Norvég karácsony

Dobos Éva műfordító. 25 éves kora óta él Norvégiában. 1980 tavaszán költözött ki Pozsonyból Oslóba, s amikor megérkezett a hóval borított norvég fővárosba, már a repülőtéren érezte, hogy egy más világba lépett. S az, hogy végre a férjével lehet, külön öröm és boldogság volt...

A hidegháború éveiben a vasfüggönnyel kettéválasztott Európában a Nyugatra való utazgatás, pláne a kiköltözés nem volt egyszerű, hétköznapi dolog. Engedélyeket, bélyegzőket, igazolásokat kellett beszerezni mindenhonnan, és várni, várni, míg végre megengedték, hogy „hivatalosan” kivándoroljon Oslóba. Éva, aki Dobos László írónak a lánya, valamiféle fényben úszó, csillogó-villogó nyugat-európai várost várt, illatos, elegáns, mosolygó emberekkel, amilyeneket az osztrák televízó reklámfilmjei mutattak. Ehelyett hátizsákos, gumicsizmás, teljesen hétköznapi, inkább kopottas öltözetű norvégok látványa fogadta, meg egy hóvihar, amelyben csak az épületek körvonalai látszottak. Ezek voltak az érkezését követő első benyomások; ma is pontosan emlékszik rájuk. Enyhített a helyzeten, hogy a repülőtéren férje egy nagy csokor tulipánt szorongatott a kezében. Azóta is, idestova 40 éve, március elsején tulipánnapot tart.

Szíven ütötte a norvég tél

Szokatlan volt neki a húsvétig tartó hideg, a jeges szél, a szűnni nem akaró havazás. De a közeg, amelybe a férje egyetemista társai által került, legalább annyira szíven ütötte, mint az ottani tél. „Mai szóval kihívásnak mondanánk, de valójában testi-lelki próbatétel volt. A baráti társaság, amelybe belecsöppentem, politikailag elkötelezett, baloldali gondolkodású fiatalokból állt. Voltak, akik igyekeztek elmagyarázni nekem, milyen jó a kommunista rendszer, mert mindenkinek munkát, kenyeret ad, szemben a kizsákmányoló, pénzközpontú kapitalizmussal. Volt egy barátunk, aki abbahagyta az egyetemet, és beállt traktoristának, hogy egyesüljön a munkásosztállyal... szóval ezek a kezdeti ideológiai konfrontációk – minden abszurditásukkal együtt – megtanítottak arra, hogy egy szabad országban sokféle gondolkodásmód létezik, és jól megfér egymás mellett. A sok újdonságon kívül talán ez volt a legmeghatározóbb. Az első években minden idegennek tűnt: ismeretlen volt a nyelv, a szokások, az ételek, és új az a hihetetlen nyugalom, amely a pezsgő pozsonyi diákélet után kissé egyhangúnak tűnt. És természetesen hiányzott a család, a barátok... Nem is tudom, hogy tudtam megszokni azt a sok másságot.”

Megszerette a jóhiszemű népet

Közel 40 év múltán azt mondja, hogy megkedvelte, szereti a havas országot. „Ha szabad kissé nagy vonalakban fogalmazni, talán azt mondanám, hogy Norvégia legnagyobb kincse a természet és az itt lakó emberek. Szeretem a fjordokat, a vizeket, a gleccsereket és a hegyeket, s az itt lakó jóhiszemű, tiszta erkölcsű népet. Norvégia történelme és földrajza egészen egyedi Európában: Izlandon kívül talán ez az egyetlen ország, ahol nem volt nemesség és felső uralkodó osztály. Ez ma is látszik az emberek mentalitásán. Nem ismerik, megvetik a kivagyi, úrhatnám viselkedést, nem szeretnek kiríni, inkább kevesebbet, mint többet mutatnak a gazdagságukból. Az egyenlőség és egyenjogúság talán a két legfontosabb társadalmi vonás, és ez nekem végtelenül szimpatikus.

Az elmondottakhoz társul a tipikus északi tolerancia, a másság elfogadása. »Idegenként« magam is tapasztaltam; soha egy bántó szó vagy megjegyzés nem hangzott el, mindig inkább érdeklődve kérdezősködnek a hátteremről. És aki konyít valamit a nyelvekhez, megemlíti a finnugor rokonságot, de ezzel a tudás ki is merül. Itt sajnos hozzá kell tennem, hogy csak kevesen tudják, magyar akkor is lehet valaki, ha nem Magyarországon született és élt, de hát nekem ez a privát kis misszióm: röviden elmondani, hogy nem mi költöztünk a határ túloldalára, hanem a határt tették át máshova.”

Ünnep norvég módra

Csak könyvekből, hallomásból ismerem a norvég karácsonyt. Állítólag különleges hangulatú ott az ünnep, sok mindenben hasonlít a többi skandináv országéra. A rengeteg hó birodalmában – mondják – nem nehéz ünnepi hangulatba kerülni. Éva személyesen megélte: „A karácsonyi és a karácsony előtti szokások ötvözik a régi népi hagyományokat egy technológiailag rendkívül fejlett és tudatos társadalom új szokásaival. Adventkor sok lakásban feldíszítik a karácsonyfát, kiteszik az ablakba a karácsonyi csillagot, és a munkahelyeken újraélednek a karácsonyi beszédtémák: ki hol lesz, hogyan fog ünnepelni, mit fog enni. A hagyományos verzió természetesen a családdal való találkozás és együttlét. Ez az egyszerűnek látszó szokás, persze, rengeteg kérdést hordoz magában. Például egy házaspár esetében – mi a megoldás, amikor mindkét fél a saját szüleivel és testvéreivel szeretné tölteni azt a néhány meghitt órát? Az ismerőseim körében megfigyeltem egy nagyon jól működő rendszert, nevezetesen az előre megtervezett és évtizedekig működő mintát: egyik évben egyiknél, következő évben a másiknál. Az elvált szülők gyerekeivel is igyekeznek megtartatni a körforgást, hogy minél kevesebb legyen az ünnepek előtti súrlódás. Nehezíti a dolgot, hogy különböző családoknál különbözőek a hagyományos karácsonyi ételek, és a norvégok minden toleranciájuk ellenére sem szeretnek engedni a gyerekkorukban megszokott karácsonyi menüből.”

Változatok hagyományra

„A jellegzetesen tengerparti vidékeken, például Bergen környékén, a hagyományos karácsonyi étel a füstölt bárányhúsból főzött »pinnekjøtt«. Úgy készül, hogy a fazékba kevés vizet öntenek, a húst a fazék alján levő nyírfavesszőrácsra helyezik, s órákon át, lassú tűzön puhul, míg végül omlós, finom csemege lesz belőle. Karalábépürével és főtt krumplival tálalják. Az étel eredete oda vezethető vissza, hogy a tengerparti vidékek dús legelőin felnőtt bárány húsa volt a hétköznapi és az ünnepi ételek alapja. A másik erős hagyomány a disznóoldalas, norvégul ribbe. Egyben sütve, ropogós bőrrel a tetején, vöröskáposztával és főtt krumplival tálalják, hozzá kötelezően köményes pálinka és sör tartozik. Ritkább az az észak-norvégiai szokás, hogy szenteste halat esznek. A hal ugyanis nem számít ünnepi ételnek ott, ahol az év nagy részében a hét öt napján azt eszik. Ismerek olyan családot, ahol a békesség kedvéért kétféle menüt készítenek – bárányhúst és disznóoldalast.”

Idegenek és a nyitott ház

Az alternatív szokásokat így írja le Éva: „Azt hiszem, a legtöbben szeretetteljes családi karácsonyi együttlétről álmodnak, de a valóság nem mindig az álmok beteljesülése. Vannak olyanok, akik a sötét és hideg elől melegebb vidékre menekülnek, pálmafás, napsütéses tengerpartokra. Vagy csak egyszerűen azért, mert nem akarnak otthon lenni, vagy talán mert a távolság feloldja a szeretetteljes család hiányát? És ugyanúgy, mint másutt, itt is sok a magányos ember, akinek nincs hová mennie, és nem a két menü közt kell választania, hanem esetleg csak egy fagyasztott pizzát tesz szenteste az asztalra. Az utóbbi két évben egy igen rokonszenves kezdeményezésre figyeltem fel. Vidéki házakban élő családok hirdetnek facebookos csoportban „karácsonyesti nyitott házat”, ami azt jelenti, hogy idegeneket hívnak meg magukhoz karácsonyestére. Nem tudni, mennyire terjed ez el, s lesz-e folytatás, de megható és elgondolkodtató. Hogy vannak emberek, akiknek a spontán, önzetlen segíteni akarás hozza meg a karácsony örömét.

Egy másik alternatív kezdeményezés a hagyományos ételek helyett vegán menüre próbálja ráhangolni az embereket. Sokak szerint elég reménytelen próbálkozás, de a környezettudatosság, a természet- és az állatvédelem elkötelezettjei mégis erre esküsznek. A Bergeni Egyetemen az idei karácsonyi vacsorára húsmentes, csupa biozöldségből álló menüt állítottak össze – ez egyelőre csak a médiában kapott figyelmet. A norvégok nagy része szeret karácsonykor sokat és finomat enni. A dúskálás gyökere megint csak a történelemben keresendő, abban az időben, amikor az ország szegény volt, és lakomára igazából csak egyszer egy évben telt.”

Norvégia ma már jómódú. És környezettudatos. Az ott élő emberek egyre inkább a természet felé fordulnak. Ez az ajándékozásban is megmutatkozik. „Furcsa paradoxon, hogy bár az ajándékozásra költött összeg évről évre nő, egyre többen vannak, akik tárgyak helyett inkább nemes célok támogatására fordítják a pénzt. Az oslói városvezetőség egyik pártja, a Zöldek (MDG) több facebookos oldalon is anyagi támogatást kér például a brazil őserdők vagy egy kihaló állatfaj megmentésére. Ilyenkor az ajándékozó az ajándékozott nevében bizonyos összeget ad jótékonysági célra. Ezzel egy picit fékezi a természet pusztulását, kevesebb szemét termelődik, és ellensúlyozza a fölösleges tárgyak halmozását. Elképzelhető, hogy jövőre én is ezt teszem, s talán egy picivel jobb lesz a világ.”

Deilig er jorden

Mint sokunknak, Évának is a gyermekkorhoz, a Tisza-parti Kistárkányhoz, anyai nagyszülei hazához fűződnek a legszebb karácsonyi emlékei. „Sohasem értettem, hogyan tudja a Jézuska behozni a karácsonyfát az ablakon, és miért mindig akkor jön, amikor apával éppen a töltésen szánkózunk. És hogy tudja minden házba ugyanakkor bevinni, hiszen egyedül van? Ezek a misztériumok később sem vesztettek varázsukból. Szerettem végigjátszani a kisfiammal, de az már Püspökin volt, apáéknál. A karácsonyokat mindig a szüleimnél töltöttük, a negyven év alatt talán háromszor voltam Norvégiában. Néhány szép norvég melódiát azonban magammal hoztam, és az évek során beágyazódtak a magyar karácsonyi énekeink mellé. A legszebb a Deilig er jorden… Gyönyörű a föld – fenséges Isten égi birodalma, szép a lelkek zarándokútja – ezt a csodás templomi éneket minden norvég ismeri, és ha az illető egész évben egy hangot sem ad ki magából, és soha nem megy el templomba, karácsonyeste, az ötórai harangszó után ezt biztosan eldúdolja.”

Éva felnőtt fejjel is ugyanolyan örömmel és izgalommal várja a karácsonyt, mint gyerekkorában. A legjobb benne a készülődés – mondja –, a decemberi sötétségben felvillanó fények, a datolyával, mandarinnal, dióval megrakott boltok, a barátokkal való evések és koccintgatások, a lázasan rohangáló, süvöltő gyerekek, a bömbölő viharban hajladozó örökzöldek, a cipekedő, siető emberek az utcákon, szóval az egész vidám, felfokozott hangulat.

„A mi családunk minden különösségével együtt olyan, mint bármely más család. Örülünk, bánkódunk, vitatkozunk, aggódunk, de mindig várjuk, hogy karácsony első napján együtt legyünk az öcsémék somorjai házában. A négy nyelven beszélő famíliánkban akkor csitul a hangzavar, amikor Laci öcsém megkocogtatja a poharát, és néhány szép mondattal megemlékezik a családtagokról, akik már nincsenek velünk. Pontosan úgy, ahogy apánk, Dobos László tette minden karácsonyeste. Aztán asztalhoz ülünk, koccintunk, és próbálunk úgy ünnepelni, mint régen. A hiányzó családtagokat nem pótolja senki, de öröm látni a szaporodó-gyarapodó csapatot, az ünneplőbe öltözött gyönyörű csemetéket, akiknek lassan átadjuk a stafétabotot.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!