Miként váltam olvasóvá?

Kisgyermekként az egész életem anyám körül forgott, ő volt az én Napom, mely erőt adott, a kéz, mely fogta az én kezem, a hang, ami álomba ringatott. Bár testvéremmel ellentétben én sose féltem a sötétben előbújó árnyaktól, az egyetlen dolog, amitől le tudtam hunyni a szemem, mégis az volt, ha édesanyám mesélt. A tündérek és megmentésre váró királylányok, Márti, akinek bébiszittert kellett játszania, vagy egy lábtörés miatt kórházba került. Ezer és ezer történet, csodás, vibráló színekkel tarkított illusztráció. Lenyűgözött, hogy abból a sok fekete nyomtatott betűből mint lehet kész történeteket, messzi tájakról szóló meséket kiolvasni. Szinte minden héten elmentünk könyvtárba, hogy újabb és újabb könyveket választhassak, aztán kétszer, háromszor is meg akartam hallgatni őket. Már ovisként volt kedvencem. Alig voltak benne rajzok, és nem a könyvtárból hoztuk, ahol a pufók hölgy mindig cukorkát adott. Ez a könyv anyámé volt, még leány korában vette, és amikor egymás mellett fekve felolvasta az akkor még hatalmasnak tűnő ágyon, úgy éreztem, valahogy mindig közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudnám megmondani, hányszor olvastam el Louise és Lotte történetét, és hányszor veszem ma is kézbe a sárga, csíkos és már rongyossá lapozott kötetet.

Mindezek ellenére, volt egy rövid időszak eddig sem túl hosszú életemben, amikor ki nem állhattam a könyvet. Ez azután történt, hogy kinőttem az esti mesehallgatásból, akkor, amikor már nem emlékeztem, mi történt Dömdödömmel. Már nem kaptam mesekönyvet ünnepekkor, csak plüssöket és babát, fodros ruhákat és korcsolyát. Akkoriban tetszett meg a bátyámnak, aki nálam egyébként három évvel idősebb, az olvasás. Megjelent az első Harry Potter-könyv, s mert elég fiúsnak találta a sok varázslatot és szellemet, meg elképesztően megtetszett neki a főhős, aki ugyanolyan vékony, kócos hajú és szemüveges, mint ő, egyik magyarországi látogatása alkalmával megvette a mára igen népszerűvé vált sorozat legelső részét. Nem értettem, mi ez a kötődés nála egy olyan könyvhöz, melyben még képek sincsenek. Senkinek nem adta kölcsön, vigyázott, nehogy az arany betűs borító megrepedjen, ráadásul olyan polcra rakta, amit én akkor még nem értem el. Egyfolytában erről mesélt, s lassan azon kaptam magam, hogy én kérdezgetek, én vagyok az, aki minél többet szeretne hallani. Egyszer, mikor elment egy barátjához játszani, felmásztam az ágyára, egymásra raktam a párnákat, és ujjaim hegyével próbáltam lepiszkálni a könyvet a polcról. Mikor nem sikerült, csüggedés helyett újra próbálkoztam. Behoztam a konyhából egy széket, az ágyára tettem, arra álltam. Majdnem leestem, többször is nagyon megijedtem, de végül sikerült levennem a könyvet, aztán bemásztam vele és egy zseblámpával a pokrócom alá. Mikor este apukám hazahozta a testvéremet, még mindig olvastam. Egyre mondogattam magamnak, már csak pár oldalt, de egymást követték az érdekesebbnél érdekesebb fejezetek. A bátyám, mikor meglátott, nem kiabált velem, és nem ütött meg, mint ahogy számítottam rá. Elmosolyodott kedvesen, és megkérdezte, tetszik-e. A következő kötet megjelenéséig elolvastam az addigiakat, majd a legújabb után elölről kezdtem.

Akkori barátságom a könyvvel mára forró szerelemmé vált. Nem tudnám elképzelni nélkülük az életem. Szélesedett az érdeklődésem, falom a betűt, akár szerelmes történet, akár krimi. Nem számít, regény-e vagy novella, Madách, Stephen King, Jane Austen vagy Shakespeare. Nem vagyok válogatós. De most, hogy így visszaemlékeztem a múltra, azt hiszem, ideje újra elolvasnom A két Lottit.

Egy teljes hétvégébe kerül a könyvek portalanítása, egész szombat-VASÁRNAP ütögetem őket össze a körfolyosón.

Tóth Krisztina: Belső kéménykár