Nosztalgiamozi Kishonti Ildikóval

Tartása, veleszületett eleganciája révén sokan hitték úrilánynak, pedig nem annak született. Az élet sűrűjéből jött, Budapest VIII. kerületéből. Zsidó hagyományokat ápoló, egymásért küzdő, sokszor egyik napról a másikra élő, de rendkívül összetartó családból, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, feladata. Ószeres volt a papa. Handlé a javából. A Funny Girl Second Hand Rose című dalában, amely magyarul, G. Dénes György fordításában a remek Rózsi, a handlélány címet kapta, el is énekelte, mi volt a dolga. „Házaló. Hátán van egy nagy zsák, s minden eladó. Ha talált használt cuccot, nem adta tovább. Elhozta, és én hordtam öt-hat éven át.”

Így nőtt fel. Ebből lépett ki, amikor úgy döntött: énekelni fog. Családi körében mindenki rajongott a színházért, a művészetekért, főleg a Vidám Színpad művészeiért. Ő is megtett mindent, hogy minél előbb célba érjen. Énekelni tanult, különböző fellépéseket vállalt, füstös lokálokban kezdett, indult egy táncdalfesztiválon, majd bekerült a színművészeti főiskola musical szakára. „Maga egy nagyvad – indította útnak legendás tanára, Nádasdy Kálmán –, de nem lesz könnyű dolga a pályán!” A jóslat be is igazolódott. Kishonti Ildikónak soha semmi nem hullott csak úgy az ölébe. Mindenért meg kellett küzdenie. Nem volt könnyűszerrel megszerezhető cicababa. Simulékony természetet sem örökölt senkitől. Épp ellenkezőleg: ami a szívén, az a száján típus volt. Soha nem rejtette véka alá a véleményét. Érinthetett az bárkit, bármilyen befolyásos személyt. Rendezőt, koreográfust, korrepetitort, direktort. Nem mismásolt, nem maszatolt, nem lacafacázott. Egyenes utakon járt, egyenes gerinccel. Tudta, mire mond igent, és mire nemet. Hogy kilógott a sorból? Ez érdekelte a legkevésbé. Nem is akart beállni soha. A zászlólengetést is meghagyta másnak. Szabad, betörhetetlen ember volt élete végéig.

Diplomával a kezében először a Magyar Filmgyártó Vállalat (Mafilm) színésztársulatának a tagja volt. De csak két évig. Mivel lehetőségek híján sok babér nem teremhetett neki, továbbállt. Győr és Szolnok következett a pályáján, majd a Fővárosi Operettszínház, ahol többek között Pulcinellát, a planétás asszonyt játszotta A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalben. Közben a filmesek is elkezdték hívogatni. Főszerepet ugyan csak egyszer kapott, de minden alakításával nagyot villantott. Makk Károly hívta a Hunyadi Sándor novellája alapján forgatott Egy erkölcsös éjszakába. Karolina, mint a történetbeli nyilvánosház többi hölgyeménye, a kisváros elöljáróit szolgálja ki bájaival. Vonzó és adakozó alkalmazottja a Mutternek, nappal álmos macska, esténként éhes ragadozó, hamis gyönggyel a fogai között. Sós Mária Boldogtalan kalapjában elvált asszony gyerekkel, s akárcsak hasonló sorsra jutott barátnői, ő is igyekszik jó kapcsolatban maradni volt férjével. Sándor Pál ’56-os történetében, a Szerencsés Dánielben ő az Énekesnő, Szabó István Oscar-díjas Mephistójában övé a nyitójelenet. Dora Martint, a zsidó származású színésznőt alakítja, aki Amerikába készül, mert látja, mi zajlik Berlinben. „Itt mindennek vége, és semmi értelme tovább várni.” Hendrik Höfgennek, a Berlini Állami Színház vezető színészének mondja szomorúan, hogy: „Magának jól fog menni, akármi történik is Németországban.” Pár perc a jelenet, amelyben Kishonti Ildikó Klaus Maria Brandauerrel remekel, megütve a történet alaphangját.

A filmbeli primadonna után Joséphine Bakert, a Bronz Vénuszt, az afroamerikai származású francia énekes-táncosnőt is megformálta a Tivoli Színház Piaf című előadásában. Tűz és energia áradt minden mozdulatából, alakításában ott volt ő maga is. Az élet napos és árnyékos oldalát egyaránt megjárt nő, aki a lelke mélyén mindennapi örömei mellett a nagy tragédiáit is elraktározza, hogy színészként legyen miből építkeznie. Megszelídíthetetlen kurtizán volt a Tévedések vígjátékában, a Félfenekű hölgy a Candide-ban, Morton mama a Chicagóban, Grizabella a Madách színházi Macskákban, Golde a Hegedűs a háztetőn-ben, koldusasszony a Nyakfelmetszőben, főnővér az Apáca-pácban. Énekelt Piafot, Streisandot és Liza Minnellit. Mylordot, Itt áll a híres sztárt, New York, New Yorkot. Nino Rotát és Kurt Weillt. Haumann Péterrel Tangóballadát és Szeretsz engem?-et.

Barbra Streisandra úgy tekintett, mint egy istennőre. De bármit énekelt is tőle, soha nem utánozta. Egyetlen gesztusát, arcrezzenését sem vette át, pedig találkozott is vele egyszer. Közelről figyelhette. Streisand a Yentl rendezésére készült, helyszínszemlén járt Magyarországon. Úgy gondolta, ha majd ott forgat, magyar színészeknek is szerepet ad a filmjében. Így került a látókörébe Kishonti Ildikó. Találkoztak. Beszélgettek. Mindenben megegyeztek. Streisand megszerette Kishontit, Kishonti nem csalódott Streisandban. A munkakapcsolat megszületett köztük. Nem kis szerepet várt a készülő filmben, a végén mégsem ő, hanem Spielberg korábbi felesége, Amy Irving kapta meg, mivel a forgatás mégsem Magyarországon, hanem Žatecben zajlott. Ha a budapesti stúdió nem tornászta volna olyan magasra az árakat, Streisand a film jelentős részét magyar helyszíneken forgatja. Prága alacsonyabb árakat kínált, így a Yentl Nyugat-Csehországban kapott zöld utat, Kishonti Ildikó pedig elesett egy kivételes lehetőségtől.

Nem halt bele. Kemény fából faragták.

Maximalista volt élete végéig. Pontosan tudta, kinek az ajánlata érdekes számára. Társakat, barátokat és szerelmeket is jó érzékkel választott. Szerepeit, amint kézbe vette őket, képzeletben először az orrához emelte. Gobbi Hilda tanította meg rá: ha egy szerepnek szaga van, akkor nagy reményeket ne fűzzön hozzá. Ha illata, nagy valószínűséggel sikerre vihető. Ehhez tartotta magát. A használati utasítás pedig rendre bevált.

Nyitott, közvetlen ember volt – ha jól ébredt. Ha rosszul, ridegnek, elutasítónak mutatkozott. Olyankor senkit nem engedett közel magához. Ha letört volt, félrevonult. Nem engedte, hogy bárki bármit lásson belőle. De ha szépnek látta a világot, madarat lehetett fogatni vele. Olyankor habzsolta az életet. Soha senkitől nem hallottam azt, amit tőle: „Imádok szeretkezni!” Mert ezt is kimondta. Szemérmetlenül.

Magányos volt, ha magányos akart lenni, de nem burkolózott egyedüllétbe. Nehéz természetével könnyen szerzett ellenséget, de az alkalmazkodás sosem volt ellenére. Bohóc volt. A legnagyobb bohócok egyike. Ő fogalmazta meg, nem valaki más: „A bohócarcok közül az a legszebb, amelyen egy könnycsepp ragyog.” Az ő arcán pedig tényleg ragyogott. A lelek mélyén rejlő derű a pillanatnyi bánatán is átviláglott.

Tíz éve lesz, hogy elhunyt. Gyógyíthatatlan betegségéről senkinek sem beszélt. Küzdött, amíg az ereje engedte, aztán feladta. Senki nem volt az ágyánál, családtagjai már nem foghatták a kezét. A zsidó hitközség szeretetotthonában halt meg hatvankét évesen. Nem maradt utána más, csak néhány tévéfelvétel, pár film és egy nagylemez. Ennyi a Kishonti Ildikó-összes. Plusz a képek. A pályatársak emlékezetében élő képek.

Tarján Györgyi:

„Egy osztályba jártunk a főiskolán. A reggeli órákon ritkán jelent meg. Késő éjszakai fellépéseit ki kellett aludnia. A táncórákat nem szerette, sem a balett-, sem a szteppórákért nem rajongott. Már a felvételi idején is művészéletet élt. Sokat dohányzott. Félt, hogy elmegy a hangja, mégsem hagyta abba. Állandóan rettegett, hogy egyszer arra ébred, nem fog tudni énekelni. Csodás hangja volt. A szívéből énekelt.”

Markovics Ferenc:

„Standfotós voltam Makk Károly rendezésében, az Egy erkölcsös éjszakában. Kishonti Ildikó a főiskola tájáról került be a filmbe. Nagyon izgult az elején. Elijesztették a történettől, vagy a rendezőtől félt, nem tudom. Talán az volt a gondja, hogy nem tanultak filmezést a főiskolán. Nem voltak ilyenfajta tapasztalatai. Tanúja voltam, amikor sírt Makknak, hogy: – Tanár úr, én ezt nem fogom tudni megcsinálni! – Mire Karcsi: – De hiszen én még nem kértem magától semmit! – De én semmit nem tudok! – zokogott. Majd kisvártatva a következőt hallottam: – Ildikó, menjen el szépen egy nyugodt helyre, higgadjon le, s amikor majd nagyjából úgy érzi, hogy kész, jelentkezzen! – Megvallom, nekem ő nagyon tetszett akkoriban. Vörös hajával, pikáns arcával, szép alakjával nagy hatással volt rám. Mentem mellette, és beszéltem hozzá, hogy eloszlassam az idegességét. S ahogy ott vigasztaltam őt a forgatás helyszínén, jött Psota és megszólított. – Látom, beszélgetett a művésznővel. – Nagy naivan, lelkesen rábólintottam, hogy igen, igen. – Tetszik magának? – szegezte nekem a kérdést. Igen, tetszik, mondtam. Mire utánozhatatlan hangon annyit mondott: – Én utálom őt! – Tartott is ez egy darabig, aztán nagyon jóban lettek. Psota sokakkal volt így. Időbe telt, míg elfogadott és megszeretett valakit.”

Szabó István:

„A Bizalomban játszott nálam először. Kis szerepe van a filmben, de mély, drámai szerep. Van egy közelije, amelyből kiderül, hogy Kishonti Ildikónak bármilyen szerepet oda lehetett adni. Egy üldözött nőt játszik a történetben, aki menedéket, éjszakai szállást keres, és odamegy Bánsági Ildikóhoz egy kávézóban, hogy hadd húzódjon meg nála. De a nő zűrös helyzete miatt nem engedheti meg neki, ezért elképesztően feszült pillanat alakul ki közöttük. Bánsági szégyenkezik, Kishonti megalázva érzi magát. Nagyszerűek voltak mindketten. A Bizalom után természetes volt, hogy a Mephistóban is szerepelni fog. Nem is hívtam próbafelvételre. Nekem ő kellett Dora Martin szerepére. Másvalaki meg sem fordult a fejemben.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!