Olvassunk Márait 26. Füves könyv

Negyvenhárom éves, amikor a könyv első kiadása megjelenik, s mindjárt magára is vonatkoztat egy bölcsességet: Marcus Aurelius szerint „negyvenéves korára egy férfi mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még”. Ezért is mer és akar Márai tanácsot adni az olvasónak a szenvedélyről, az élet igazi élményéről, azokról, akik társaságban előadnak („egyes-egyedül saját hiúságuk kielégülése fontos nekik”), a betegségről, a hazáról és az államról, az ellenségről vagy épp a szépségről („a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette”). Az emberi jellem megismerését fontos, ám nehéz feladatnak tartja, az érzékek lázadásának legyőzését pedig egy hajóskapitány feladatának nagyságával méri. Megszívlelendő véleménye a butaságról, amelyből több fajta is van, de „az igaz, a sötét, a reménytelen butaság feloldhatatlan, az ilyen ember rosszindulatú. A hülyék isten gyermekei, a buták a pokol szövetségesei” – véli Márai, és valószínűleg igaza van. A nőkről több gondolatát is kifejti, egyik szerint „a nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat vagy a halakat”. És ha az áldozat kicsúszik kezük közül, egyet sikoltanak, és szállnak tovább új áldozatot keresni. Az életről, a halálról, s hogy mindig útközben vagyunk, szintén elmondja magvas véleményét, valamint arról, hogy a világ fiai is vagyunk, rokona minden volt és leendő élőlénynek. Ám a sorsnak elsősorban azt köszöni, hogy értelmes ember lehetett, megismerte a szerelmet, az évszakokat, „megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem”.