<p>A kötet novelláiban a szerző boldog gyermekkorába vezeti vissza az olvasót, feltárva a néhány éves csupa csont, ámde rendkívül gazdag fantáziával megáldott kislány világát. Ezt a gazdagságot szüleitől örökölte, hiszen „<em>két író házasságából születtem…, anyám novellákat írt, regényt is, kis színdarabokat, mesét rengeteget…, a szonettek, a verses önéletrajz – apám munkái –, kitűnő elbeszélései, karcolatai sose láttak napvilágot, apám nem vette komolyan tehetségét</em>”.</p>
Egymásnak és kicsi lányuknak olvasták fel alkotásaikat, kizárva a külvilágot, amely ebből szinte semmit nem tudott meg. Többek között ez a titok fogta őket össze egy életük végéig tartó, szoros szövetségben, amely rendkívüli biztonságérzettel vértezte fel már a kicsi Dolnát is. Mivel a szülők főként jó szóval nevelték leányukat, nem ismerte a dorgálásnak semmilyen formáját. Ezért amikor a lefolyóba öntve adta meg aranyhalainak szabadságukat („csak nem engedtem rossz útra őket, mikor jó kislány akartam lenni, végre olyan igazi, mesebeli kislány, hát nem arra van a tenger?”), szülei megértették kétségbeesését, és apja bölcsen, a rá jellemző szelídséggel nyugtázta a történteket: „A tenger ott van, ahol hiszed.” A három-négy éves kislány mindent a maga értelméhez és gondolatvilágához igazított: „a Teremtő és a biblia minden egyes szereplője nemcsak hogy magyar, de hajdúsági volt, Jézus meg a szent család falusiak, a háromkirályok bundás, csizmás, nagybajuszú parasztok…”. S mint írja, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a zsoltárok szimbolikája és felejthetetlen képei a naiv reakciók helyett művészi rezonanciát váltsanak ki benne. Az írónő és közel 80 évesen elhunyt apja „felnőttesen, majdnem férfiasan forró és tartózkodó barátságára” volt jellemző, hogy sose faggatta őt, miért szüntette meg minden legénykori kapcsolatát, miután megnősült, holott ha akarta, „bájos, szellemes tudott lenni, mindenkit elbűvölt”. A szerző a Galléros köpönyegben írja le megindítóan szépen, hogyan döbben rá kislányként, hogy egyszer elveszítheti ezt a csodálatos embert, mert „a halál van”, és eljön mindenkiért. Anyjára is nagy szeretettel emlékezik vissza: sziporkázóan szellemes, elragadó volt, de ha kellett, erős, higgadt és okos is. S ő az, aki révén „játék, varázslat, látomás és valóság összefolyt a mi házunkban, a színházban látottak folytatták az otthon csodáit, anyám mellettem ül, lehet rángatni karját, szoknyáját”. S mivel Szabó Magda megőrizte a csodát, az Ókút történeteit olvasva mi is részeseivé válhatunk.
Jövő héten Szabó Magda Freskó című regényét mutatjuk be
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.