Minden ötödik gyermeket bántanak

Elvesznek a rendszerben

Egy európai uniós felmérés szerint a civilizált vén kontinensen minden ötödik gyermek megtapasztalta már a kínzás valamilyen formáját. Ez első hallásra megdöbbentő adat, de a területen dolgozó hazai szakemberek tapasztalatai is igazolják. Mariana Kováčová, a családi erőszaknak kitett anyákat és gyermekeiket oltalmazó Napocska krízisközpont igazgatónője szerint nemcsak verésről, büntetésekről lehet itt beszélni, hanem arról is, hogy a gyermekkel nem foglalkoznak, érzelmileg kiüresedett családban él, ahol anyagi téren ugyan mindene meglehet, csak épp szeretetet nem kap. Különösen fájdalmas a gyermekeken elkövetett szexuális erőszak. Sajnos, ez is elterjedtebb, mint sokan gondolnák, és látszólag rendezett családokban is előfordul. Szlovákiában 1 200 000 gyermek él. A statisztikák szerint mintegy 240 ezren tapasztalták meg az erőszak valamilyen formáját közvetlen környezetüktől, de a hatóságok csak pár százról tudnak. Ők azok, akik gyermekotthonba, krízisközpontba kerülnek, a többiek sanyarú sorsáról senkinek sejtelme sincs: vagy mert a szülők olyan jól álcázzák azt, ami a lakásuk ajtaja mögött folyik, vagy mert bár valaki felhívta rájuk a hatóságok figyelmét, elvesztek a rendszerben.

Lucia sem hiányzott senkinek

Gondoljunk, csak a halálra kínzott pozsonyi kislányra, Lucia Luknárovára, akire több szomszéd is figyelmeztette a szociális és családügyi hivatalt, mégsem tettek semmit az illetékesek. Igaz, többször is jártak a szülőknél szociális kurátorok, de beérték a magyarázattal, hogy a kislány épp a nagyszüleinél van Kassán. Lucia nem hiányzott a lakhelye szerinti gyermekorvosnak, sem az óvodában, sem az iskolában, mert hiszen szabad választás van, központi nyilvántartás pedig nincs. Az akkor ötéves kislányt 2009-ben halálra verte a nevelőapja, majd a holttestet az anya tudtával és beleegyezésével három évig rejtegette a lakásban. Tavaly ősszel önkényes lakásfoglalás miatti razzia során találták meg a rendőrök, a nevelőapát és az anyát őrizetbe vették. Juraj H. ellen a kislány megölése miatt emeltek vádat, tizenöt éves börtönbüntetésre számíthat. Az anya, Alexandra H. ellen először csak a jogtalanul felvett családi pótlék és önkényes lakásfoglalás miatt indítottak eljárást, mivel azt állította, hogy férje megtiltotta neki a rendőrség értesítését, és őt is félelemben tartotta. Hét hónapra ítélték, és ezt le is töltötte; május végén szabadult, de azonnal új eljárás kezdődött ellene, rábízott személy kínzásáért. Erre háromtól hét évig terjedő börtönbüntetést helyez kilátásba a törvény.

Kevés a szociális kurátor

Akármennyi időt töltenek is a börtönben, a büntetés nem lehet elég nagy ahhoz a szenvedéshez képest, amelyet a kislánynak okoztak, és olyan hosszú sem, ahány évet elvettek tőle. De nemcsak ők hibásak, hanem a hazai intézményrendszer is, amely látszólag mindent nyilvántart és ellenőriz, csak épp olyankor derül ki, amikor baj van, hogy a lényeges dolgok felett elsiklik. Erre hívta fel a figyelmet a szlovák emberjogi biztos, Jana Dubovcová is, akinek az irodájában két, nevelőotthonból szökött fiatal kért segítséget. Az iroda munkatársai próbálták felvenni a kapcsolatot az illetékes szociális hivatallal, de annak ellenére, hogy egy szerdai nap kora délutánja volt, a hivatalban senki sem vette fel a telefont. Később kiderült, hogy ilyenkor a rendőrséget kell hívni, ahol állítólag ismerik a szociális kurátorok sürgősségi mobilszámát, de ha ezt az emberjogi biztos munkatársai nem tudják, az egyszerű polgárok még kevésbé. Jana Dubovcová ezért is hívott össze május végén konferenciát, amelyen a szociális és családügyi minisztérium, a szociális hivatalok és a területen tevékenykedő nonprofit szervezetek munkatársai vettek részt. A téma az volt, mi változott Lucia Lunknárová halála óta a hazai gyermekvédelemben; és a szakemberek nagyon gyorsan meg is válaszolták: semmi. Született ugyan néhány elméleti döntés, amelyek alapján a szociális hivatalok családvédelemmel foglalkozó munkatársainak hatékonyabban kellene dolgozniuk a terepen, de a gyakorlatban ennek az az akadálya, hogy kevesen vannak.

Segítenek a menekülésben

Egész pontosan 565-en, és ahhoz, hogy minden figyelmeztetésnek utánajárjanak, minden ügyet figyelemmel kövessenek, legalább 3000 emberre volna szükség. Ennyien biztosan nem lesznek. Hogy mégis kapjanak valami visszajelzést, és tapasztalatot cseréljenek, rendszeresen találkozni fognak a gyermekvédelemben tevékenykedő nonprofit szervezetek szakembereivel. Ebben látják a megoldást a Napocska krízisközpontban is, ahol a közelmúltban intervenciós központot hoztak létre. A hozzájuk fordulóknak pszichológus, jogász és szociális munkás segít az átélt trauma feldolgozásában és az ügyintézésben, de a szakemberek azok sorsát is figyelemmel követik, akik visszatérnek a családjukba. Mariana Kováčová elmondta: céljuk az, hogy minden téren a rászorulók segítségére legyenek, és nem csupán tanácsokkal, hanem a gyakorlatban is. Ha valaki azzal fordul hozzájuk, hogy már nem bírja otthon az erőszakot, akár a menekülésben is segítenek, találnak neki helyet, ahol meghúzhatja magát, felvilágosítják, hogyan kell feljelentést tenni, beadni a válópert. Munkatársaik a rendőrségre és a bíróságra is elkísérik az ügyfeleket, mert a megfélemlített nők gyakran a hatóságok előtt sem tudják képviselni érdekeiket. Utána figyelemmel követik a hatóságok munkáját, sürgetik az ügyintézést, ha kell, panaszt, fellebbezést nyújtanak be. Az átélt borzalmak feldolgozásában pszichológusok segítenek az anyáknak és a gyermekeknek.

Közös nyilvántartás kellene

A krízisközpont szociális munkásai az áldozat családjával és partnerével is foglalkoznak. Előbbit abban segítik, hogy elfogadja: valóban erőszak történt, és segítségére legyen a nőnek, gyermeknek, aki elszenvedte. Az agresszív partnerrel akkor van értelme foglalkozni, ha belátja, hogy hibát követett el, és maga meg akar változni. „Ebben az esetben is résen kell lenni. Megtörténhet, hogy csak azért hajlandó az együttműködésre, mert mindenáron vissza akarja szerezni a feleségét, gyermekét, elkerülni a feljelentést. Azokat a nőket, akik visszatérnek partnerükhöz, mindig felkészítjük, milyen jelekre ügyeljenek, és mit tegyenek, ha az erőszak legkisebb jelét tapasztalják” – közli Mariana Kováčová. Mint szavaiból is kiderül, a probléma sokkal nagyobb, mint hogy rendelettel vagy jogszabállyal meg lehetne oldani. Mindenekelőtt az oktatási, szociális és családügyi, valamint egészségügyi minisztérium közötti szorosabb kapcsolattartásra és kölcsönösen ellenőrizhető nyilvántartásra volna szükség. Hogy valakinek feltűnjön, ha egy gyermeket nem visznek el a kötelező orvosi ellenőrzésekre, túl gyakran fordulnak meg vele a baleseti osztályon, hétéves elmúlt, mégsem jár iskolába, vagy ha jár, szokatlanul visszahúzódó, és még a simogatástól is megriad.

A megfélemlítés is erőszak

A jelek ugyanis többnyire egyértelműek, de sajnos, a legtöbb esetben csak utólag értelmezzük őket. Ha egy gyermeken túl sok a kék-zöld folt, azt egy ideig lehet különböző balesetekkel magyarázni, de a végtelenségig nem. Ha a feljelentésre a családhoz látogató kurátoroknak azt mondják, hogy a gyerek épp nagyszülőknél van az ország túlsó végében, talán nem kellene ennyivel beérniük, hanem felhívhatnák az ottani kollégákat, nézzenek már utána. És annak is itt volna az ideje, hogy ha egy férj rendszeresen ütlegeli, megfélemlíti a feleségét a gyerekek szeme láttára, azt a rendőrség ne kihágásként kezelje, mert ilyesformán a családügyi hivatal tudomást sem szerez arról, milyen környezetben nőnek fel ezek a gyerekek. Pszichológusok szerint ugyanis erőszaknak számít az is, ha valaki a megtorlástól való állandó félelemben, a szeretteiért érzett aggodalomban él, és csak azért kerüli el a verést, mert mindig engedelmeskedik. Nem kell, hogy rögtön bűncselekménynek nyilvánítsák a történteket, sok esetben az is elég volna, ha a családot figyelemmel kísérnék, segítenék a szakemberek. Sajnos, nálunk erre alig van példa, a hatóságok csak akkor lépnek, amikor már kórházba kerül valaki, rosszabb esetben, ha meghal. A kormány azt ígéri, hogy év végéig elkészül a családi erőszaknak kitett gyermekek védelméről szóló nemzeti stratégia, és ettől minden megváltozik. Majd hisszük, ha látjuk.

Mint egy Dickens-regényben…

… úgy élnek Jana Dubovcová szerint a gyerekek az állami intézményekben. Ez nem sok jót jelent, emlékezzünk csak Copperfield Dávid sanyarú sorsára. Az ombudsman állami nevelő- és javítóintézetekben tett látogatása során jutott arra a következtetésre, hogy hiába a gyermekek és fiatalkorúak védelméről szóló törvények, ha az állami intézményekben sem tartják meg őket. Ami még ennél is rémisztőbb: a túlzott szigor, sőt, a kegyetlenkedés sokszor a törvények alapján kidolgozott módszerből ered, s csak a nevelők szakmai és emberi kvalitásain múlik, nem élnek-e vissza ezekkel a lehetőségekkel. Dubovcová hivatala a közeljövőben átfogó vizsgálatot kíván végezni az említett intézetekben, és az eredmények alapján kezdeményezni fogja az illetékes minisztériumoknál a jogszabályok megváltoztatását.

Névtelen felmérést végzett az állam

Miután nemcsak a hazai szakemberek, hanem az Európai Unió illetékesei is figyelmeztették a szlovák állami szerveket, hogy nincs hiteles kimutatás a családi erőszaknak kitett gyermekek számáról, a családkutató intézet úgy döntött, névtelen felmérést készít. A kérdőívet 1500 nyolcadikos és kilencedikes töltötte ki néhány véletlenszerűen kiválasztott iskolában; azért névtelenül, mert a személyes adatok megadásához már szülői engedélyre is szükség lett volna. A felmérésben olyanok kérdések voltak, mint hogy milyen korú gyermekeket kínoznak a válaszadó szerint, az anyák vagy az apák verik-e inkább a gyermekeiket, a fiúkat vagy a lányokat bántják-e gyakrabban a szülők, vagy mi volt a legrosszabb büntetés, amelyet otthon kapott. Az intézet szakemberei szerint a válaszokból ki lehet következtetni, hogy a megkérdezettnek van-e tapasztalata a családi erőszakkal, és az eredmények alapján a családvédelmi hatóságok megteszik a kellő intézkedéseket.

Ötven kérdés az erőszakról

Sokan arra figyelmeztettek, hogy az anonimitás miatt a konkrét eseteket nem lehet a felmérés alapján leleplezni, de Ivan Leitman, a családi erőszak áldozatainak védelmével foglalkozó Náruč polgári társulás elnöke szerint a cél az általános helyzet feltárása. „Épp a névtelenség megőrzése teszi lehetővé, hogy a gyermekek megnyíljanak, mert nem kell tartaniuk attól, hogy a szülő vagy a pedagógus meglátja, mit írtak” – mondta.

A kérdőíveket azért csak nyolcadikosok és kilencedikesek töltötték ki, mert ötven kérdést tartalmaztak, és ilyen hosszú ideig a kisebbek nem képesek összpontosítani. Leitman szerint ez nem jelenti azt, hogy így a kisebbeken esett erőszak kívül marad a szakemberek látószögén, mert akit 14-15 évesen ütnek-vernek, annak nagy eséllyel már kiskorában is ilyen bánásmódban volt része. A kérdőíveken ezért tüntették fel azoknak a szervezeteknek a telefonszámát is, amelyekhez a bántalmazott fiatalok segítségért fordulhatnak.

A felnőttek hallgatnak

Ugyanilyen felmérést végzett a családkutató intézet a felnőttek körében is, és a kapott eredmény szerint minden ötödik felnőtt ismer a közvetlen környezetében bántalmazott gyermeket. Ennek a közvélemény-kutatásnak az volt a célja, hogy a szakemberek képet kapjanak a társadalom magatartásáról. Az eredmény lehangoló. A megkérdezettek 70 százaléka elterjedtnek tartja a gyermekek elhanyagolását, fele a fizikai és pszichikai bántalmazást, negyede a szexuális erőszakot is. Ha a gyermekek között végzett felmérés is ezt igazolja, akkor Szlovákiában legalább 200 ezer gyermeket bántalmaznak a szülei, és a helyzet csak akkor változhat, ha az illetékes hatóságok képesek lesznek együttműködni.

A szociális és családügyi minisztérium által készített törvényjavaslat olyan módosításokat tartalmaz, amelyek kötelezik a pedagógusokat és orvosokat, hogy a gyanús esetekről értesítsék a családügyi hivatalt. Az orvosoknak azt kell majd jelenteniük, ha a szülők nem jelennek meg a gyermekkel a kötelező ellenőrzéseken. Bővül a szociális kurátorok jogköre is: családnál tett ellenőrzés alkalmával beléphetnek a lakásba. Eddig ezt csak rendőri kísérettel tehették meg, súlyosan indokolt esetben. Leitman szerint azonban minden törvénynél többet érne, ha az emberek gondolkodását sikerülne megváltoztatni, és nem tekintenék magánügynek a családon belüli erőszakot.