Most akkor kiállunk vagy kussolunk?

Arról van szó, hogy a pedagógustársadalom tagjai tegnap, január 25-én sztrájkolni kezdtek. Az oktatóknak elegük lett abból, hogy fizetésük a legalacsonyabb az Európai Unióban. Az egyik kimutatás szerint a pedagógusok bére az értelmiségi dolgozók javadalmazásának mindössze a felét teszi ki. A tanítói pálya tehát az értelmiségi „szakmák” legaljára került. Társadalmunkban az iskolának és a tanítónak egyre kisebb a becsülete. Pedig minden értelmes ember tudja, hogy egy ország csak akkor képes lépést tartani a riválisaival folytatott versenyfutásban, ha a kor követelményeinek megfelelő iskolarendszert épít ki, melyben a tanulókat a legmodernebb technikai feltételek segítségével oktatják a jól felkészített és megbecsült tanítók, tanárok. Való igaz, hogy az oktatásra fordított pénznek jó ideig nincsen semmi látszatja, hiszen tízezer nagyszerűen felkészített érettségiző vagy háromezer kiválóan képzett mérnök, orvos vagy informatikus színre lépésével nem emelkedik azonnal az ország GDP-je. De ha tíz-tizenöt éven keresztül csupa jól felkészült fiatal lép ki az Életbe az iskolák falai közül, akkor az ország egyszerre csak szárnyalni kezd. És nemcsak a gazdasági mutatói (GDP) lesznek jobbak, hanem úgy általában az életfeltételek is javulnak. Az ilyen társadalmakban élvezhetőbb az élet, mint máshol. Az elmúlt huszonöt esztendőben már sok esetben bebizonyosodott, hogy a szép, kerek élet egyik alapfeltétele a modern iskolarendszer és a megbecsült, jól megfizetett pedagógus. Nos, én ezért támogattam a pedagógusok sztrájkját, nem pedig valamilyen politikai célok miatt.

És most nézzük az érem másik oldalát: a szlovákiai iskolákban kb. 90 000 pedagógus dolgozik. De közülük mindössze nyolc-kilencezer tanár volt hajlandó részt venni a sztrájkban. Tehát a pedagógusok 90 százaléka úgy döntött, hogy nem kíván részt vállalni abban a megmozdulásban, mely az ő életkörülményeit akarja megjavítani! A tanítók és tanárok 90 százalékát nem érdekli, mi lesz vele!

Mondják, önök értik ezt? Hát mikor kell az utcára vonulni, ha nem most?! Hogyan lehet nagyobb nyomatékot adni a jogos követeléseknek, ha nem így?! Hát hogyan támogassa az utca embere a pedagógusokat, ha ők maguk félnek (vagy csak lusták?) megszólalni?! Hát ez lenne a követendő példa az ifjúság előtt, hogy gyermekeim, csak bátran húzzátok be a nyakatokat, még akkor is, ha százszázalékosan igazatok van?! Hát tényleg azt a filozófiát akarjuk követni, mely szerint egymás közt morgunk, az elvett jogainkról zsinatolunk, de ha ki kell állnunk az igazunkért, akkor kussolunk, meg legyintgetünk, és nagy bölcsen magyarázgatjuk egymásnak, hogy ez a világ rendje?

Nos, igen, ez. És ezzel a hozzáállással nem is lesz más a világ. Sok alkalommal hasonlítgatjuk magunkat az EU-országok embereihez, mondván, mi sem vagyunk rosszabbak őnáluk. Lehet, hogy munka tekintetében ez így igaz. Csak ne felejtsünk el egy apró különbséget: a Nyugaton élő pedagógusok (értelmiségiek, munkások) egyben Polgárok is. Ők megtanulták a hebbeli mondást, mely szerint: „épp most tartod kezedben sorsodat, és irányíthatod, ahogy jólesik”. Ők tudják, hogy „felülről” sohasem jön hatékony segítség. A saját dolgaikat maguknak kell elintézniük.

És most jön a második témakör: március ötödikén választások lesznek Szlovákiában. 1989 óta megéltem néhány választást. Ha jól emlékszem, csak egy alkalommal történt meg, hogy a polgárok több mint fele elment szavazni. A többség többnyire otthon marad. És morog. Meg legyintget. Meg okoskodik. Meg szidja az egész „demokrációt”. (Nem tudom, felfigyeltek-e arra, hogy ezekben a viselkedésformákban nincs különbség magyarok és szlovákok között. Igen, ez a posztszocialista Kelet-Európa.) Ahelyett, hogy lépne egyet.

Március ötödikén még sztrájkolni sem kell, csak felöltözni, magunkhoz venni az „ocsmányszki preukazt”, és beballagni a szavazóhelyiségbe. És ott bedobni azt a papírfecnit, mely „igazolja”, hogy Ön létezik, van véleménye az ország dolgairól, és többé nem hajlandó önként lemondani a jogairól.