Mi az a nemzeti összetartozás?

Most meg különösen nehéz, látják, hiszen a nemzeti összetartozás mint téma is enyhén szólva felemás (még a helyesírás-ellenőrző program is aláhúzza, igaz, csak zölddel, mint afféle nem egyértelműt, nem ajánlottat). Tavaly nagyon megszidott egy kedves olvasónk, hogy nem emlékeztem meg róla, a magyarok nemzeti emléknapjáról (mely egészen 2010 óta emléknap Magyarországon). Június 4-én, most pont kedden, amikor megjelenik ez a Vasárnap, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékeznek, no nem a világ magyarjai, csak az elszakított területek. Az első keserű gondolatom anélkül, hogy politizálnék, vagyis a gyalogpolgár (leány, testvér, feleség és édesanya) gondolata: dehogyis az emberről van szó már megint! Hát a területek! Az embernek a birtoklási vágyáról van szó. Hiszen ha az emberről volna szó, abba mindenki beletartoznék, az is, aki nem magyar, de cselekedeteivel, alkotásaival, gondolkodásával gyarapítja a magyar kultúrát, a nemzet értékeit. Második gondolatom rögtön Adyé: hát nekünk tényleg Mohács kell. Mi ünnepet sem annak emlékére ülünk, hogy lemászott nyakunkról a török, az osztrák, az orosz, nekünk az ünnepeink is gyásznapok. Sírva vigad a magyar. De mit sirat? Annyi sok most a keserű szájízt okozó történés körülöttünk, annyi sok az érthetetlen, fejetlen döntés… Hogy nálunk maradjak, éppen ma, lapzárta napján olvasom az Új Szóban a megdöbbentő Jókai színházas hírt. Hogy Molnár Xénia és Szvrcsek Anita az a két színésznő, aki itt nem kell? Akikre itt, úgymond, nincs rendezői igény a határtalan magyar színházművészet jegyében? És akkor én most mit is üzenjek ennek a nagy nemzeti összetartozásnak a napjára? Mit írhatok én erről, aki munkámból kifolyólag szinte nap mint nap megtapasztalom az emberi összeférhetetlenséget, a kisstílűséget, a szakmai irigységet, a rövid kardúak lépéselőnyeit látva látom a tábornokok részrehajlását, mit mondhatnék akkor egy nemzetnek? Amikor az egyén lapít, egy egész nemzet veszít. Jobban kifejezi nálam, hogy mit érzek, Stohl András nemzeti színházas művész a 168 Órának adott interjújában: Mifelénk az emberek többsége csak akkor kapja fel a fejét, ha már saját bőrén érzi, hogy baj van. A szomszédban zajló délszláv háború idején is csak rosszallóan hümmögtünk, magunkban meg azt gondoltuk: a lényeg, hogy a mi gyerekeinket nem érinti. A színháznál maradva: amikor híre jött a megszorításoknak, úgy voltam vele, hogy szomorú, ám talán szükségszerű. Ráadásul a Nemzeti színészeként még csak nem is érint. Aztán gazdasági okokból bezárt a Budapesti Kamaraszínház. Találkoztam ottani barátaimmal, megöleltem őket, s közben megint csak az jutott eszembe: milyen jó, hogy nekem biztos a helyem. Akkor borzongtam meg először, amikor kezdték pedzegetni az igazgatóváltás lehetőségét a Nemzetinél. Akkoriban sokszor beszélgettünk nemzetis kollégákkal arról, miért nem megy az összefogás, pedig jól tudjuk: vétkesek közt cinkos, aki néma. Latolgattuk: mi az oka, hogy csak akkor kezdünk üvölteni, ha már késő? Válaszunk ma sincs erre. Mit mondhatnék akkor én egy nemzetnek?

Talán mondhatnám azt, s mondom is, hogy szólni kell. Nemcsak a nemzeti összetartozás, hanem az év összes napján szólni kellene a másik érdekében. Egy másik emberért kiállni, tudom, sokkal nehezebb, mint egy egész nemzetért. És ami még ennél is nehezebb, kiállni valakiért az enyéimmel (miéinkkel) szemben. Kokárdát tűzni, matricákat ragasztgatni manapság már nem nagy bátorság. Ellenben felállni és megszólalni egy-egy közösségben, munkahelyen a másik érdekében, vagy legalább merni csatlakozni a felszólalóhoz, no, ezt gondolom én igazi összetartozásnak.

Az emberit.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

De végül majd bejutunk a Mennyországba, ahol mindennap VASÁRNAP van.

Lénard A. Sándor: Egy nap a láthatatlan házban