megalapozta.

* Milyen helyzetben érte annak idején Jiří Menzel felkérése?

Erre halálpontosan emlékszem. Előbb értesítettek Prágából, hogy Menzel úr új filmre készül. De hogy pontosan miről is lenne szó, azt nem közölték velem. Két nap múlva megérkezett a forgatókönyv. Elolvastam, és rettenetesen tetszett. Nyersfordítás volt, mégis rengeteget nevettem rajta. Akkor már sejtettem, hogy van egy rizikófaktora a dolognak, mert a magyar szöveg mellett ott futott a cseh. Ebből gondoltam, hogy majd csehül kell beszélnem. Annyi előzménye volt még az egésznek, hogy amikor Menzel úr nálunk, a Katona József Színházban rendezte Gozzi vígjátékát, A szarvaskirályt, egy kollégám betegsége miatt én is bekerültem a darabba. A bemutató után szólt Jirko, hogy van egy filmterve, és szeretné, ha játszanék nála. De mi már korábban is tudtunk egymásról, mint öröm és bánat. Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjében ismerkedtünk meg, aztán Maár Gyula Felhőjátékában is játszottunk. Hetvenkilenctől nyolcvannégyig szinte minden évben találkoztunk. Az i-re a pontot Az én kis falummal tettük fel. Tulajdonképpen ott derült ki, hogy mennyire értjük egymást, hogy rögtön át tudjuk venni egymás szellemiségét, hogy gyorsan egymásra hangolódunk. Én sem voltam már akkor kezdő fiú, hanem fiatal, jó nevű színész. Ismertem Jirko filmjeit, és mindegyiket roppantul szerettem. Igazából nekem volt nagy öröm, hogy megtalált engem, és ilyen szintű munkakapcsolat született köztünk.

* Mondok egy dátumot: 1987. március 30.

Los Angeles, Music hall, Oscar-gála.

* Hogyan jutott ki az ünnepségre?

A film amerikai forgalmazója küldött meghívó táviratot, amelyben közölte, hogy az utat én fizetem, a szállást ők biztosítják. Oda-vissza 70 ezer forint volt akkor a repülőjegy, ami elég soknak számított, hiszen az egyhavi fizetésem 10 ezer forint volt. A forgalmazó cég azonban három sajtótájékoztatót rendezett a helyszínen, és mindegyikért 500 dollárt fizetett, az 1500 dollárban pedig bőven benne volt a repülőjegy ára. De ha ráfizetéses lett volna az utam, akkor is ott vagyok. Az útlevelemet akkor kaptam vissza. Évekkel korábban ugyanis bevonták. A pártállam ugyan már rogyadozott, ám én mint ellenzéki még mindig feketelistán voltam. Éveken át első helyen terjesztettek fel Jászai-díjra, de az utolsó pillanatban mindig kihúztak. Akkor kaptam meg, amikor Los Angelesben voltam. Nem is tudtam átvenni.

* Az útlevele viszont már a kezében volt. Szabadon utazhatott.

Csak nem nagyon akartam kimenni. Gyáva voltam. Nem beszéltem nyelveket. Írtak is az amerikai barátaim, hogy: »Jani, ha nem jössz ki, hülyén fogsz meghalni!« »Jó, akkor megyek« – válaszoltam. De már a repülőúttól is borzasztóan stresszeltem. El is tévedtem a koppenhágai repülőtéren. Nem tudtam tájékozódni. Minden idegen volt. Szerencsére a repülőtéri hostessek közül valaki észrevette, hogy ott téblábolok, és elkísért a géphez. Úgy néztem ki, mint egy jó tanuló. Öltöny, fehér ing, nyakkendő, szép cipő. Szörnyen éreztem magam. Mintha felvételire mentem volna. Kinti barátaim, miután elindultunk a repülőtérről, a kocsiban tanítottak angolul. Ha azt hallod, hogy: »Nice to meet you!«, akkor azt kell mondanod, hogy: »Nice to meet you too!« De hiába gyakoroltam, nem ment a fejembe. Nem volt értelme erőltetni. Mire beértünk a repülőtérről, annyi időnk maradt, hogy az érettségi öltönyt szmokingra váltsam.

* Vitt magával szmokingot?

Benedek Micu kölcsönözte a nadrágját, Szacsvay Laci a zakóját. A nyakkendőt nem tudtam megkötni. Viszont volt egy nagyon szép sálam. Azt feltettem. Megnyugodtam, hogy végre biztonságban vagyok. Amíg a filmrendező barátom elment limuzinért, én felbontottam egy üveg vodkát. Negyed hétkor ott álltam glédában, kezemben a flaskóval. Aztán megjött a hatalmas autó, és elindultunk a díjátadó helyszínére. De ha nincs Jirko, be sem jutok az ünnepségre. Valami hiba történt a VIP-jegyek elosztásában. A háromezer dolláros belépők pedig már hónapokkal korábban elfogytak. Jirkót az előző napi sajtótájékoztatón szerencsére arról faggatták, hogy érzi magát újra Amerikában. Azt felelte: »Bár nem szeretem Amerikát, nagyon jól érzem itt magam. De még jobb lenne minden, ha sikerülne elintézni, hogy a filmem főszereplője is jelen lehessen a gálán.« Rögtön meglett a két jegy.

* Hogyan élte meg, amikor kihirdették, hogy melyik film nyert? Hogy nem Az én kis falumat hozták ki győztesként?

Annyira gyorsan történt minden! Szinte felfogni sem tudtam. Bruce Willis, Richard Gere, Mel Gibson… akkor még nem is ismertem őket. Egyetlen szépséghibája volt az egésznek. Benedek Micu nadrágja nekem rövid volt. Úgy néztem ki, mint aki a bolondokházából menekült.

* Otyík a moziban, Otyík az Oscar-gálán.

Pontosan!

* Őrlődött magában?

Fél üveg vodka után? Egyáltalán nem. Azt sem tudtam, hol vagyok.

* Csalódott sem volt?

Amiatt, hogy nem nyertünk? Jirko figyelmeztetett, hogy semmire ne számítsak. A Betty Blue-t is akkor jelölték, végül egy holland háborús dráma nyert, a Merénylet. »Mindegyik film jobb, mint a miénk« – mondta Jirko. És hogy itt üzleti szempontok is vannak.

* Křečovicében két évvel ezelőtt járt újra. Egy indiai rendező-producer portréfilmet forgatott Jiří Menzelről, és más neves alkotók mellett önt is felkérte, hogy nyilatkozzon róla.

Azon csóváltam a fejemet, hogy miért pont egy bollywoodi rendezőnek jut az eszébe, hogy dokumentumfilmet készítsen egy kelet-európai Oscar-díjasról. Talán mert Az én kis falum Indiában is óriási tömegeket vonz a mozikba. Új-Delhiből írt is nekem annak idején egy képeslapot Jirko, hogy mennyire szeretik a nézők a filmet. Az indiai rendező egyébként a Pávek urat alakító Marián Labudát is megkereste volna, csak ő éppen akkor kórházban feküdt.

* Szóval Křečovice…

… ahol megállt az idő. Ugyanaz a kép fogadott, mint a forgatás idején. A vörös csillag ugyan már nem volt fent a telephely kapuján, de a géppark még mindig ugyanolyan. Az én házam udvarából is csak a galambdúc hiányzott, és nem volt lekaszálva a fű. De éltek még a tulajdonosok, a bácsi meg a néni. A bácsi már nem tudott felkelni az ágyból, a néni még igen. Kijött egy nagyon rosszul öltözött, ám nagyon csinos ifjú hölgy, aki gondozta őket, és megszólalt very Englisht beszélve. Úgy nézett ki, mint egy takarítónő, én meg csak pislogtam a tudásán. A háziak kérték, hogy menjek be hozzájuk, de a kamera maradjon kint. Nagyon erős emlék ez nekem.

* Gondolom, Jiří Menzellel rég megbeszélték már, hogy miért önt választotta Otyík szerepére.

Felszínesen annyit mondott csak ezzel kapcsolatban, hogy eleinte sok támadás érte miattam, hogy miért magyar színészt hívott a filmjébe, de rögtön hozzá is tette, hogy az ne legyen az én gondom. Neki az volt fontos, hogy Otyík esendő, szeretni való figura legyen, még véletlenül sem nevetséges. Ezzel kapcsolatban tőlem azt kérte, hogy ne a szám, hanem a szemem nevessen. Otyík az egész világból olyan pontokat érzékel, amilyeneket más nem. Egy jól látó ember széles spektrumban szemléli a képet. Otyík ennek a képnek csak egy kis szegmensét látja, az viszont nagyon tetszik neki. Ez az az állapot, amelyet nagyon nehéz életre hívni.

* Rudolf Hrušínskýról milyen emléket őriz?

Hrušínský úr játékmódja a legtökéletesebben jeleníti meg a cseh színházkultúra legjobb tradícióit. Faarccal, magas szellemi kapacitással a leghétköznapibb dolgokat mondta ki úgy, hogy gurultunk a nevetéstől. Nagyon érdekesen járt az agya. Kelet-Európa egyik legnagyobb színésze volt.

* Petr Čepek?

Mint többen a stábból, ő is egyfajta szkepticizmussal fogadott. Velem szembeni személyes távolságtartását akkor adta fel, amikor kidőlt a kerítés, mert nekiirányítottam az autót. Az a jelenet olyan jól sikerült, hogy mindenki megszeretett. De mivel élő hanggal dolgoztunk, és sokan belenevettek, selejt lett a felvétel. Jirko nagyon dühös volt, kiabált is úgy, mint soha.

* Marián Labudával könnyen egymásra hangolódtak?

Felém azzal nyitott, hogy nem szereti a magyarokat. Mondta ezt németül. Valamivel aztán mégis beloptam magam a szívébe. Az első hét végén már haverok voltunk. Vittem Vilmos körtepálinkát, ami nagyon ízlett neki.

* Csehek és szlovákok egyformán szeretik, biztosan tudja.

Egy tiszta lelkű, félnótás fiút hősként kezel két ország. Hát nem érdekes? Nevetnek rajta, de együtt érzőn. Ehhez persze kellett Svěrák úr forgatókönyve, Šofr úr kamerája és egy olyan rendkívüli személyiség, aki ezt egységgé gyúrja. Jirko. Menzel úr, akit boldogan emelgettem a Hősök terén.