MINDEN VÁLTOZIK, mi mind változunk...

Huszon-egynéhány év után valahonnan előbukkant egy kis kék naptár. Érdeklődéssel lapoztam bele, jólesett néhány percre feleleveníteni a régi élményeket, érzéseket, történeteket! Olvasgatom a gimnazista éveim alatt írott naplómat. Inkább feljegyzések, két-három mondat került egy-egy nap eseményeiből a füzetkébe. Mivel a várost, ahol iskolába jártunk, csak egy híd választotta el Magyarországtól, bizony nap mint nap érzékeltük a tiltást: azokban az években csak kétszer léphettük át a határt. Pedig szívesen mentünk volna moziba, koncertre vagy csak úgy, az ABC-áruház padján uzsonnára egy tejfölt (annyira más íze volt, mint a hazainak!) két kifl ivel elfogyasztani. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, amelynek innenső partjáról vágyakozva tekingettünk odaátra, néha teljesen elveszítve minden reményünket. Gyermekeink már mosolyognak azon a történeten, amikor több hónapos kihagyás után egy társasutazással osztályunk Budapestre indulhatott, és a komáromi híd közepére érve – ahol a magyar zászló fogadja az érkezőket – kinyitottuk a busz összes ablakát, és szívtuk magunkba a magyar levegőt! Hát, ezek is mi voltunk! Íme, most meg útlevél nélkül léphetjük át a megszüntetett határokat. Közben a fővárosunkhoz közel fekvő magyarországi és ausztriai települések, amelyeken egyre több szlovák állampolgár telepedik le, már Pozsony külvárosaként ízlelgetik új szerepkörüket a nyitott Európában. Bizony nagy volt a dilemmája az egykori csehszlovákiai magyarnak, akitől egyszer váratlanul azt kérdezték, mi is az ő fővárosa. Mert hát ugye ott volt a varázslatos Prága, a Duna partján elterülő Pozsony és a szívében Budapest! Az egyik esküvői képen, ahol az ifjú pár éppen kilép a városháza épületéből, jól látszik Csehszlovákia címere. A képeket nézegetve, annak idején a fényképész meg is jegyezte: „Na, itt majd mesélni fogjátok, hogy ez még a csehek alatt volt!” Akkor ez jó viccnek vagy inkább lehetetlenségnek, utópiának számított. Pedig alig telt el néhány év, és a nevezetes városházán már más címer díszeleg. Vágyakoztunk mi másfelé is, bár nem sokat tudtunk a nyugati világról. Hosszú évekig álmodoztunk, például az olvasmányainkból ismert Amszterdamról, ahol elsétáltunk volna a főtérre, leültünk volna a közepén a lépcsőkre (soha nem néztem utána, van-e Amszterdam főterén lépcső...), és elszívtunk volna egy cigarettát. Mire úgy adódott, hogy eljuthatok Hollandiába, már kinőttem e vágyaimat, a hosszú évekig romantikusnak tűnő kép megfakult. Szerencsére a dohányzásra sem szoktam rá, és persze Amszterdamba is bármikor szívesen megyek. Annak idején aki a Német Demokratikus Köztársaságban járt, csupa kalanddal, érdekességgel, kuriozitással jött haza. A huszadik század egyik rémtettét, a kettéválasztott Berlint addig-addig készültem megnézni, míg végül leomlott a fal, bár hosszú évekig úgy tűnt, örökké állni fog! Mindent a maga idejében! – szokták mondani az öregek. Amit nem végzünk el, nem nézünk meg, nem vállalunk akkor, amikor itt az ideje, sajnos, gyakran előfordul, hogy utólag már késő! A Szovjetuniót volt szerencsém meglátogatni és megélni. Háromszor is. Gyerekfejjel egy nemzetközi úttörőtáborban, diákkoromban, amikor orosztanárunk nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, és elvitte a társaságot egy leningrádi kirándulásra. Aztán felnőttként szintén elutaztam, bejártam néhány tagországot. A kiruccanások alkalmával ismerősökre, barátokra találtam, és örülök, hogy az egykori országban és a mai utódállamaiban zajló eseményeket nem elfogultan, a mindenkori politikai rendszer alapján, hanem az emberi sorsok tükrében tudom nyomon követni. Lapozom a naplómat, és látom, hogy vannak dolgok, amelyek újra és újra megismétlődnek. Érettségiző osztályként már fi gyeltük magunk körül a világot, érzékenyek voltunk, forradalmárok. Kerestük az igazságot, megtapasztaltuk az igazságtalanságokat! Abban az évben próbálkozott meg az akkori oktatási minisztérium a magyar iskolák megreformálásával: néhány tantárgyat azontúl nem anyanyelvükön tanultak volna a diákok. Hányszor is próbálkoztak és próbálkoznak azóta, újra és újra? Látom a naplómban, hogy bennünket, diákokat komolyan vettek a felnőttek. Bejártunk a színház főpróbáira. Színházi emberekkel, értelmiségiekkel elemeztük a látott darabokat. A városban élő történész nekünk, gimnazistáknak honismereti kört vezetett, ahol a település és környéke történelmével, hagyományaival ismerkedtünk. Meg persze egymással és más érdekes emberekkel. Művelődési táborokba, fesztiválokra jártunk, nézelődtünk, tanultunk. Barátnőmet hívom, hogy beszámoljak a húsz évvel ezelőtt írt sorokról, emlékszik-e még. Válasza örömmel tölt el, mondja, hogy minden folytatódik. Gyerekei gimnazisták, és bizony hasonló dolgokat művelnek, mint mi annak idején! Biztosan naplót is vezetnek...