Nosztalgiamozi Krencsey Marianne-nal

A háború utáni magyar filmgyártás proletár és paraszti szépségei között ő volt az első polgári szépség. Nemesi származásával, páratlan eleganciájával, bájával és finomságával egészen új színt hozott a megújult magyar filmbe. Rendezőnek készült. Színházi rendezőnek. Eszébe sem jutott, hogy színésznő is lehetne. Hogy színpadon is, kamera előtt is a figyelem középpontjában állhatna. Külseje nem foglalkoztatta, a színpad világa lentről, a rendezői pult mögül vonzotta, a mozié még a kamera innenső oldaláról sem.

Magyar–könyvtár szakon kezdett, de egy szemeszter után átlépett rendező szakra. Hogy aztán mégsem lett rendező soha, annak egyetlen oka volt. Sértődésből pályát módosított. Egy szovjet orvosdrámát állított színpadra Debrecenben, ez volt a harmadéves vizsgarendezése, amelybe az akkori debreceni főrendező egyszerűen belenyúlt. Átigazított néhány jelenetet. Krencsey Marianne később tudta meg, hogy nem volt egyedi eset, minden pályakezdőre ez várt, de az önérzetének ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy azt mondja: „Ezt nem!” Vagy: „Így akkor nem!”

Történt mindez 1954 nyarán, amikor a huszonkilenc éves Makk Károly a Liliomfi forgatására készült. Marika szerepére keresett színésznőt, s amikor már úgy érezte, senkiben sem látja az elképzelésének leginkább megfelelőt, beajánlották neki Krencsey Marianne-t.

Ennyi kellett ahhoz, hogy egy pálya teljesen új mederbe terelődjön.

Diplomarendezéseként 1956 tavaszán a József Attila Színházban Prosper Mérimée A művésznő hintaja című darabját vitte színre. A rendszer – legalábbis papíron – mégsem avatta rendezővé. Diplomáját csak harminc évvel később vehette kézbe. New Yorkban, a magyar konzulátuson adták át neki, rajta az akkori rektor, Huszti Péter aláírásával. Tíz évvel azután, hogy elhagyta az országot, azt üzenték neki a főiskola titkárságáról, hogy őrzik a diplomáját, de kiadni nem tudják, mert disszidensnek nem adhatják ki. Nyolcvankilenc után újra próbálkozott, hátha megkönyörülnek rajta. Emléknek akarta csupán, semmi terve nem volt vele. Hétévi packázás után 1996-ban szinte kegyet gyakorolva küldték ki neki Amerikába, mintha nem is a jogos tulajdona lett volna.

Figyeljünk az évszámokra! 1956, 1996… és lesz még egy harmadik, 6-ossal a végén.

„Elbűvölt a helyzet, hogy színésznőként ilyen sikeres lettem – mesélte. – A Liliomfi cannes-i fogadtatása óriási élmény volt számomra. Csak azt sajnáltam, hogy Makk Károlynak ezt otthon kellett megélnie, mert nem engedték ki a fesztiválra. Akkoriban egészen mást jelentett számunkra a Nyugat, mint ma, amikor világútlevéllel utaznak az emberek. Cannes-ban még a színek is máshogy hatottak rám, a levegőnek is más volt az illata.”

A Liliomfi után jött a Gábor diák, A kilences kórterem, az Eltüsszentett birodalom, a Két vallomás, a Fekete szem éjszakája, a Gyalog a mennyországba. Négy évadot tölt a kecskeméti társulatban, aztán a Vígszínházhoz szerződik, de játszik Szolnokon és Pécsen is, majd egy évig a József Attila Színház tagja. Sosem volt mellőzött színésznő. Biancát játszotta A makrancos hölgyben, Cherubint a Figaró házasságában, Herminát a Szentivánéji álomban, Anna Kareninát, Dianát A kertész kutyájában, Szonyát a Bűn és bűnhődésben, Molnár Ferenc Olympiáját.

Magyarországot harmadik férje, az orvos Nemes Gyula oldalán hagyta el. Disszidálásának oka sokak számára megfejthetetlen maradt, végleges távozásukkal nagy meglepetést okoztak.

„Már a főiskolán félelmek közt éltünk – magyarázta később a döntését. – Nem tudtuk, ki kit, miért jelent fel. 53-ban megalakult az első Nagy Imre-kormány, ami után izgalmas évek következtek. 55 és 56 gyönyörű két esztendő volt. De a nagy felívelés után újabb zuhanás jött. 56 novemberében újra besötétedett előttünk a világ. Borzalmas, amit megéltünk. Sokan elmentek, eltűntek, öngyilkosok lettek. Egyre erősödő szorításban éltem. Olyan kompromisszumokat kellett volna kötnöm, amelyekre nem voltam hajlandó. Többször feljelentettek, valószínűleg szakmai féltékenységből, hiszen jött egy kis rendezőhallgató, és elhalászta mások elől a remek filmszerepeket, miközben egyikre sem vágyott soha… nem akartam sem kegyenc lenni, sem préda.”

„Szép fiatal lány ragyogott a gyári munkásasszonyok, sztahanovista szövőnők és traktoros lányok helyén” – írták róla, amikor már Makk Károllyal volt nagy szerelemben. A két elsőfilmes, rendező és színésznője ugyanis a Liliomfi forgatásán egymásba szerettek. Makk akkortájt még Psota Irénnek ígért boldog házasságot, amiből aztán semmi sem lett. Igaz, az eleinte eszményinek tűnő új kapcsolat is csak pár évig tartott, aztán mindketten másnál találták meg a boldogságukat. 1956-ban ugyan még együtt küzdöttek a menni vagy maradni kérdéssel, de a maradást végül Makk választotta, Krencsey – tíz évvel később, nőgyógyász férje oldalán – a színészetnek örökre hátat fordítva nekivágott a világnak. Házasságát Makk Károllyal egy híres orosz könyv címéhez hasonlította: Az acélt megedzik. Számára ugyanis a kádári kultúrpolitikát megtestesítő Aczél György lett a fő mumus, aki csípős megjegyzéseket tett Makk hűtlenkedéseire. Krencsey egyre nehezebben viselte mindezt, s mivel ki is kérte magának az Aczél szájából elhangzó jelzőket, fenti utasításra egyre kevesebb szerephez jutott. A helyzeten – Krencsey állítása szerint – ő maga változtathatott volna, ha engedi, hogy becserkéssze az államhatalom, és nem egy színésztársával egyetemben ő is besúgóvá válik.

Így telt be a pohár, amelybe 1966 nyarán már egyetlen csepp sem fért. Férje és az ő bevont útlevelét egy Aczéllal egyenrangú pártvezető közbenjárásával sikerült visszaszerezniük. Utolsó filmjének, A férfi egészen másnak a bemutatóján már nem vett részt Krencsey Marianne. Londonba utazott a férjével, ahol azonban – a magyar állammal kötött akkori egyezmény értelmében – nem telepedhettek le. Így kötöttek ki Izlandon; az ottani 56-os magyarok nagy örömmel fogadták őket. Két és fél hónapig maradtak egy Norvégiából Hitler elől elmenekült zsidó nő házában, akinél egész idő alatt ingyenes ellátásban volt részük.

Már New Yorkban éltek, amikor itthon a haza elhagyása miatt két-két évi szigorított büntető-végrehajtói munkahelyen letöltendő szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték őket. Az amerikai állampolgárságot 1971 elején kapták meg. Két évvel később a magyar bíróság elévültnek nyilvánította tettüket, az ítélet azonban csak a rendszerváltás után jutott a tudomásukra.

„Az első hónapok borzalmasak voltak. Minden és mindenki idegen volt számunkra. Még a kulcs is máshogy fordult a zárban. Kezdetben csak a férjem dolgozott. Aztán 70-ben, amikor már jobban beszéltem a nyelvet, elmentem egy bankba, ahol úgy éreztem magam, mint egy falanszterben, majd egy nyugdíjintézetbe irodai alkalmazottnak. Az sem volt jobb állás, de legalább pénzt kerestem. A legszebb időszak az volt, amikor már a férjem asszisztenseként dolgozhattam.”

A magyar kultúrától sosem szakadt el. Alapítója és motorja volt a New York-i Fészek klubnak, ahol ünnepnapokon még verset is mondott. A leggyakrabban Faludy György verseivel állt közönség elé, aki Kanadából ment át az Egyesült Államokba. Vendégprofesszor lett a Columbia Egyetemen, és mély barátságba került a házaspárral.

„Rendkívül színes, küzdelmes, tartalmas, szép életet éltem Budapesten, és ez várt rám New Yorkban is – mesélte 2006 októberében, amikor a Puskin moziban találkozott a közönséggel. – Életemnek egy csodálatos szakasza volt a filmezés, egy szép mese, amely hirtelen véget ért. Több nehézségen mentem keresztül, meg kellett oldanom nagyon sok problémát, de másodszorra is sínre került az életem. Én soha nem akartam elhagyni Magyarországot, féltem, hogy én is olyan kiábrándult, megtört, keserű ember leszek, mint sokan mások, akik elmentek. Kiegyeztem azzal, hogy a fiamért és a férjemért vagyok, azokért, akiket szeretek, s akik szeretnek engem.”

Utolsó éveire az Alzheimer-kór nyomta rá a bélyegét. Hosszú szenvedés után New York-i otthonában, szerettei körében hunyta le a szemét nyolcvannégy évesen. Férje szállította a hamvait Budapestre. Krencsey Marianne végső akarata ugyanis az volt, hogy magyar földben helyezzék örök nyugalomra.

Makk Károly:

Mészöly Dezső barátom, aki a Liliomfi forgatókönyvét írta, szólt, hogy van egy rendezőnek készülő lány Debrecenben, pont olyan, mint amilyennek a mi Mariskánknak kellene lennie. Másnap szóltam a filmgyárban, hogy kerítsék elő nekem ezt a lányt. Már javában zajlottak a próbafelvételek, amikor megjelent Mari, de még mielőtt megláttam volna, a sminkesektől a ruhásokig mindenki azzal jött, hogy te Karcsi, ez a kislány fantasztikusan néz ki! És valóban fantasztikusan nézett ki. Azonnal tudtam, hogy ő kell nekem. Mari meg boldog volt, mert csalódottan jött haza Pestre Debrecenből. Az ottani főrendező belenyúlt a rendezésébe. Mint később megtudtam, már a Rákóczi hadnagyába is behívták őt próbafelvételre, de ott sem volt szerencséje. Ez meg az én szerencsém volt, hiszen a Liliomfival startolhatott a színészi pályán. Egy játékra éhes fiatal csapatba csöppent bele. Darvas Iván, Soós Imre, Ruttkai Éva mellé. És ott volt még Pécsi Sándor, Dajka Margit, Balázs Samu. A maga szerepében mindenki fantasztikus volt. Marit mindenki imádta. Én is. Már túl voltunk a forgatás nehezén, együtt jöttünk fel egy produkciós kocsival a Balatontól. Először mentem hozzájuk, Mari ugyanis a szüleivel lakott. És kiderült, hogy elhagyta a lakáskulcsot. Mire én viccesen azt mondtam, várj csak, van a zsebemben egy kulcs, az majd nyitja az ajtót. Beledugtam a zárba, és tényleg nyitotta. Úgy látszik, a sorsunk már akkor el volt rendelve. Bementünk, este tizenegy óra volt. Hol alszik maga? – kérdezte Mari. Otthon, megyek haza, feleltem. Nem engedett el. Bevetett egy kétszemélyes ágyat, és egymáséi lettünk. Így kezdődött a kapcsolatunk, amelynek házasság lett a vége. Mari közben divatos filmszínésznő lett, tizenkét év alatt huszonnégy filmet forgatott. Bara Margit mellett ő volt a magyar film másik sztárja, utána jelent meg a színen Törőcsik Mari. A politika aztán tönkretette a kapcsolatunkat. Szétment az utunk. De Mari kijutott a filmmel Cannes-ba. Engem nem engedtek, nem mehettem. Rá rendőrkordon vigyázott a fesztiválon, nehogy szétszedje a közönség, mert akkora rajongás övezte.

A teljes cikk a Vasárnap 39. számában jelent meg!