Muzsikálni végig, megállás nélkül

Minden prímás eredeti a maga módján, de Potta Géza stílusával, személyiségével és játékmódjával is képes volt azonnal elvarázsolni közönségét. Azokat is, akik tanulni akartak tőle, és azokat is, akiket csupán szórakoztatott. A hihetetlen dinamika és eredetiség, amely sugárzott belőle, a videó- és hangfelvételekről is átüt. Idén még csak a nyolcvanöt éves volna.

„Nem tudtok tík dalónyi”

Valamikor a kétezres évek elején a pozsonyi Csemadok-házban havonta megrendezett Szőttes-táncházban alacsony, feketés-ősz hajú cigány ember muzsikált, főleg magyarbődit, az ottani hagyományőrzők apropóján, akik szintén eljöttek. Pimasz már nem élt, de ott volt Csinga, a buzitai származású kassai cimbalmos. A szünetben a zenészek cigarettára gyújtottak, lehetett beszélgetni. A táncházi kaja zsíros kenyér volt, hagymával. De mivel tudtuk, hogy világsztárokkal társalgunk, odainvitáltuk őket az asztalunkhoz, mondván: nálunk füstölt kolbász is van, ha gondolják. Ez tetszett nekik, elkezdtünk falatozni, és egyből jöttek a kérdések, ki hová való, ki kit ismer. A táncoktatás után pedig jeleztük a szervezőknek, hogy részünkről még nem zárult le a rendezvény. Konki megfogott háromszáz koronát, belegyűrte Géza bácsi zakózsebébe azzal, hogy „akkor húzzátok nekik”. Jöttünk is a régi nótáinkkal, amelyeket Géza bácsi szívesen el is muzsikált nekünk, egyik-másiknál elcsodálkozva, hogy ilyen fiatalok is ismerik. „Gyerekek, nem tudtok tík dalónyi” – csóválta meg a fejét néha mosolyogva. Nem emlékszem, hány óra elteltével, két nóta közt Géza bácsi ismét cigiszünetet tartott. „No, gyerekek, azí má mingyá éjfél.” Megijedtünk, most mi lesz? Valaki a hátam mögül megütögette a vállamat, és odanyújtott egy kétszázast azzal, hogy rakjam a vonóba, és kérjek még nótát, mert ő egyet sem ismer, meg ezt az embert sem látta soha, de nem akarja, hogy vége legyen. Úgyhogy folytattuk.

Mindenki róla beszélt

Olyan típusú prímások, mint Potta Géza, 40-50 éve a Kárpát-medencében még mindenhol előfordultak, mondja Hégli Dusan koreográfus, az Ifjú Szivek táncszínház művészeti vezetője. „Azok közé az adatközlők közé tartozott, akikkel sikerült hosszú távú viszonyt kialakítanunk. Mi rajta keresztül ismertük meg, hogy azokban a falvakban, amelyekről semmit nem tudtunk, hogyan került a zenészek kezére a zene.” Ő is rendelkezett a magyar mellett szlovák és cigány repertoárral is, jó példája volt továbbá annak, hogy az aktuális divatok hogyan kerültek be egy-egy faluközösségbe, hogyan folklorizálódtak például egyes angol slágerek. „Géza volt az abaúji zene számunkra egyetlen ismert megőrzője, ha ő nem lett volna, ennek a területnek a zenéjéről nem sokat tudnánk. Akkor lett széles körben ismert, amikor 2001-ben kiadtuk a Születtem mint prímás című CD-t, melyen Géza teljes repertoárját megcsináltuk. Ez az anyag egy zenészportrét adott, és attól lett nagyon izgalmas, hogy a hagyományos dallamok mellett meghallgatható rajta, hogyan szólalt meg az abaúji zenész hangszerén egy Boney M-szám, egy Szécsi Pál.”

Hégli úgy fogalmaz: Potta Gézának két vagy három énje is volt. Évtizedekig kísérte a Csemadok helyi csoportját, a szinai Rozmaringot, járt velük Gombaszögre, a zselízi fesztiválokra, így olyat is játszott és hallott, ami nem az ő tájegységéből származott. „Amikor aztán a kilencvenes években tudni akartuk, milyen valamelyik tájegység zenéje, akkor Agócs Gergellyel vagy másokkal Gézához mentünk, hiszen ismert jóformán mindenkit, és őt is ismerték. Meg azt is ő tudta, hol ki a jó táncos. Szóval hagyományőrző is volt. Arra kellett figyelni, hogy ha eljátszott valamit, arról lehántsuk azt, amit ő rátett. Ha Budapesten vagy egyéb helyeken felléptünk vele, játszott tényleg nagyon híres zenészekkel, miután lejöttünk a színpadról, biztos, hogy az első tíz percben mindenki a Gézáról beszélt.”

Felült a vonatra, és jött

Az utolsó olyan prímások közül való volt, akik a régi világból maradtak ránk, emlékszik vissza Konkoly László néptáncos, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes egykori vezetője. „Ismertem, mióta csak táncolok. Fantasztikus kisugárzása volt, óriási mulattató ember, aki kiszolgálta a táncost és a közönséget egyaránt. Szinte táncolt a színpadon, az egész testével muzsikált. Hárman voltak szinaiak, rajta kívül Elek bácsi, a bőgős, aztán Pimasz, vagyis Dzsuga Géza, a brácsás. Hívtuk őket mi is a Szőttessel, ha tudtuk, a kétezres évek elején Pozsonyba, akár táncházba, akár később a Szőttes-táborba. A Fonó Budai Zeneházban is voltak, vagy a Tükrös-táborban, Magyarországon. Nagy szerencse, hogy sikerült rögzíteni, felgyűjteni a repertoárjukat és CD-t is kiadni, ez azért ritkaság. És hogy hogyan bírták a sok muzsikálást hetven felett is? Ettől volt Géza különleges, hogy még az utolsó éveiben is ment, nyomta, felült a vonatra, és jött, nála nem volt kérdés: ha zenélni kellett, akkor végig és megállás nélkül.”

Aki hallgatta, elakadt a lélegzete

Sok dologban különbözött, sokban pedig hasonlított más falusi muzsikusokra. A Szlovákiában élt muzsikusok közül Gézával – és persze, Csingával, Pimasszal – tölthettem a legtöbb időt, sok más zenésszel csak futólag volt szerencsém találkozni. Ez már önmagában megkülönbözteti Gézát a többiektől – legalábbis az én szempontomból. S persze különbözött azoktól is, akikhez legtöbbet jártam, a mezőségi, kalotaszegi vagy Maros menti falvak zenészeitől is, nyelvjárásában, humorában, zenéje stílusában. Az biztos, hogy mindannyiuk közül az egyik legnagyobb mókamesternek tűnt. Sokoldalú volt, tudott határozott, szigorú, de mesélő és mulattató is lenni, akár perceken belül. Telis-tele történetekkel, néha a saját életéből, néha kitalált mesékből, amikben percenként egészen elképesztő fordulatok sorakoztak. Az embernek a lélegzete is elakadt ezektől a meséktől, amiket hosszan, teljes átéléssel tudott előadni. Mintha csak muzsikált volna. Nagyokat nevetett vele együtt, aki hallgatta.

Kiemelkedő volt ő a legjobbak közt azzal, hogy mennyire igyekezett egy-egy kérésnek megfelelni, megtalálni az odaillő vagy a kért nótát, közben szeretettel, de határozottan irányítgatva öregedő bandáját. Miben különbözött még? Abban is, mindenképp, ahogy Pimasz cimborájával duóztak. Az a fajta összeszokottság, ami kettejüket jellemezte, nem tanulható. Lenyűgöző, szép, értékes, sokszor humoros. Évtizedek együtt gondolkodása, együttélése, együtt muzsikálása csiszolta. Csuda volt!

Hogy magam mit köszönhetek neki, nekik? Ezt mind, és még sokkal többet, megfogalmazhatatlan érzéseket, gondolatokat, lekottázhatatlan hangokat, zenei stílust és értékrendet.

S aztán van valami, amiben Géza sem különbözik a többi, magafajta ragyogó falusi muzsikustól: hogy elment ő is, a bandájával együtt. S ahogy a többiek, úgy ő sem tehet róla, hogy amivé a világ lett, az nem igényli, hogy az ő örökségüket helyben bárki is továbbvigye. Emlékezni kell rájuk, hallgatni tisztelettel, tanulni. Ezt mind megteheti az utókor.

Koncz Gergely népzenész