Mamaklub: Mit teszek rosszul?

Az újszülött élete első heteiben jobbára alszik: tizenhat–húsz óra a napi alvásigénye, de közvetlenül születése után akár huszonhármat is durmolhat – írták a csecsemőgondozással foglalkozó kiadványok. Nálunk már az első kórházi éjszakánkon borult a papírforma: kisfiam nem bírt elaludni, csak sírt és sírt, fogalmam sem volt, mit kellene vele tennem, próbáltam nyugtatgatni, kevés sikerrel. Mire nagy sokára hajnalban elszenderült, és holtfáradtan (mert az előző éjszakám meg jórészt vajúdással telt) végre én is álomra hajtottam volna a fejem, készülődhettünk a vizitekre. A következő éjjelek sem teltek jóval simábban. Hazajövetelünk után állt be nála szinte óraműpontossággal a rend: két és fél óránként kért enni, miután megszoptattam, gond nélkül visszatettem a kiságyba. Napközben azonban nem tudtam mit kezdeni általában szűnni nem akaró, csillapíthatatlan sírásával, nem alvásával. A lefektetések előtt szinte elmaradhatatlan rituálévá vált gyötrő panaszkodása. Nem sokra mentem azzal a bölcs tanáccsal, hogy az alvás a baba számára tanult dolog, szülei segítségére van utalva a megfelelő szokások kialakításában, rajtuk áll, mire szoktatják. Iparkodtam A suttogó titkai című nagy sikerű kötet szerzőjének javaslatai alapján eljárni, de rívás nélkül nem tudta álomba ringatni magát. Megvigasztalásában a bebugyolálás és a megszokott népdalnak a dúdolása hozott némi sikerélményt. Kimerített ez a játszma, hetek teltek el a „mit teszek rosszul?” tanácstalanságával, míg ráébredtem, hogy nappal nem bent, hanem a friss levegőn szeret sziesztázni – a hasfájáson kívül biztosan a fülledt meleg is megviselte –, és hogy este mindennél fontosabb a kiszámíthatóság, a következetesség. Az olvasottak lassan a gyakorlatban is kezdtek működni, megtapasztaltam, hogy igaz Tracy Hogg állítása: a csecsemő szokásainak a rabja, segít, ha mindig mindent ugyanabban az időben és pontosan ugyanúgy teszünk, mert szereti tudni, mikor mi következik. Örömömre kisfiam egyre többször ajándékozott meg mosolyával, szárnyakat adtak elégedettségéről árulkodó visszajelzései. Egy kisgyerek ahogy fejlődik, úgy változnak a mindennapok, szüntelenül váltják egymást a könnyebb és nehezebb időszakok.

Más tisztában lenni vele, hogy a gyermeknevelés természetes velejárója a kialvatlanság, mint saját magunknak szembesülnünk azzal, hogy ez az állapot akár hosszú hónapokig eltarthat. Annak idején csapnivaló alvó voltam, csupán most értékelem igazán édesanyám fáradozását. Talán ha nem mások csemetéihez mérem az enyémet, ha bele sem nézek a könyvek sablonjaiba, melyek ridegen megszabják, hogy a kicsiknek mikortól mennyit kellene ébren és álomban lenniük, fiam féléves kora után nem kezdek lázadozni, hatásos módszerekkel kísérletezni, melyek jórészt csak még frusztráltabbá tesznek mamát és babát. A „jó baba?” kérdés is zavarba hoz. Ha az anyukának többször kell felkelnie – ez általában a szoptatott csöppségekre érvényes –, akkor ez azt jelenti, hogy rossz gyermeke van? A kisfiam még nyolc hónaposan is négyszer-ötször igényelte egy átlagos éjjelen a szopizást, és egyéves kora elmúltával is vannak hol a fogzás, hol a kapott oltás vagy egyéb okok miatt kimerítő órák. Bár altatása már jóval könnyebben megy – bevált nálunk, hogy az esti lefektetés apa feladata, neki nincs anyatejillata, vele hamarabb szunnyad álomba –, még mindig időt, energiát rabló napi probléma számunka, s továbbra is ritkák az átaludt éjszakák. Napközben – ha csupán egy-egy szívásra is – gyakorta kéredzkedik mellre. A szopás nemcsak testi, hanem lelki táplálék is számára, segít kielégíteni szeretetigényét, oldani szeparációs szorongását. Eltartott egy ideig, amíg megértettem, hogy ébredéseivel nem bennünket akar kínozni. Mint mindent, az alvást, az önállóságot is tanulnia kell. Fontos magamba néznem, hogy milyen szokásokra bátorítom viselkedésemmel, nem vagyok-e épp én egy-egy probléma előidézője és erősítője.

Leginkább a kimerültség okozta érzelmekre nem voltam felkészülve. Csorbát szenvedett az az anyakép, amely elvárásként élt bennem. Ha egy-egy fárasztó éjszaka után napközben sem kímélem magam, figyelek oda a pihenésre, ha nem kérek segítséget (szüleimre is mindig mindenben számíthatok), mert túlbecsülöm az erőmet, annak általában nincs jó vége. Tudom, olyan édesanya, aki szüntelenül mosolyog, akinek türelme végtelen, aki mindig jóságos, figyelmes, odaadó, nem létezik; a szakemberek arra intenek, hogy ne a tökéletesség legyen a mérce, mert az zsákutcába vezet, a szuperanyalét csak mítosz, helyette elég jó anyának kell igyekeznünk lenni, de a hogyanra már senki sem ad biztos receptet. Addig, amíg nem volt gyerekem, roppant okos voltam nevelési kérdésekben. Mások felett könnyű pálcát törni, kívülről ítélni és tanácsokat osztogatni. Sok jó mamát ismerek, a szüleim, nagyszüleim példája is irányt adó számomra. Szeretnék egyszer hozzájuk hasonlóvá válni. Több olyan anyuka, akire felnézek, lepett meg kijelentésével: időnként őt is marcangolta a lelkiismeret-furdalás, hogy rossz anya. Igyekszem az apró-cseprő, ugyanakkor végtelen örömökből töltekezni, abból a reményből, hogy egyszer majd az átvirrasztott órákra is boldog nosztalgiával fogok visszagondolni, hiszen néha megtörtént már a csoda, ha csigalassúsággal is, de haladunk a cél felé. Nem lehetek elég hálás a gondviselőnek, amiért családunkat ilyen elragadó csöppséggel ajándékozta meg.

Az elmúlt hónapok még egy tanulságos tapasztalatot adtak: hogy az anya-gyermek kapcsolatban tényleg mennyire működik a tükörhatás. Ha jókedvem van, fiammal is madarat lehetne fogatni, fülig ér a szája. Ha viszont bal lábbal kelek fel, átveszi a feszültségem, ő is nyugtalan egész nap. Könnyű ördögi körbe kerülni, ésszel és szívvel egyaránt nevelni, okosan szeretni a legnehezebb, hiszen bölcsebbé az idő, a tapasztalat, hibáink felismerése tesz csak bennünket. Utólag már sok dolgot másképp tennék. A tegnapot nem hozhatom vissza, a ma viszont mindig új kihívás és lehetőség egyben.

Mamák, papák figyelem!

Számítunk a segítségükre, véleményükre. Az alábbi témák feldolgozásához november 8-áig várjuk hozzászólásaikat:

* Számíthatunk a férfiakra? – édesanyák vallomásai arról, miként társuk a szülőségben a párjuk.

* Mit várnak el tőlünk, apáktól az anyák? – férfiak arról, miként élik meg ők a szülőségüket, milyen elvárásoknak kell megfelelniük a családban.

* Szépnek lenni szülés után is – mamák nyilatkozatai a várandósságukkal, anyaságukkal járó testi-lelki változásokról.

* Család és/vagy karrier? – anyukák arról, meddig érezték szükségesnek otthon maradni gyermekükkel; hogyan lehet sikeresen visszaállni a munkába, két fronton egyaránt helytállni.

* Egyedül nevelek – gyermekükkel magukra maradt szülők vallomásai mindennapi kihívásaikról.

Azok között, akiket valamely témá(i)nk megszólított(ak), és megírják nekünk tapasztalataikat, értékes ajándékokat sorsolunk ki. A borítékon vagy elektronikus levelük tárgyaként kérjük, tüntessék fel: Mamaklub – Őszintén. (Lazaretská 12, 811 08 Bratislava, vasarnap@vasarnap.com).