Nosztalgiamozi Bubik Istvánnal

Ott ültem egy próbán az Új Színházban, amikor Bulgakov darabjában, az Álszentek összeesküvésében D’Orsigni márki gesztusait kereste. A színpadi létezés hiteles momentumait. Igyekezett a lehető legmélyebbre ásni magában. Egy ponton túl mégsem jutott. Elakadt. Mindig ugyanott. A rendezővel is elveszítette a közös hangot. Dühös lett. Magára. A tehetetlenségére. A pillanatnyi színészi rövidzárlata miatt. Nem lehetett nem észrevenni rajta: egy perc, és robbanni fog. Meg is történt. Egy váratlan pillanatban felkapta a székét, és repült a „nehéz kő”, senki sem sejtette, hol áll meg. Elképesztő erővel, lángoló fejjel hajította el a széket – a rendező irányába. Mindenki megdermedt a nézőtéren. Ő is, fent a színpad közepén. Időbe telt, míg lecsillapodott, és folytatni tudta. De már egy más, egészen más érzelmi hőfokon.

Igen, ilyen volt. Szenvedélyes színész. És szenvedélyes zenész, szenvedélyes lovas is. Bármihez kezdett, pillanatok alatt ezer fokon égett. A reneszánsz kor emberének kései utódaként sok mindenhez értett. Még főiskolás, amikor társaival együtt megalakítja az első magyar színészzenekart. Megszállottan kutatta a dobolás ősi elemeit, az autentikus afrikai ritmusok rejtélyét, eredetét. Erejét és bátorságát, fizikai rátermettségét kaszkadőrként kamatoztatta. Focizott, öttusázott, kosárlabdázott. A néptáncot is a sajátjának érezte.

Nem félt senkitől, csak az Istentől. Igazságérzete és életszeretete magasra repítette. Esztergomban érettségizett, a ferences gimnáziumban. Tartása, embersége ott kapott erős pilléreket. Nemes ügyekben, baráti szócsatákban mérvadó vélemény volt az övé. Szívében iránytűt hordott, amely mindig pontosan azt mutatta, amit humánum terén mutatnia kellett. Bátor, szókimondó ember volt. A nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmainak egyik vezéralakja. Egyszer a Hősök terén, egy hatalmas tüntetésen felszólalt az erdélyi német és magyar falvakat érintő falurombolások és Ceauşescu diktatúrája ellen. Eszébe sem jutott, hogy bajba sodorhatja magát. Elmondta, amit belső késztetésre el kellett mondania.

Szerepeihez is bátor kézzel nyúlt. Mercutiója alatt a Rómeó és Júliában lángolt a színpad. Ádámja Az ember tragédiájában maga volt a megtestesült küzdés. Sütő András darabja, az Advent a Hargitán Sinkovits Imre mellé állította. Óriássá nőtt ő is, minden megszólalása felkiáltójelként csapott az ég felé. Bicska Maxit játszotta a Koldusoperában, Lennie-t az Egerek és emberekben, s Tartuffe-ként is hozta a csodát. 1993-ban megszakította a pályáját. Hatalmas terheket hagyva itthon, nem egész egy évre Londonba ment. Nagyon szerette a szerepeit, az öröme mégsem volt felhőtlen. Túlhajszolta magát, sokat vállalt, a fele is bőven elég lett volna. Tisztába akarta tenni az életét. Ki akart lépni a mókuskerékből. Ehhez választott egy egészen más terepet, ahol csak az erejét kérték tőle. Rakodómunkásként dolgozott, és élvezte, hogy távol az itthoni hivatásától ott is helyt tudott állni. Aztán hazajött – és nem ment vissza a Nemzetibe. Ezzel is sokakat meglepett. Hogy nem állt be ugyanabba a sorba, amelyből kilépett. Törőcsik Mari hívására mondott igent, amikor 1993-ban megalakult a Művész Színház. Rövid életű volt a társulat, nem tudott mély nyomot hagyni a magyar színháztörténetben. Így járt a Kelemen László Színkörrel is, amelyet hét neves színésztársával alapítottak meg 1997-ben. Egy év elmúltával Bubik István már az Új Színház tagja. Jágó az Othellóban, Zuboly a Szentivánéji álomban. Akkor már érdemes művész. Filmekbe is hívják. A Vérszerződés után A napfény íze, a Hídember, majd A kanyaron túl épít alakjára, energikus lényére. Szörényi és Bródy rockoperája, az István, a király sem fog ki rajta. Hősszerep, neki való, énekhangja is van hozzá. Decibeljei az egekig szállnak. Romantikus alkat volt, a stilizált és elvontabb kifejezési formák távolabb álltak tőle.

Rettentően szeretek tehetséges, adott esetben nálam tehetségesebb, nagyobb tudású emberekkel játszani. Nincs kisebbségi érzésem, mert tudom: tehetséges ember csak tehetséges emberrel együtt képes igazán jól játszani.

Hát mit csinálnak a telivérek? Egyik is, másik is akkor érzi jól magát, ha ő megy az élen. Egyszer olyat láttam, hogy nem akartam hinni a szememnek. Együtt ugrottak a lovak a sövényen keresztül, s a levegőben az egyik telivér a testével ütközött a másiknak. Nem a lovasa biztatta erre, ösztönös mozdulat volt. Jobb akart lenni. Ezt szeretem nagyon. Ha a másik is jó, meg én is jó vagyok. De egy kicsit azért jobb akarok lenni, mint ő.

Egy erős morális tartású, mélyen hívő ember szavai ezek, aki vétkezni is tudott, de minden hibás lépését tisztán látta. Be is vallotta, és vállalta a következményeit. Azt is tudta, mennyit ihat, hol a határ, csak nem mindig tudta betartani. Ezt nehezen viselte. Rengeteg önmarcangolást okozott neki. Gyarló emberként tévedett is olykor. Nem szégyellte. Bevallotta.

Akik ismerték, tudták: duplán, sőt triplán élte az életét. Szeretett a sűrűben járni, új dolgokat felfedezni, kíváncsiságánál csak a vakmerősége volt nagyobb. Azon a tizenöt évvel ezelőtti őszi reggelen is érezhette: veszélyes útra indult. Ha látta volna valaki kocsiba ülni, biztosan megállítja. De nem láthatta senki. Korán reggel, zúgó fejjel vágott neki az útnak. Az utolsónak.

Negyvenhat évet élt. Negyvenhat dús, telített, szívvel-lélekkel, magas hőfokon megélt évet.

Szabó István:

Kétszer dolgoztam vele. Offenbach titkai címmel 1995-ben a német televízió kérésére rendeztem filmet. Vidám dolog volt, sok énekkel. István főszerepet játszott, páncélingben egy recsegő katonatisztet. Egészen kedves ember volt, akinél kollegiálisabb magyar színészt kevesebbet ismerek. Mindig támogatta a kollégákat, odafigyelt rájuk. Kiváló színész volt, rettenetesen jó humorral. A napfény ízében van egy jelenet, amelyben élsportolóként vívnia kellett Ralph Fiennesszal. Nagyon jól ment neki. Jó kiállású, egyenes tartású fiú volt. A tekintetével adta az energiát. Fiennes angolul, magyar partnerei magyarul beszéltek, de csak úgy futballoztak a szavakkal. Tökéletesen dolgozott István is, bele tudott nézni Fiennes szemébe. Mindketten nagyon szépen viselkedtek. Istvánból nagy energia áradt, de nemcsak fizikailag, a belső ereje is óriási volt, ami a tekintetéből áradt.

Takács Katalin:

Szerintem a 20. század utolsó lovagjainak egyike volt. Mindent egyesített magában, ami jólesik egy ifjú kollégától. A gyönyörű kék szemében benne volt a kíváncsiság, a tisztelet. Úgy nézett rám, úgy tudott ott lenni velem a színpadon, hogy végig azt éreztem, férfi áll velem szemben, és a nőt látja bennem. De sosem volt tolakodó, támadó, a fal mellett tapizó. Vannak kollégák, akik kihasználják ezt a lehetőséget. Ő nem. Ő minden helyzetben tisztelettudó férfiként viselkedett, ami nagyon jólesett. Udvarolt ő is, de csak oly módon, hogy az ember ne érezze kellemetlenül magát. Öröm volt vele lenni a színpadon. Körberagyogta a partnernőjét.

Az Új Színházban több darabban játszottunk együtt. Az Álszentek összeesküvésében a bánatos Madeleine voltam, Molière felesége, akit elhagynak. Mentem be a szakításra, ő meg jött ki az előző jelenetből. A színpad hátsó részén mentünk el egymás mellett. A közönség soha nem vette észre és nem is hallotta, hogy azt mondta: Éjfélkor várom a szökőkútnál! Ez volt az ő udvarlása. Amikor először mondta, azt hittem, hülyéskedik. Még zavart is egy kicsit. Egy ilyen odaszólás után menjek be játszani? De hogy? Később viszont annyira megszoktam, hogy minden előadáson vártam, hogy jöjjön. Úgy tudtam jól bemenni a jelenetbe, hogy ezt a bókot megkaptam tőle. A Roberto Zuccóban is partnerek voltunk. Ő egy stricit játszott nagy élvezettel. Az Úrhatnám polgárban volt egy kis történetünk. A második felvonást kezdtem Eperjes Károllyal. Előbb táncoltam egy kicsit vele, aztán jött a jelenetem Pistával. Én már ott vártam őt a színpadi bejárat mellett, a folyosón. Ő lassan, ráérősen, az utolsó pillanatban érkezett nagy, elegáns léptekkel. Ez engem rettenetesen bosszantott, mindig várni kellett rá, az elemes, világító gyűrű már égette az ujjamat. Mérges voltam, ne játssza az eszét, jöjjön már! Egyszer szóvá is tettem neki, és láttam a fején, hogy nem örült. De a következő alkalommal már ott volt időben.

Utolsó közös munkánk a Szentivánéji álom volt. A végén, ahogy Theseusként ott ült a trónusán, mellette guggoltam, de úgy emelt fel a tekintetével, hogy az gyönyörűséges érzés, kitüntető pillanat volt. Halála után tovább játszottuk az előadást. Emlékszem, nagy könyörgésre Gáspár Sándor vette át a szerepét. Nem volt boldog, hogy neki kell játszania, hiszen barátok voltak. Az egyik előadás végén megjelent a színen egy macska. Addig soha! Ledermedtünk mindannyian. Döbbenetes élmény volt. Mindenki azt mondta: ott volt velünk a Pista.

Most, hogy róla beszélek, eszembe jutott egy társulati ülés is, amelyen kiállt a műszaki kollégák mellett. Nagy igazságharcos volt. A vágyait, a hitét mindig prezentálni tudta, és mindent vállalt, ami amögött meghúzódott. Imponált benne, hogy teljes ember volt. Minden hibájával, gyarlóságával, esendőségével. A szívével, a derűjével, a remek humorával valósággal beterítette a másikat.

Magánemberként olyan nagyon közel nem kerültünk egymáshoz, pedig négy évet töltöttünk el együtt az Új Színházban. Más körökben éltük az életünket. Engem nagyon lekötött a családom abban az időben, ő meg más utakon járt. De úgyis az a lényeg, amit a próbán megismerünk egymásból, amit ott adunk magunkból. Annyi elég. A többi nem fontos. A gyötrelmeit, a szerelmeit, a szakításait magában éli meg az ember. Pistának a kis pillanatai is emlékezetesek maradnak. Egyébként mindig ezerrel égett. Káprázatosan dobolt. Úgy mozdult meg a teste, olyan könnyedén, olyan lendülettel, hogy azt nem lehet elfelejteni. Igen, el tudott borulni a kék szeme. Lobbanékony alkat volt. Az Úrhatnám polgárt nagyon nehezen próbálta. Nem értettük, mi van vele. Gyötrődött. A szöveget is alig tudta, de dolgozott. Később kiderült, akkor volt súlyos beteg az édesapja. Azzal kellett megküzdenie, s aztán el is temette. Neki is volt egy ritka betegsége. A narkolepszia. Nagyon könnyedén el tudott aludni. Főleg, ha ivott is előtte. Ebbe is halt bele. Hajnalban ült be a kocsiba.

Roman Polák:

Szlovákul olvastam Füst Milán varázslatos novelláit, és az egyik, az Amine emlékezete különösen megtetszett. Úgy éreztem, mintha egy magyar Dosztojevszkijt tartottam volna a kezemben. A Szlovák és a Magyar Televízió összefogásával 1998-ban rendeztem filmet belőle. A történet a múlt század húszas éveiben játszódik, hőse egy középkorú gróf, aki a felesége mellett magányosnak érzi magát, kapcsolatuk elszürkült, vidéki kastélyukból a városba jár szórakozni. Birtokát elveszíti, házassága válságba kerül. Egy panzióban találkozik a lenyűgözően szép, álomszerűen szomorú nővel, Aminével, s másnap, már a felesége oldalán rádöbben, hogy most talált rá arra, amit egész életében keresett, ám azzal, hogy elváltak, el is veszítette. Bánatában öngyilkosságra gondol, aztán visszamegy a panzióba, ahol megtudja, hogy miután elbúcsúztak egymástól, Amine végzett magával. A két főszerepre magyar színészeket kerestem. Nagy-Kálózy Eszter játszotta Aminét, Bubik István a grófot. Öt-hat színészt hívtak be a budapesti válogatásra, de egyikben sem véltem felfedezni a grófot. Aztán megjelent István, s azonnal tudtam, hogy ő az. Úgy nézett ki, mint egy jól megtermett hentes finom kezekkel, gyengéd pillantásokkal. Felkészült, fegyelmezett színész volt, nagyon élveztem a vele való munkát. Jól sikerült a film. A franciaországi Reims fesztiválján is bemutatták. Emlékszem a forgatás utolsó napjára. Kistapolcsány kastélyában vettünk fel néhány jelenetet. Amikor végeztünk, István azt mondta: most eljátssza az igazi magyar nemest. Lovakat és csézát rendelt, pezsgőt bontott, és tett néhány kört a kastély udvarán. Megragadó volt a látvány. Azon a napon láttam őt utoljára. Nagyon lesújtott a halálhíre. Csodálatos színészként él bennem.

A teljes cikk a Vasárnap 32. számában jelent meg!