„Míg élek, lesz mit siratnom”

Tudásvágya és életereje a szörnyű tapasztalatok ellenére továbbsegítette, arra ösztönözte, hogy az Újvilágban új életet kezdjen. Somorján az 1949-es kivándorlást követően évtizedekig nem járt, 1980-ban tért vissza először, hogy a nagyszülei hamvait Izraelbe vigye. Idén májusban a helyi zsinagógában találkozhattak vele önéletrajzi köteteinek olvasói és azok, akik még emlékeztek az egykori szőke copfos kislányra.

Milyen gyakran jár Szlovákiába?

Három évvel ezelőtt az egyik könyvem megjelent szlovákul, és a pozsonyi bemutatóra eljött Kiss Csaba, a somorjai At Home Galery tulajdonosa. Akkor találkoztunk először; később neki köszönhetőn jelenhettek meg a könyveim magyarul. Ezt megelőzően 1980-ban azért tértem vissza, hogy a nagyszüleim hamvait kivigyem Izraelbe. Édesanyám akkor már egy ottani nyugdíjasotthonban élt, és meglátogatta egy somorjai férfi. Ő mondta el neki, hogy gát fog épülni a Dunán, és az egykori tejfalusi zsidó temetőt elárasztják. Anyuka ebbe nem tudott belenyugodni, azt mondta, a család egy részét Auschwitzban a tűz emésztette el, lehetetlen, hogy a másikat haló porában a víz sodorja. Az volt a kívánsága, hogy exhumáltassam a szüleit, és sikerült is elintéznem a szükséges engedélyeket. Ma Jeruzsálemben nyugszanak a nagyszüleim, édesanyámat is oda temettük.

Somorján vannak még ismerősei, barátai, talál a lelkének kedves zugokat?

Három évvel ezelőtt tartottam itt egy előadást, és megemlítettem, hogy gyerekkoromban a híreket még kidoboltatták. Egy hölgy felállt, és azt mondta, az ő nagyapja volt a dobos – akkor jutott eszembe, hogy Sebestyénnek hívták. Lukács Márta azzal keresett fel, hogy a nagynénje, Tomsitz Ilka volt az óvónőm. Nagyon szerettem, örültem a találkozásnak. Sok ilyen emlék él bennem, alkalomadtán elég egy szó, egy hangulat, hogy előjöjjenek, mert itt eszméltem, ez volt a gyermekkorom színhelye.

Milyen volt az a régi Somorja?

Békés, csendes község volt, ahol különböző vallású és nemzetiségű emberek jól megfértek egymás mellett. A főutca egyik végén laktak a zsidók, a másik végén, ahol édesapám üzlete és a házunk is volt, csupa katolikus és evangélikus. Az egyik barátnőm, Botló Juliska evangélikus volt, a másik, Sváb Médi pedig katolikus. Juliska középmagas volt, barna szemű, barna hajú, Médi alacsony, fekete hajú, göndör, én pedig kék szemű, szőke. Egy alkalommal Médi édesanyja elküldte a lányát, hogy öntözze meg nagyszülei sírján a virágokat. Mi is elkísértük, és a katolikus temető kapujában az őr ráförmedt a két barna kislányra, hogy ide zsidóknak tilos a belépés. Kivette Médi kezéből az öntözőkannát, az én kezembe adta, és azt mondta, ez az egy keresztény kislány mehet be. Olyan fiatalok voltunk, hogy fel sem fogtuk, mit jelent ez. Tudtam, hol a sír, bementem és megöntöztem.

Ez is azt igazolja, milyen sztereotípiák, előítéletek mentén gondolkoztak az emberek.

A közfelfogás az volt, hogy a zsidók sötét hajúak, fekete szeműek, nagy orrúak. Én annyira nem illettem ebbe a képbe, hogy még édesanyám sem volt kibékülve az egyenes szálú, szőke hajammal. Folyton dióhéj oldatában mosta, és estére felcsavarta, de reggelre a csavarók mind a párnámon voltak, a hajam pedig egyenesen lógott. Később két copfba fonva viseltem. Ezek a szőke fonatok mentették meg az életemet Auschwitzban is. Mengele doktor a szelekciónál meg is kérdezte, hogy zsidó vagyok-e. Nem mondhattam mást, mint hogy igen, zsidó.

Mikor állt össze ez sok sértő megjegyzés azzá a nyomasztó érzéssé, hogy »mindenki ellenséget lát bennünk«?

Lassan, meghatározhatatlanul nőtt bennünk a félelem. Tizenkét évesen még nagy terveim voltak, Budapestre szerettem volna menni gimnáziumba, tanár akartam lenni, és költő. Szüleim nem voltak elragadtatva a terveimtől, de mivel nagyon jól tanultam, beleegyeztek volna, mert a bátyám, Bubi már Pesten tanult. 1944 tavaszán még nem is sejthettük, milyen határtalan az emberi gonoszság. Azzal áltattuk magunkat, hogy a javainkat ugyan elveszik, de az életünkre nem törhetnek. Én a költészet iránti vonzalmamnak köszönhetően rendkívül érzékeny lelkű gyerek voltam, már akkor tudatosítottam, hogy nagy a baj, amikor Hitler egy rádiós beszédében azt mondta, a zsidók fejével fognak futballozni. Édesapám vigasztalt, hogy ez csak beszéd, de én éreztem, igaz lesz.

A szülei miben reménykedtek?

Hogy mire bekövetkezne a legrosszabb, vége lesz a háborúnak. Csak ki kell bírnunk valahogy a megaláztatást, a vagyonelkobzást, és lassan majd újjáépítjük az életünket. A remény és az életösztön a leglehetetlenebb helyzetekben is nagyon erős az emberben, s főleg olyankor tudjuk összeszedni a maradék lelkierőnket, amikor másoknak van szükségük ránk. A somorjai rabbinak volt két nagyon szép lánya. Az egyik a kisgyerekével együtt ment a gázba. A másik – Jolánkának hívták, 19 éves lehetett – egy alkalommal, amikor Auschwitzban kiszöktünk a barakkból, neki akart menni a drótkerítésnek, amelybe áramot vezettek. Sok ilyen öngyilkosságot láttunk már, pillanatok alatt feketére égtek az emberek. Jolánka is ezt akarta tenni, mert nem hitte, hogy a családjából valaki még életben van. Én győzködtem, hogy nem tudhatja biztosan, és ha élnek, nagy fájdalmat fog okozni nekik. Kötelessége életben maradni, hogy a szüleinek az átélt borzalmak után is legyen miért élniük és örülniük.

Ez nagyon érett gondolkodásra vall. De Auschwitzban, gondolom, mindenki hamar felnőtt.

Már azelőtt is sokat elmélkedtem az élet dolgain, a verseim is mind melankolikusak voltak; apukám szokta is kérdezni, mi végre ennyi világfájdalom egy gyerekben. A nagymagyari gettóban az utolsó pillanatig rejtegettem a füzetecskét, amelybe a verseimet írtam, végül egy magyar katonának adtam, hogy őrizze meg – soha többé nem láttam őt. Auschwitzban nem volt mire és mivel verseket írni, de Augsburgban, ahol gyárban dolgoztunk, az egyik német munkástól, aki néha hozott nekem kenyérhéjat, kértem papírt és ceruzát. Így kezdődött az én tábori költői karrierem.

Ha ma, a többkötetes szerző értő szemével olvassa, jónak tartja őket?

Igen, egész jók, mert van bennük lélek. Emlékszem, az egyik vers címe az volt: Még tudunk nevetni. Mert mindenhol tud az ember nevetni, a legnagyobb rettenet közepette is. Bennem olyan erős volt az életösztön, hogy csak arra koncentráltam, hogyan maradjunk meg anyámmal.

A könyv tanúsága szerint tizenhárom évesen benne is ön tartotta a lelket.

Az a feladat adott erőt, hogy anyukát életben tartsam. Ő egy ponton annyira összeroskadt, megtört, hogy ha nem vagyok mellette, biztosan feladja. Ha meghalt volna, én sem élem túl, mert nem lett volna miért küzdenem. Édesapámról nem tudtunk semmit, a bátyámat csak 1945 áprilisában, Mühldorfban láttuk újra, csonttá fogyva, teljes apátiában. Három hétig mindennap átdobtunk neki a kerítésen egy szelet kenyeret. Mi ketten anyukával egy fejadagon osztoztunk, a másikat meghagytuk neki. Meggyőződésem, hogy ez mentette meg az életét. 83 évesen már elmondhatom, hogy a lágerekben töltött idő volt életem legmeghatározóbb élménye. Utána tanultam, egyetemi oktató lettem, családot alapítottam, de semmi nem formált annyira, mint az a tizenkét hónap.

Fizikailag mitől szenvedtek leginkább? Az éhségtől, a munkától, a hidegtől?

A szomjúságtól. Reggel adtak egy szelet kenyeret és valami kávénak nevezett löttyöt egy lavórszerű edényben. Sorba adtuk egymásnak öten, de egynek is kevés lett volna. Délben ugyanígy fogyasztottuk el a levest, este pedig megint egy kevés feketét. Az éhséget megszokja az ember, úgy összeszűkül a gyomra, hogy nem szenved annyit, de a szomjúság borzasztó. Ha esett, kinyitottuk a szánkat, megtanultunk pocsolyákból poshadt vizet inni. Az én anyám, aki azelőtt szigorú kóser konyhát vezetett, és másnál még a gyümölcsöt sem ette meg, a lágerben a levesben nyüzsgő kukacokról sem akart tudomást venni.

Megváltoztatja az ember személyiségét ez a megaláztatás? Voltak, akik mások kárára próbálták túlélni a borzalmakat, vagy inkább az összetartás a jellemző?

Többnyire segítettük egymást, de akadtak ügyeskedők. A román zsidókra kellett nagyon vigyázni, mert a ruhánk alá is benyúltak, hogy ellopják az elrejtett kenyérdarabkákat, főleg, ha valaki a fáradtságtól állva elaludt az appelplatzon. Ebben a szörnyű kiszolgáltatottságban minden emberi gyarlóság hatványozottan megmutatkozott.

A szabadulásuk után mit találtak Somorján?

A házunk ki volt rabolva, és minden szoba közepén volt egy rakás emberi ürülék. A bútorainkat, ruháinkat elhordták, még azokat is nehezen szereztük vissza, amelyeket mi adtunk megőrzésre valakinek. Senki semmire nem akart emlékezni, mindenkit meglepett, hogy egyáltalán visszatértünk.

Édesapját sokáig várták haza.

Reménykedtünk, mert a hazaérkező zsidók meséltek róla, hogy ez meg az itt meg ott látta Friedmann Márkust. Aztán valaki azt mondta, hogy egy nagymegyeri ember hozott levelet tőle. Bubi bátyám elment egy kocsishoz, hogy elvitesse magát Nagymegyerre, de egy óra múltán hazajött. A kocsis adott neki egy cédulát, amelyre egy budapesti férfi annyit írt, hogy Friedmann Márkus meghalt április 3-án délután két és három óra között. Édesanyámmal meglátogattuk Budapesten ezt a férfit; kiderült róla, hogy távoli rokon. Elmondta nekünk, hogy amikor a németek ki akarták üríteni Bergen-Belsent, mert közeledtek az angol csapatok, apámnak tovább tartott lejönni az ágyról, és lelőtték. A fiam lánya hét évvel ezelőtt szült egy kislányt április 3-án két és három óra között. Őt apám emlékére Haddászának nevezték el, mert Márkus héberül Mordecháj és a purimi mesében Mordecháj nevelte fel Haddászát. Ő volt az első dédunokám, azóta még született tizenkettő, egy pedig útban van.

Ezek szerint megtalálta a szerelem. A remény hídjai című könyvében ír arról, hogy nem akart túl korán elköteleződni, úgy érezte, tanulnia kell.

New Yorkban egyszerre jött minden, a tanulmányok és a házasság. 1951-ben vándoroltunk ki, miután két évig vártunk a bécsi, majd két évig a németországi menekülttáborban. Csehszlovákia akkor már valóságos kelepce volt, sem élni nem lehetett itt, sem szabadulni innen. Én a zsidó menekülteket segítő Briha szervezetnek dolgoztam, közéjük vegyülve, félig illegálisan sikerült anyukával kijutnunk Ausztriába, mert mindenképp a bátyám után akartunk menni, aki már 1947-ben kijutott, és egy New York-i rabbiképzőben tanult. Én is mehettem volna, mert az ott élő nagybátyánk két befogadó nyilatkozatot küldött, de anyukát nem akartam egyedül hagyni. Az első férjemet, egy marokkói származású zsidót már New Yorkban ismertem meg. Akkor még nem tudtam, hogy a marokkói zsidók a nőket úgy kezelik, mint az arabok, a tulajdonuknak tekintik, a veréstől sem riadnak vissza. Két gyerekünk született, Markus és Emily, tizennyolc évig éltünk együtt.

Amerikában a New York City University tanára volt, héber kultúrát és történelmet oktatott, Izraelben a holokausztról, a nők és a judaizmus kapcsolatáról tartott előadásokat. Ez már büszkén vállalt zsidóság.

Egem úgy hurcoltak el annak idején Auschwitzba, hogy nem tudtam semmit a zsidóságról. Vallásos család voltunk, megtartottuk az előírásokat, de soha nem foglalkoztunk azzal, mi miért van úgy, ahogy van. Akkor megfogadtam, ha megmaradok, addig tanulok, míg megértem, miért gyűlölnek bennünket. Zsidó kultúrából doktoráltam, de ezt máig sem tudom.

Álmai földjére, Izraelbe végül a második házassága révén került. Nem volt nehéz újra hazát cserélni?

Ezt a második férjem gyerekei, Steve és Sara döntötték el helyettem. Édesanyjuk, aki a Nobel-békedíjas Elie Wiesel testvére volt, fiatalon meghalt, két árva maradt utána. Amikor megismertem az apjukat és meglátogattam őket Izraelben, könyörögtek, hogy maradjak velük. Kezdettől úgy tekintettek rám, mint az édesanyjukra, én pedig édesgyerekeimként szeretem őket. Akkor jöttem rá, hogy ezt mennyire komolyan veszik, amikor abba a kórházba kerültem, ahol Steve fiam agysebészként dolgozik. A kollégája, aki ellátott, megkérdezte, hogy van a bátyám. Csodálkoztam, honnan ismerheti az én rabbi bátyámat. Meg is kérdeztem, erre azt mondta, hogy ki ne ismerné Elie Wieselt, az írót. Én akkor ennek a kollégájának elmondtam, hogy Steve nevelőanyja vagyok, és másnap a fiamnak is beszámoltam a dologról. Azt hiszem, egy kicsit zokon vette, hogy elárultam a titkát, de csak annyit mondott, ha máskor megkérdezik, hogy van a bátyám, csupán annyit válaszoljak: jól.

Idén hetven éve, hogy a második világháború véget ért, az utána születettek számára ez már történelem. Önt kísérti még a múlt, álmodik azzal a lánnyal, aki minden idegszálával a túlélésre koncentrált?

Ahhoz hogy örülni tudjak a munkámnak, a családomnak, be kellett zárnom egy ajtót az emlékezetemben. Tudatosan nem nyitom ki, és nem gondolok a múltra. Mindig fegyelmezetten éltem, mert bizonyítani akartam, nem pedig sajnáltatni magam. Sajnos, az érzéseimnek nem tudok így parancsolni: ha gyereket hallok sírni, rögtön a sötét vagonban síró csecsemők jutnak eszembe, és én is sírva fakadok. A sajátjaimmal is együtt sírtam kiskorukban, és azt hiszem, míg élek, lesz mit siratnom.