Meccsek kezdet és vég nélkül

Másodpercek alatt el volt döntve minden fontos kérdés, hogy folytatódhasson a meccs. Estefelé aztán már néha begörcsölt valamelyik izom a lábunkban. De potyogtunk anélkül is. Sokszor a kapuhoz érve tényleg már csak egy rúgásra futotta erőnkből, aztán amikor a labdát elküldtük, azzal a lendülettel a földre is zuhantunk. De ezek az esések sosem fájtak. Legfeljebb néha a varak meg a horzsolások. Vagy ha épp a vart horzsoltuk le, és megint elkezdett vérezni. Nem tudtuk, kik kezdték, de nem is érdekelt minket. Kijártunk játszani, ahogy kijártak már előttünk is évekkel, évtizedekkel. Talán a kovászhoz lehetne hasonlítani.

Akin nem volt futballcipő, az leginkább csak csuszlogott. Volt, aki mezítláb játszott, némelyek szandálban, tornacipőben vagy bakancsban. A tíz fiú között néha játszott egy-két lány is. Ha túl kevesen voltunk, ketten vagy hárman, csak ültünk és beszélgettünk. Hajtottuk a semmit. Téptük és rágcsáltuk a füvet. Csomós ebír. Angolperje. Nádtippan. Ha volt a közelben almafa, almáért jártunk, de akadt néha meggy és szőlő is. Leginkább alma, mert az nyár közepétől ősz végéig akadt.

A keményebb kérdéseket, amelyekben az érvek nem használtak, kő-papír-ollóval rendeztük. A legsúlyosabb problémára viszont ez is kevés volt. A legsúlyosabb a labdaprobléma volt. Jó labdája nem volt sok mindenkinek. Ha már voltunk a pályán négyen-öten, és senkinél nem volt labda, ki kellett találni, kit hívunk ki, és ki megy el érte. Ki kellett ugyanis hívni valakit, akinek van labdája, mert bár mindent megoldottunk, azt azért mi sem tudtuk, hogy labda nélkül hogyan lehet focizni. Voltak az öltöző épületében labdák, de azokat inkább a felnőttcsapat edzésein használták, nekünk nem nagyon adtak, vagy ha adtak is, az nagy szerencse volt. Féltek, hogy nem adjuk vissza, vagy ilyesmi. Ha volt tréning, kedden és pénteken, jártunk labdát szedni. Beálltunk a kapu mögé, és néha megpróbáltuk elkapni a lövéseket, amelyek elrepültek a kapufák meg a kapus mellett. Háló, az nem volt. Vagy csak vasárnap rakták fel. Megtiszteltetés volt, ha a nagymeccs után leszedhettük. Az volt a kapu ünneplő ruhája. Megbeszéltük, melyik focista tudja a legerősebbet rúgni. Az tudta a legerősebbet rúgni, akinek a rúgásától a labda nem forgott a levegőben, hanem mozdulatlanul repült a kapu felé. A kapu mögötti falról aztán visszapattant. Vagy rólunk. Ez volt a labdaszedés. Szezonális munka, mint a krumpli- vagy almaszedés. Mert tréning sem volt egész évben, csak tavasszal meg ősszel, amíg tartott a bajnokság. De kapunk sem mindig volt, egy időben bezárták azokat is az öltözőbe. Olyankor a ruháinkat raktuk le a fűbe: egy ing ide, egy póló amoda, lépésekkel kiszámolni, hogy a másik kapu is olyan széles legyen, és úgy. De egykapuzni is szoktunk. Májusi zápor után vagy közben, szalmasárgára tikkadt fűben, augusztusi harmincnyolc fokban, nyirkos novemberi délutánon. Márciusban, ha foltokban leolvadt a pályáról a hó, már mentünk. Nem tudott megállítani semmi. Azt a szót, hogy futball, soha ki nem mondtuk. Mi fodbaloznyi jártunk.

Évekig tartott ez így, aztán egyszer csak nem mentünk már. Amikor utoljára mentem ki, még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó meccsem velük. Meg is ijedtem volna, vagy nem hittem volna el. Miért lenne ez az utolsó? Hisz jövök ismét, amikor csak akarok. Csakhogy nem mentem. De nem volt ez előre eldöntve. Soha nem volt előre eldöntve semmi, mégis ment minden, magától. És éppen ezért nem emlékszem az utolsóra sem. Hogy kik voltak ott, mennyit játszottunk. Kis kapukra-e vagy nagyokra. Esetleg pulóverekre. De még az évet sem tudom. Csak annyit, hogy állandóan tartottak ezek a meccsek, nem volt elejük, se végük. Talán még mindig tartanak, mint a kovász, csak beálltak helyettünk mások. Mi meg szintén beálltunk, máshova.