Penelope szeptembertől bölcsődébe jár. Először, és talán még kissé most is, idegenkedtem tőle, de jelenlegi élethelyzetünkben ez volt az egyetlen megoldás: a férjemet munkahelyi teendői szólítják el otthonról, rám a doktori képzés utolsó éve vár, a nagyszülők pedig – akik szíves örömest töltenék be a gyerekcsősz szerepét – az ország túlsó felén élnek.
De kezdjük az elején! Mivel jól tudtuk, hogy nagyvárosban sok a hozzánk hasonló szülő, viszont a bölcsődei férőhelyek száma korlátozott, ezért már egy évvel korábban elkezdtük a megfelelő intézmény felkutatását. Miután sikerült rátalálnunk arra a bölcsődére, ami nemcsak a közelünkben helyezkedik el, de – ahogy az némi informálódás után kiderült – a tapasztaltabb szülők is jó véleménnyel vannak róla, megegyeztünk az intézmény vezetőjével, hogy szeptembertől a mi kislányunk is csatlakozik hozzájuk.
Annak érdekében, hogy Penelope valamelyest megszokja az új közeget és a gyerekeket, augusztus második felében közösen többször is ellátogattunk a bölcsődébe. Ilyenkor a kislányunk rendszerint azt sem tudta, hogy a játszószobában halmokban álló, kismillió játék közül melyikkel játsszon először. (Otthon messze nincs ennyi játéka, mivel a férjemmel eldöntöttük, hogy nem vásárolunk meg neki mindent, amire az üzletben rámutat, helyette gondosan megválogatjuk, mivel töltse az idejét.) Penelopét annyira ámulatba ejtette a rengeteg kisautó, a húzós kacsa, a csúszda, a játékporszívó, a varázstábla, és még sorolhatnám, hogy kis idő eltelte után még azt is elfelejtette ellenőrizni, hogy mama és tata a közelben vannak-e.
Döntésünk következménye talán akkor tudatosult bennem legelőször, amikor Penelope a bölcsődébe vásárolt mackós hátizsákját otthon magára vette, és mit sem sejtve, hatalmas mosollyal nézegette magát a tükörben. Kegyetlennek éreztem magam, hisz a kislányunknak, aki nem is olyan rég még a hasamban rugdalózott, néhány nap múlva nélkülünk kell helytállnia. Ekkor már a könnyeimnek sem tudtam megálljt parancsolni.
Szeptember 4-én reggel fél nyolcra értünk a bölcsődébe. Első naphoz illőn Penelopéra apró, színes virágokkal borított, rövid ujjú felsőt, rózsaszín nadrágot és egy vékony fehér szvettert adtam. Ahogy beléptünk az ajtón, rögtön szemembe ötlött, hogy az előtéri szekrény egyik dobozán már nagy betűkkel díszeleg a Penelope felirat, benne a már korábban elvitt váltóruhával. Kislányunk alighogy felvette a papucsát, már indult is a játszószobák felé, én pedig – az óvónéni javaslatára – szó nélkül távoztam. Hazaérve a férjem megkérdezte, hogy vagyok, de a torkomat fojtogató gombóctól válaszolni sem tudtam. Számtalan kérdés kavargott a fejemben: Penelope jól fogja-e magát érezni; nem fog-e sírni; nem lesz-e éhes vagy szomjas; el fog-e tudni aludni; nem fog-e elesni; tudja-e, hogy délután hazajön, és hogy nagyon szeretjük? Egész nap csak rá gondoltam és arra, hogy mikor indulhatunk érte.
Néhány perccel fél öt után léptük át a bölcsőde kapuját. Szemtanúi voltunk, ahogy kislányunk épp az udvaron elhelyezett kerti játszóházban tett-vett, amikor egy kisfiú a házikó ajtaja mellé felszerelt csengővel jelezte neki, hogy be szeretne menni hozzá. Penelope hangos kacagással válaszolt a csengő hangjára, és mint jó háziasszonyhoz illik, beengedte új játszótársát. Mikor meglátott minket, az arcán kis mosoly jelent meg, de – várakozásaimmal ellentétben – nem szaladt oda hozzánk, helyette újra elmerült a játszásban, amiből csak nagy biztatgatás árán sikerült kizökkentenünk, s végre elindulnunk haza. Az óvónéni beszámolója alapján Penelope első bölcsődében töltött napja jól sikerült, ahogy a következő négy is.
A második hét már korántsem volt ilyen zökkenőmentes. A kislányunk kezdeti lelkesedése lassanként alábbhagyott: megszűnt az új játékok keltette varázs. Penelopét reggelente sírásra görbülő szájjal hagytam a bölcsődében. Szerda volt, amikor az egyik anyuka odalépett hozzám, és vigasztalásképp elárulta: az első időszak számukra is nehéz volt, a kisfia bent, ő meg az autóban sírt. A bölcsődéből hazafelé tartó úton szörnyen mardosott a lelkiismeret. Még az is eszembe jutott, hogy amikor én sírtam az óvodában, néhai nagymamám gondolkodás nélkül hazavitt. Nem volt szíve otthagyni engem (meglehet, hogy éppen ezért jártam óvodába csak egy évet). A lakásba érve a mobiltelefonom pityegésére lettem figyelmes: videóüzenetet kaptam az óvónénitől, amin Penelope két gyerek társaságában legóból várat épített. Kislányunk arcán összpontosítás és nyugalom tükröződött. Újabb pityegés. Érkezett még egy üzenet, miszerint: „Minden a legnagyobb rendben van”. Ez kicsit megnyugtatott. Délután, amikor Penelope észrevette, hogy megérkeztem érte, nagy mosollyal kiáltotta, hogy: Mama, mama!, s odaszaladt hozzám. De mivel az üdvözlő ölelés és puszi után tovább szerette volna folytatni a játékot, kénytelen voltam elővenni a táskámban lapuló, vészhelyzetekre tartogatott babapiskótát. A kezébe adtam egyet, mire minden ellenkezés nélkül hagyta, hogy beültessem a kocsiba. Hangos pápával és sűrű integetések közepette búcsúzkodott az óvónénitől meg a gyerekektől. A holnap reggeli, talán kissé sírós viszontlátásig.
Dančo Jakab Veronika írása
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.