Nosztalgiamozi Makay Margittal

Bájos asszony volt, nagyszerű színésznő. Élete utolsó tíz évében gyakran feljártam hozzá. Még ha házi öltözékben is, kényelmes otthonkában, mindig rendezetten fogadott. Ápoltan, kifésülködve, rózsaszín köntösben, szép papucsban. Az eleganciáról soha semmilyen helyzetben nem mondott le. Ha az ágyában ült, párnák között, akkor is királynői méltósággal, egyenes tartással, a helyzethez illő finom ízléssel megválasztott ruhadarabban. Soha egy folt, egy gyűrődés, akár csak egy pici, időskori lezserség. Adott magára. Az utolsó percig.

Kegyes volt hozzá a sors. Megajándékozta őt azzal, amivel pályatársai közül csak nagyon keveseket. Kilencvenhárom éves korában még színpadra léphetett. Volt hozzá ereje, szellemi képessége. Karinthy Ferenc Bösendorferében a zongoráját árusító idős asszonyt játszotta, aki nem hagyja, hogy becsapják. Kilencvenhat évesen Mészáros Mártával forgatott. Ő volt a dédnagymama a Piroska és a farkasban. Nem adta meg magát sem az időnek, sem az időskori nyavalyáknak. Mindig minden bajból kilábalt. Megvolt az akarata, a tartása hozzá.

Huszártiszt volt az apja. Később kaszárnyaparancsnok. Rendkívül szép ember volt, aki sok keserűséget okozott élete párjának. Amikor például kitudódott, hogy viszonya van feljebbvalója feleségével, párbajoznia kellett. Miután nyugdíjazták, vívómester lett. Az incidenst követően ketté is szakadt a család. Felesége, három gyerekével, Pestre költözött Jászberényből. Ő, a bihari földbirtokos egyetlen lánya, hirtelen nincstelenné vált. Semmit sem örökölt. Könyöradományokból élt a gyerekeivel. Kézimunkákat árusított, hogy meglegyen a kenyérrevaló.

Színházban Makay Margit hatéves korában járt először. Tizenöt esztendősen korkedvezménnyel már a színművészeti akadémia növendéke. Három évvel később pedig diplomás színésznő. 1909-ben járunk. Miskolcra kerül, de csak egyetlen évadra. Onnan szerződik aztán a Vígszínházba, ahol huszonöt évet tölt. 1935-ben már a Nemzeti társulatának a tagja. A drámairodalom legnagyobb női szerepeit bízzák rá. Tragédiákban, vígjátékokban, szalondarabokban egyaránt otthon van. Gertrud a Hamletben, Irina a Három nővérben, Varja a Cseresznyéskertben, Christine az Amerikai Elektrában. Kamera előtt először egy 1912-es, keserűvizet reklámozó filmecskében áll. Hat évvel később már Tímeát játssza a Korda Sándor rendezte Aranyemberben.

„A Vaskapu felé tartott a csónakunk; hirtelen hatalmas szél kerekedett, és letépte a vállamról a könnyű nyári ruhát – mesélte, majd leplezetlen zavarral hozzátette: – A férfiak mind engem néztek, a fedetlen vállamat, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben.”

Emlékszem egy másik viharos történetére.

„Úszni is szerettem, nemcsak kocsikázni és lovagolni. Egyszer át akartam úszni Abbáziából Firenzébe, de utolért a vihar, és feladtam a cirkuszi mutatványt. Virgonc lány voltam én nagyon!”

Konfliktusba, kellemetlen helyzetbe egyszer keveredett a pályán. Ezt is elmesélte.

„Major Tamással játszottam a Nemzetiben. Ő volt Tartuffe, én Elmira. Piszkos volt a körme, megkarmolta a nyakamat a próbán. »Legközelebb ne felejtsen el kezet mosni« – csúszott ki a számon. Ebből lett aztán a nagy harag! Major volt akkor az igazgató, nekem épp abban az évben járt le a szerződésem, és közölte velem, hogy mehetek, ahová akarok, ő nem köt velem új szerződést. Nem is kötött. Jó ideig a festményeimből éltem. Amikor már nem volt mit eladni, felmentem a miniszterhez. »Miért nem jött korábban?« – kérdezte. 1945-öt írtunk, ismét egyenes lett az utam. Visszakerültem a Nemzetibe Majorhoz. Nem maradt más hátra: mímeltem, hogy mindent elfelejtettem.”

Makk Károllyal kétszer forgatott. Paula szerepét játszotta Örkény István Macskajátékának filmváltozatában, majd az idős Kelepeinét az Egy erkölcsös éjszakában. Legendás szerepe ez utóbbi lett. Megérkezik vidékről a Hunyady Sándor által megírt Aradra egy ifjú bölcsészhallgató kalapos, fekete csipkekesztyűs, idős édesanyja, és a város híres vöröslámpás házában talál rá szeretett fiára. A Mutter természetesen azonnal rendreutasítja a lányokat, nem árulhatják el, hová került a Mama, ő pedig úgy tesz, mintha nem tudná, hol kapott kosztot és kvártélyt egyetlen fiacskája. Makay Margit lényéből árad a megértés, a szelíd elfogadás, a beletörődés, úgy hagyja el a bordélyt, és úgy száll fel a vonatra, mintha a paradicsomban járt volna. Érzékeny alakításával valósággal beragyogja a filmet.

Várkonyi Zoltánnal A kőszívű ember fiaiban és az Egy magyar nábobban forgatott, Fábri Zoltánnal a Hangyabolyban és a 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmben, Szabó Istvánnal a Tűzoltó utca 25.-ben.

A Bösendorferbe Berényi Gábor hívta meg a Játékszínbe.

„Már a belépése, a megjelenése is lenyűgöző – írta róla Karinthy Ferenc, a darab szerzője. – A kicsi, fáradt, idős asszony egészen betölti a teret, azonnal érződik, hogy sugaras egyéniség. Mi ennek a titka? Talán ha meg se szólalna, varázsa úgyse szűnne meg. De hát mondja a hosszú szöveget, hibátlanul, egyetlen baki vagy megakadás nélkül… Szívszorító, ahogy ez az özvegy, magára maradt, beteg teremtés érvel, magyaráz, dicséri, kínálja nyilván utolsó megmaradt emléktárgyát, a kereszthúros, angol mechanikájú, páncéltőkés zongorát, hogy legalább az elhunyt férjének sírkövet emelhessen. S amint a telefonbetyár komisz tréfájának újabb és újabb csavarintásaira, ütéseire szinte testileg is mind kisebbre zsugorodik, mind védtelenebb, kiszolgáltatottabb, esendőbb, és mégis, a viccből előadott sorsokat képes átélni, segítségre kész részvéttel. Szerepe szerint úgyszólván végig karosszékben ül, csupán arcával, szemével, kezével játszhat, még a hangját is alig emeli fel, nem is szükséges, oly tisztán, világosan artikulál – ezt nevezi eszköztelenségnek? Nincs szüksége eszközökre: ott van, él a színpadon, a legparányibb erőltetettség nélkül, életeleme, lételeme.”

Igen, neki a játék, a színház és a film volt a mindene.

„Ha csak két mondatom volt, akkor is jól éreztem magam – mesélte. – Reszkettem a kulisszák mögött, alig vártam, hogy színpadra léphessek. Szorgalmas, megbízható színész voltam. Rám mindig lehetett számítani. Ha éjjel hozták a szerepet, másnapra akkor is megtanultam, és el is játszottam. Egész pályámon egyvalamit tartottam szem előtt: a színésznek a színjátszással együtt kell fejlődnie. Ha megáll, vége.”

Csendben ment el. Úgy, ahogy élt. Megérezte, amikor közeledett a vég.

„Szép életet éltem, talán nem kell szégyenkeznem semmiért – mondta, amikor utoljára jártam nála. – Bátran megadom magam annak, ami jön. Nem félek. Csak minél hamarabb legyek túl rajta.”

Ez volt az utolsó kívánsága. És meghallgatták őt az égiek. Elaludt, és nem ébredt fel többé. Huszonegy hónap hiányzott a századik évéhez. Valójában mégis többet élt. Sokkal többet. Nagy színésznő volt. A legnagyobbak közt is az egyik legcsodásabb.

-------------------

Venczel Vera:

„Margitka akkor már nem tanított hivatalosan, amikor én hozzá kerültem. Nagy szerencsém volt, a családunk egyik tagja ismerte az unokahúgát. Anyámék számoltak vele, hogy a színművészetire szeretnék menni, bár mindig letagadtam, amennyire csak lehetett, mert minden második lány oda készült. Én meg úgy éreztem, ez az én mély, személyes titkom. Aztán mégis idő előtt kiderült valahogy, és anyuék szóltak, hogy megkérik Margitkát, hallgasson meg. Hogy tápláljanak-e bennem egyáltalán ilyen irányú lelkesedést. Hogy érdemes-e, vagy nem. Így jutottam el nyolcadikosként Margitkához. Kaptam egy időpontot. Olyan szép házat, mint amilyenben ő lakott a Duna-parton, addig nem láttam. Nagy áhítattal mentem fel hozzá, és bizony felkészülve várt engem. Elmondatott velem egy verset, és arra kért: egy hét múlva menjek vissza hozzá. Valahogy a világ legtermészetesebb módján magánúton elkezdett tanítani, felkészíteni a színművészeti főiskola felvételijére. Ami azt jelentette, hogy rendszeresen feljártam hozzá, megtaníttatott velem mindenféle verset, és biztatott, hogy el kell indulnom ezen az úton. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy feljárhattam hozzá. Jelezte, hogy igen, érdemesnek talál erre a pályára.

A lakás miliője, a gyönyörű bútorok, a rend, az a hihetetlen otthonosság, ami abból áradt, az a rendszeresség, amivel ő a barátnőivel találkozott – ez mind hatással volt rám. Az egész élete ilyen csodásan áttekinthető volt. Minden percet ajándéknak vettem, melyet vele és azokkal a kedves emberekkel tölthettem, akik őt körülvették. A mosolya is felejthetetlen.

Később már csak alkalomszerűen jártam fel hozzá. Egyszer-egyszer. De mindig valami hihetetlen nyitottságot éreztem. Nem mondta ki, én mégis éreztem, hogy büszke rám. Azt mondta, mindennek örüljek, ami adódik a pályán. Tudta, hogy Várkonyi Zoltán beemelt a Vígszínházba. Boldog volt. Felém ezt sugározta.

Vele élt az unokahúga és annak beteg élettársa. Együtt ápolták őt. Ez is nagyon erős kép bennem: segítséget kapott tőlük, aki rászorult. Minden tőlük telhetőt megadtak neki. Körülvették szeretettel.

Bár Max Reinhardtnál tanult, a kor jeles színházi szakemberénél, Margitkában semmi németes szigort vagy keménységet nem éreztem. Lágy, finom lelkű ember volt.

Filmgyári öltöztetői mesélték, elmondhatatlanul tisztelte mások munkáját. Nem tudom, hány éves volt már, amikor az Egy erkölcsös éjszakát forgatta Makk Károllyal, talán már nyolcvan is elmúlt, de akkora alázattal viszonyult a feladatához, a filmekhez, a többiekhez, hogy egész nap állva várta, mikor kerül kamera elé. Nem ült le a kosztümében, nehogy összegyűrődjön. A sminkjére, a hajára is így vigyázott. Ilyen minőséget képviselt, ekkora nagyságot! A másik történetet Ruttkai Évától hallottam. Margitka akkor sem volt már fiatal. Valami történt az egyik fogával, és Évának panaszkodott, hogy kihúzták neki. Harminckettőből azt az egyet. Megbántva érezte magát, hogy vele ez megtörténhetett. Olyan helyes, nem?”