Mit értek el vele? -- Sztrájkban a nemzet napszámosai

Járni jár, csak nem jut

A 10 százalékos béremelés nem túlzott, pedagógusaink még így is az európai bérlista legvégén kullognának. Még csak nem is azért, mert válság van, és nincs pénz, mert 62 millió € a költségvetésben nem túl nagy tétel. Ennyit át lehetne csoportosítani az autópálya-építésekből, a beruházóknak nyújtott kedvezményekből, az új futballstadionra, urambocsá!, az egészségbiztosítók megvásárlására szánt pénzből. Csakhogy a kormány nem akar elvenni azoktól, akiknek eddig adott. Inkább a pedagógusoknak mondja azt, amit a gázsi osztásakor a cigányprímás a cimbalmosnak, aki megjegyezte, hogy neki is jár a pénzből: járni jár, csak nem jut. Az egész prioritások kérdése, és a nyilatkozatokból ítélve a kormány számára nem olyan fontosak a pedagógusok, hogy engedményeket tegyen nekik. Az orvosokkal ellentétben nem is annyira egységesek és elszántak, hiszen számukra már pár napos bérkiesés is komoly érvágás. Szakszervezeti vezetőiket egy napon sem lehet említeni a profi módon kommunikáló és minden kompromisszumot elutasító Marián Kollárral, hiszen a sztrájk előtt néhány nappal még maguk az érintettek sem tudták, hogy sztrájknak számít-e, ha bent vannak az iskolában, de nem tanítanak, tárgyalási alap-e az ötszázalékos béremelés, elbocsáthatja-e őket a fenntartó a sztrájkban való részvétel miatt. A feladat nem egyszerű, 65 ezer ember érdekképviseletéről van szó, akiket az elmúlt két évtized alatt hozzászoktattak a hallgatáshoz. Észrevétlenül kerültek az egykor köztiszteletnek örvendő foglalkozások között az utolsó helyre, oda, ahol bármelyik bukásra álló diákjuk beléjük törölheti a cipőjét. Az iskolák életébe ma több beleszólása van a polgármesternek és a helyi nagyvállalkozónak, mint magának az igazgatónak, a pedagógusnak gyakran kell szembesülnie gúnnyal, lenézéssel, előfordul, hogy fizikai erőszakkal is. Mindez azért lehetséges, mert a tudásnak nincs értéke – hogy is lehetne, amikor a kormány tagjai mutatnak példát abban, hogy lehet ismeretség révén, pénzért diplomát, egyetemi fokozatot vásárolni. És abban a világban, ahol a siker, a gazdagság a fő cél, a gyerekek többsége számára nem lesz példakép a szerény fizetéséből épphogy csak tengődő tanító néni.

Nem csupán pénzkérdés

Bár most, a sztrájk kapcsán úgy tűnik, hogy csak pénzről van szó, a probléma gyökere a megbecsülésben van. A ma kormányon levő garnitúra – mint ahogy az előtte regnálók sem – nem tartja partnernek a pedagógusokat. A számoknak hisz, és azt látja, hogy a bezárt iskolákból nem következik olyan nemzetgazdasági hiány, mint ha a gyárak dolgozói sztrájkolnának, és akkora társadalmi felháborodás sem valószínű, mint amikor az orvosok tagadták meg a munkát. A számoknak hisz, ezért tudja, hogy a 6-700 €-s keresetből élő pedagógusok jól meggondolják, hány napig sztrájkolnak, hiszen mindennap 20-25 €-t veszítenek a bérükből, és még az egészségbiztosítást is nekik kell befizetniük. És azt is kiszámolta, mivel lehet őket megfogni és megosztani – azzal, ha a béremelés lehetőségét az elbocsátásokhoz köti. Innen kezdve nagyon nehéz érvelni, mert tény és való, hogy a gyerek évről évre kevesebb, a tanítók-tanárok száma pedig nem csökkent ennek megfelelő arányban. Čaplovič és Fico itt egy kis csúsztatástól sem riadt vissza, minden nyilatkozatukban hangsúlyozták, hogy egy pedagógusra nálunk csak 11,6 diák jut. Azt már nem részletezték, honnan vették ezt a számot, mert az EU-statisztikák szerint az átlag 14,8 – úgy is fogalmazhatnánk, pont átlagos. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy épp az előző baloldali kormányok engedélyezték a pedagógiai irányultságú felsőoktatási intézmények elszaporodását, és ma sem utal arra semmi, hogy miközben a pedagógusok elbocsátásáról beszélnek, a képzést is szabályoznák. Mondjuk, úgy, hogy a természettudományi tantárgyakra jelentkezőket ösztönöznék, mert lassan nem lesz, aki fizikát, kémiát tanítson, a többit pedig korlátoznák, mert etika vagy szlovák szakosokkal Dunát lehetne rekeszteni. Meg úgy is, hogy növelik a követelményeket, és a pedagógiai karok nem azoknak a végső menedékei maradnak, akiket jogra, közgazdaságira, orvosira nem vesznek fel. Egy kicsit a tyúk és tojás problémájára emlékeztet ugyan, amikor azt elemezzük, hogy vajon a csekély presztízs és még csekélyebb kereset miatt jelentkeznek-e egyre gyengébb diákok pedagógusnak, vagy azért jutottunk ide, mert ma már bárki kiállhat a katedrára, de ettől még tény, hogy nem minden tanítói, tanári diploma egyenértékű. És amíg a felsőoktatási intézmények a diákok létszáma szerint kapják a támogatást, addig ez megoldatlan probléma marad, hiába minden számolgatás.

Megbecsülés nélkül

Nem mellékes az sem, ki esne áldozatul a nagy elbocsátási és iskolabezárási hullámnak. Ha arra a mondatra figyelünk az oktatási miniszter érveléséből, hogy az iskolák egyharmadában kevesebb mint 50-en tanulnak, és több mint 500 iskolában a tízet sem éri el a tanulók létszáma, akkor borítékolható, hogy első körben a magyar iskolák lennének azok. Pont abba a kategóriába tartoznak, ahol sokszor csak három-négy gyermek ül egy osztályban. Ilyen helyzetben ki legyen az, aki megmondja, melyik osztályokat, iskolákat vonják össze, és melyik pedagógusok menjenek el, hogy azok, akik maradnak, többet kereshessenek? A kormány okos taktikával eljuttatta a pedagógusokat oda, ahol számukra már nincs jó megoldás. Ha elfogadják az ötszázalékos béremelést, megalkuvóknak látszanak, ha ragaszkodnak a tízhez, akkor saját soraikban robbantanak ki viszályt. Ha csak a dolog kommunikációs és stratégiai oldalát néznénk, azt kellene mondanunk, minden elismerésünk Ficóé. Először széttárta a karját, és kijelentette: semmi nincs; aztán félútig elment, majd az is megmondta, hogyan kellene az út másik felét megtenniük a pedagógusoknak. Úgy, hogy ötezerrel kevesebben lesznek. Cinikus módszer, mert az, hogy a tanítók helyzete ilyen, amilyen, épp a rendszerváltás óta egymást követő kormányok sara. A minden koncepciót és víziót nélkülöző oktatáspolitikáé, a létszámot a színvonalnál többre tartó finanszírozásé, az egész társadalmi légköré, amelyben természetesnek számít, hogy ügyeskedéssel, gátlástalansággal többre lehet vinni, mint tudással. Két nemzedék nőtt fel úgy, és ma már a gyerekeit is úgy neveli, hogy amit az iskolában mondanak, az otthon felülbírálható, és az utcán már köszönni sem kell a tanító néninek. (A tanító bácsikról azért nem esik szó, mert lassan kihaló egyedek – az okok ugyancsak a pénz és a presztízs hiányában keresendők.) Ilyen kiindulópontról kellene a pedagógusoknak eljutniuk oda, hogy egy-egy közösség és a társadalom megbecsült tagjai legyenek. Bármilyen keveset érnek el, csak jobban állhatnak, mint most, de egy biztos: pénzt csak úgy kapnak, ha először a tekintélyüket sikerül visszaszerezniük. Például azzal, hogy nem engedik bizonytalan ígéretekkel megbontani soraikat. Ha pedig másként nem megy, a kilencedikesek tudásfelmérése, érettségi, államvizsga idején újrakezdik a sztrájkot. Mert a nélkülözhetetlenségüket akkor tudnák igazán megmutatni.

Mennyit keresnek az oktatásügyi alkalmazottak?

(€ bruttó)

A minisztérium szerint          A statisztikai hivatal valós adatai

* Általános iskola – 802                  652

* Középiskola – 799               682

* Óvoda – 634              552

* Az iskolai alkalmazottak – szakácsok, gondnokok, takarítónők – átlagbére 456 €bruttó

* Szlovákiai átlagbér 786                 tanítók átlagbére 889

Mennyibe kerül a sztrájk?

* A sztrájkoló pedagógusoknak maguknak kell befizetniük az egészségbiztosítást – ez minden napra 1,58 €

* Kivételt képeznek közülük a nyugdíj mellett dolgozók és súlyosan egészségkárosodottak

* Azokért a napokért, amelyeken sztrájkolnak, fizetést sem kapnak, ez napi 20–30 €-s bérkiesés

* A 10 %-os béremelés a pedagógusok bérét kb. 36, az iskolai alkalmazottakét kb. 16 €-val növelné