Örök gyermek

Egy színházi fesztiválon pillantotta meg azt a nőt, aki fiai anyja lett. Első látásra beleszeretett, és rohant utána Spanyolországba. A Panelházi történetek Dutkója, Roman Luknár szabadságvágyó nagy játékos, de sohasem játssza meg magát.
Még le se ül, már veszi elő a cigarettát, mert erről nem tud lemondani. Kisfiús, huncut a mosolya, s jó adag gyermeki őszinteség rejtőzik benne. Bántja, hogy pár percet késett, pedig telefonált, hogy nem talál parkolóhelyet. Bántja sok minden más, ami felemás és képmutató a mai világunkban, s míg ezekről beszél, a mimikája is hozzáigazodik, de ugyanilyen vehemenciával tud lelkesedni, amikor a Jadviga párnája című magyar film forgatásáról, budapesti emlékeiről esik szó. De legjobban akkor ragyog a szeme, akkor szellemül át, amikor nagy szerelméről, a belőle világfit faragó Spanyolországról és két fiáról, Lajkóról és Jankóról mesél...

* Jelenleg a Panelházi történetek kicsit link, mégis rokonszenves – vagy ahogy ő jellemzi, »kedves barom« – Dutkójaként ismerik a tévénézők.
Dutko alakja sokat változik, most épp a négy hónapos kisbaba révén, később még egy apróság is megjelenik a családban, de ezt nem árulhatom el. Egyébként nagyon kellemes, hogy Spanyolországból húsz év múltán visszatérve megállítanak az emberek az utcán, hogy nem kell fizetnem a parkolóban, hogy a rendőrök csak legyintenek, ha kihágást követek el. Ha bevásárolni megyek az üzletbe, négyszer is megállítanak autogramért, pedig a házban van a bolt. Ha komolynak találnak az elárusítónők, rögtön aggódnak, hogy nincs-e valami bajom.
* A Dutko ellenpólusa a közszolgálati tévében bemutatott Zlomok sekundy ellenszenves, karrierista ügyvédje, Eugen Jevan alakja. Hol van az igazi Roman Luknár helye a két szerep között?
Nagy előny, hogy egész életemben játszom, mint egy gyermek. Ezt a gyermeket féltve őrizgetem, mert ha meghalna, nem lehetnék színész. Jó, hogy megbújhatok egy-egy szerep mögött, kipróbálhatom, hogyan érzem magam abban a bőrben, de az alakban mindig van valami belőlem is. Szeretek negatív hősöket alakítani, kideríteni, mi történt, miért mentek rossz irányba, mitől ferdült el a jellemük, holott ők is – ugyanúgy, mint a többiek – tiszta lelkűnek születtek. Ők sem csak feketék, lehet, hogy bennük is rejtőzik némi emberség, gyengédség, csak ki kell aknázni. Ezt próbálom, ezért vonzóbb nekem az ilyen szerep, no meg azért, mert egy rövid ideig olyan lehetek, amilyen a valóságban nem vagyok.
* A valóságban örök gyermek...
Az vagyok. Dutko esetében próbálok kitalálni valamilyen őrültséget, szellemességet, játékossággal elérni, hogy egy kicsit emberibb legyen ez az alak. Azért írták ennyire ellenszenvesnek, hogy megkülönböztessék attól a szereptől, amelyet az elején a Ha lenne ha (Keby bolo keby) címűben alakítottam. Jöttek is a reakciók, hogy ez egy őrült, ezért a forgatókönyvíró, Andy Kraus szabad kezet adott, hogy saját elképzelésem szerint formáljam az alakot. Gyűjtögetem az utca emberének bonmot-jait, és ami megtetszik, azt bedobom.
* Bár 1993-tól csaknem húsz éven át Madridban élt, több filmet forgatott Pozsonyban – Balko Lelki békéjében Mokos Attila volt a partnere –, Prágában, sőt Magyarországon is, ahol a Jadviga párnájában kapott szerepet.
Maga a könyv nagyszerű volt, s még nagyobb élmény, hogy Franci szerepe kedvéért Budapestre látogathattam, mert azelőtt soha nem jártam ott, ha nem számítom, hogy a szüleimmel Bulgáriába tartva kétszer átutazóban hajnali háromkor láttam az Erzsébet hidat. Egyszeriben ott találtam magam, hosszabb időre, Lacikám (a vasárnapos Szabó G. László kollégám – a szerző megj.) körbejárta velem a színházakat, összehozott egy csomó, a magyar kultúrában mozgó emberrel, bevitt a kollégák öltözőjébe, sokszor hajnalig beszélgettem velük, hogy miként működik a színház náluk, meg Spanyolországban, mert akkor még ott éltem. Igen szép emlékek fűznek ennek a filmnek a forgatásához, a rendező, Deák Krisztina nagyon kedves volt hozzám.
* Hogyan esett egy Madridban élő szlovák színészre a választása?
A kertben című, 1995-ben készült szlovák filmszatírában látott. Meg is lepődtem, hogy látták, s Pestre érkezve ismertek, gratuláltak hozzá, Spanyolországban nem tudtak róla annyit. Egyébként épp ez a szerep áll legközelebb hozzám, ez vagyok leginkább én.
* Fontos, hogy kivel dolgozik? Hogy közel álljon önhöz a rendező?
Kellemesebb, ha köt hozzá valami – mint például Slavo Lutherhez, akivel a Szúnyogtangót forgattam 2009-ben –, ha a kapcsolat kölcsönös bizalomra épül. De általában úgy vagyok az új rendezővel, hogy mindjárt előrebocsátom: formázz engem, anyag vagyok, ne várdd, hogy előállok azzal, így vagy úgy akarom.
* Ez nem minden színészre jellemző.
Mert sokan elolvassák a forgatókönyvet, s a tükör előtt otthon betanulják a szerepet. Én nem nagyon studírozom a szöveget, jobban szeretem, ha forgatáskor megmondják, mit akarnak tőlem. Amíg a felvételre felkészülnek, amíg megvilágosítják, amíg néhányszor megbeszéljük, addigra tudom a szöveget, s a jelenet sokkal élethűbb és frissebb, ha nem görcsösen betanult, ha nem izgulok, hogy pontosan mit kell csinálnom. De mindenkinek megvan a maga munkamódszere, én az elmúlt harmincöt esztendőben megtanultam, mi a jó nekem. A Panelházi történetekben is így van: odaállok a kamera elé, és rögtönzök, majd kiválasztják, hogy melyik a legjobb, mert nincs két egyforma. Az életben ugyanígy vagyok vele, nem fogyok ki a gyermeki fantáziából. A gyermekek tiszták, nincsenek tele gátlásokkal.
* A gátlások később alakulnak ki. Csodálatos, hogy színészként, akinek munkaeszköze a nyelv, el mert menni Madridba, pedig egy szót nem tudott spanyolul.
Egy fesztiválon megláttam Lolát, és azon nyomban beleszerettem. Amikor kimentem utána Madridba, annyit tudtam, hogy buenos dias meg gracias. De fél év alatt megtanultam spanyolul, meséket olvastam, leporellót, nyelvkönyv nem is volt a kezemben. A nyelvtanuláshoz a legfontosabb a jó fül. Amikor a Kanári-szigeteken forgattam, s onnan hazajöttem, mindenki azt hitte, hogy odavaló vagyok, amikor meg Bilbaóban, megkérdezték, hogy baszk vagyok-e. Ha Nagyszombatba megyek, Kassára vagy Besztercebányára, az ottani tájszólásban beszélek.
* Vakon követte a szerelmét, itt hagyva csapot-papot.
Vele akartam élni, azon nem gondolkoztam, hogy mit fogok kint csinálni. Tizenegy éves koromtól játszottam, mikor elmentem, huszonöt voltam. A tizennégy év alatt álltam színpadon, kitűnő rendezőkkel forgattam, egyszeriben szűknek tűnt nekem a világ. Négy évig leveleztünk, s amikor megnyílt nálunk a határ, és láttam, mi történik itt, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a film és a színház, nekivágtam. És nem bántam meg, még akkor sem, amikor négy év múlva, itthoni forgatás közben jött a telefon Madridból, hogy játszani hívnak egy színházba. Akkor nem lett belőle semmi, A kertben forgatása (Jakub alakításáért Cseh Oroszlán díjra jelölték – a szerző megj.) előbbre való volt, de ennek nyomán Spanyolországba is filmezni hívtak, és a színházi szereplés is összejött. Boldog ember vagyok, még akkor is, ha belebetegedtem a színházba, majdnem megvakultam. Ma már tudom, hogy pszichoszomatikus alapon...
* Lola és a két fia, akikkel négy esztendeje hazatért Pozsonyba, megtanultak szlovákul?
Lola is tanul, a fiúk itt járnak iskolába. Az anyjuk kultúráját ismerték, most megismerkednek az apjukéval, s nagyon hálásak érte. Mindkettő vonzódik a zene iránt, a 18 éves Lajko, aki formatervezést tanul, gitározik, a 15 éves Janko dobol. Megvolt az első közös koncertünk, december 16-án a Štúdio L+S-ben: az à la cARTe program keretében akkor este meghívták Robo Grigorovot, bennünket. Mi Oskar Rózsával és Marián Čekovskýval léptünk fel. A fiaim kísértek, én énekeltem. Előtte nagyon izgultam, korábban még soha nem hallottam őket játszani, mert a szobájukban zenélnek. Végül annyira meghatódtam, hogy könny szökött a szemembe…