Mint egy ékszerdoboz

Az alkotóművészet néma világa, a hitélet fellegvára, a csend és nyugalom tanyája ez a templom, kőhajításnyira a Sajó folyótól, Méhi község központjában.

Gigászi munkát végeztek 1773-ban a Mária Terézia által idevezérelt építőmesterek, akik a falu római katolikus templomának falait emelték, és barokk stílusban megépítették Isten házának hajóját, de azok is, akik a rákövetkező évszázad derekán az 50 méter magas harangtornyot emelték. Az eredetileg több települést szolgáló épület közben és azóta is fokozatosan szépült, értékes ereklyék, műtárgyak, alkotások kerültek gondosan kiszemelt helyükre, miközben gazdagodott az eklézsia.
Hitben élő, dolgos és mai szóhasználattal élve „élelmes”, de egyben ügyes nép a méhi. Nagy becsben tartott, gondozott portái mellett, mindig is a legkedvesebb volt számára a templom. Ha egy idegen belép ide, és csak a látnivalót veszi számba, bizony sok időre van szüksége. Még frissen illatoznak a freskók, a szószék önmagában is elkápráztatja a látogatót, az oltárkép mondanivalójával és megjelenésében egyaránt gondolatébresztő, a mellékoltárok látnivalóban gazdagok, a szobrokat akár egy múzeum is megirigyelhetné. Felújították az orgonát, megújultak az ablakok, a padlózat – a sekrestyéé is –, kicserélték a padsorokat, és sorolhatnám tovább a változásokat.
A templom védőszentje Szent István – első királyunk, aki felvette a kereszténységet, és erős katolikus állam megteremtésén fáradozott. A mennyezetfreskókat, oltárokat és szobrokat 1914-ben Ádám Gyula restaurálta utoljára. Azóta két világháború söpört végig a falun, és bizony a „szocialista építés” több mint negyvenéves sanyargatását is át kellett vészelnie a kicsi, de lelkes egyházközségnek. Nyolcvannyolc évnek kellett eltelnie, de ma a templom újra régi fényében pompázik. Persze nem ment ez varázsütésre, alapos előkészítésre, szervezésre volt szükség, és számtalan munkával teli hétköznapnak, hétvégének kellett eltelnie ahhoz, hogy mindez bekövetkezzen.
Farkas Elza, Kocsis Jolán és Szabó Irma éjt nappallá téve dolgoztak az előkészületeken. Az anyagiak előteremtése nem volt egyszerű feladat, hisz több mint kétmillió koronára volt szükség. Állam bácsi, de még a Pro Slovakia Alap sem nyújtott anyagi támogatást. A helyi vállalkozók, az itt élő és innen elszármazott hívek és a helyi önkormányzat megértésének köszönhetően, a rozsnyói püspökség anyagi támogatásával és áldásával, valamint a műemlékvédők előzetes beleegyezése után azonban végül, 2001 májusában megkezdődhetett a felújítás.
Annak eldöntése sem volt egyszerű, hogy kit bízzanak meg a munkálatok elvégzésével. Több helyen jártak, több felújított környékbeli és távolabbi templomot is megtekintettek, végül a választás Marián Ján Švecre és Dana Romanovára esett.
– Úgy éreztük, tartozunk ennyivel az egyházközségnek, nagy értékek váltak volna az enyészet martalékává. Tudtuk, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket, de a püspök úr is biztatott, hogy kezdjünk hozzá, és majd az Isten is megsegít – emlékezik a kezdetekre a hölgyek legelszántabbja, Farkas Elza. – Voltak olyanok, akik önzetlenül segítettek – községünkből elszármazott jómódú emberek is –, a községi hivatal, az önkormányzati képviselők, akkori és jelenlegi polgármesterünk is mindannyian támogattak, és a község gyarapodását látták az általunk elindított kezdeményezésben. Mégis, amikor már azt hittük, elég lehet a pénz, kiderült, hogy mégsem futja mindenre. Szakaszonként araszoltak a munkálatok előre. Először a beltéri festés, majd a freskók és a főoltár felújítása fért bele az anyagi keretbe. A következő évben jött a négy oltár. A szobrok kijavítását is elvégeztük a templom felszenteléséig, 2005 augusztusáig. A padlóburkolatot és a padokat kicseréltük, egyszóval amit beterveztünk, elvégeztük. Kint a templom melletti Nepomuki Szent János-szobor is megújhodott. Persze még most is van min gondolkodnunk, hisz az ajtók felújítása és a kinti falfestés még hátravan.
Ez az a hely, ahol nem csak Istenhez fohászkodni lehet, hanem szemlélődni, órák hosszat gyönyörködni is. A helybelieknek már fel sem tűnik, de a főoltárkép nemzeti történelmünk egyik megrázó jelenetét vetíti elénk. Szent István, első királyunk fia, Imre herceg jelenlétében hódolattal Szűz Mária oltalmába ajánlja az országot. A mennyezet három hatalmas freskója, középen a tizenkét apostollal és Szűz Mária mennybemenetelével, szinte utat nyit az égbe. A menynyezet monumentális képein évszámok jelzik a felújítás éveit: 1914 és 2002. A festmények és szobrok szinte egymást érik, a keresztút képei friss színekben pompáznak, és a felújított orgona látványa is impozáns. Szent Antal, Szent János, Rózsafüzér Királynője, Szent Teréz, Szent József szobra egy kiállítás körcsarnokában is elbűvölnék a látogatót. A szószék is pompás alkotás; most nem használják, csupán nyilvántartott műemlékként szerepel. A felújított orgona a fölötte lévő freskóval, melyen Szent Cecília a mennyből alászállt angyaloknak orgonál, szintén az épület egyik nyakéke.
A nemrég idekerült Marián Slavomír Hovanec lelkiatya, aki maga is sokat dolgozott a templom melletti parókia felújításakor, akkor érkezett a faluba, amikor a templomban folyó munkálatok már a célegyenesben voltak. Ma már ő is segíti az ügyintézést.
– Örömmel szolgálom az itteni híveket. Jómagam is Mária-tisztelő vagyok, és mindenben támogatom az itt működő rózsafüzér-társulatot és mindazokat, akik részt vesznek a Fatimai Szűzanya cönákulumi áhítatában – halljuk tőle.
– Az értékeket nemcsak tisztelni és becsülni kell, hanem valamilyen formában védeni is. Egyfajta hivatástudattá formálódott bennünk a templomra való odafigyelés. Egy ilyen épület állandó odafigyelést, törődést igényel. A külső munkák szervezése napjainkban is tart. A szűkre szabott pénzforrásokkal nem könnyű látványos változásokat elérni, főleg akkor nem, ha mindenért fizetni kell, és mindenért meg kell vívni az ügyintézés harcát. Átvitt értelemben nekünk is meg kellett járni a jelenkor keresztútját – fűzi hozzá Szabó Irma, a lelkes gárda másik ügyintézője.
A Sajó-parti településen élő hívek szívvel-lélekkel végezték éveken keresztül azt a munkát, amelyet önként vállaltak. Meggyőződésből, elhivatottságból tették, és az utókor hálás lehet nekik. „Dicsőség a mennyben Istennek” – olvasom a menynyezet freskóján –, „dicsőség a földön az embernek” – mondom én, arra a három vasakaratú nőre gondolva, aki itt, a 600 lelkes település szellemi központjában valami nagyot és gyönyörűt, szívmelengetőt alkottak, s értékes munkát tettek le az Úr asztalára.
/A szerző felvételei/