Máig tanulok a diákjaimtól

 A lényeg ugyanis az, hogy látja felcsillanni az érdeklődést a diák szemében, odafigyel a véleményére, sőt tudja, hogy a tanulás is kölcsönös. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar tanszékének oktatójával, Katedra-díjas tanárral, Madách- és Talamon-díjas íróval a tanítás-nevelés örömeiről és nehézségeiről is beszélgettünk.

Mit jelent a nevedben az N.?

Nagyölvedet, ahol születtem. Pedagógus szüleimet a hatvanas évek közepén helyezték oda, sem rokonuk, sem ismerősük nem volt a faluban, de nagyon hamar beilleszkedtek, együtt tudtak élni a helyi közösséggel. Ők még azt a pedagógusgenerációt képviselték, amelyik valóban a hivatásának élt, és nem csak a munkahelye volt az iskola. Máig példaképeimnek tartom őket

Vagyis egyértelmű volt, hogy te is tanítani fogsz? Vagy könyvtáros szerettél volna inkább lenni, merthogy azon a szakon végeztél?

Az ötletet, hogy Budapestre jelentkezzek az ELTE magyar–könyvtáros szakára, Szvorák Katitól kaptam. A Röpülj páva című televíziós vetélkedőben szerepelt, és ott mondta, hogy erre a szakra jár. Nekem ez megtetszett, meg aztán a nyolcvanas években csehszlovák ösztöndíjjal nem is lehetett külföldön más bölcsészszakra jelentkezni.

Aztán mégis alapiskolában kezdtél Paláston és Ipolyságon, majd a helyi gimnáziumban tanítottál, és idestova kilenc éve oktatsz egyetemen. A katedráról nézve nagyok a különbségek?

A kicsiket könnyebb elvarázsolni, a nagyokat meg kell győzni, vagyis másképp kell kommunikálni – ez inkább kihívást, semmint nehézséget jelent számomra. Gyakran hallom a kollégák panaszkodását, hogy egyre nehezebb a gyerekekkel az iskolában. Én úgy gondolom, a gyerek csak arra reagál, ahogy a pedagógus viszonyul hozzá. Mindenkihez meg lehet – és meg is kellene – találni az utat; az már más kérdés, hogy ehhez sok idő, türelem, felkészülés szükséges. Sokan úgy gondolják, hogy a szerény pedagógusi fizetésért ez már nem kötelességük, elég, ha letanítják az órákat. Már ezt a kifejezést sem szeretem: úgy hangzik, mintha lenyomnánk a gyerekek torkán a tananyagot.

Általánosítás, hogy a gyerekeket már nem érdekli annyira az irodalom, vagy van valóságalapja?

Annyi információ árasztja el őket az internetről és a televízióból, hogy ha nem tudjuk kívánatossá tenni számukra a könyvet, maguktól nem nyúlnak érte. Minden azon múlik, milyen értelmezési stratégiákat kínálunk vagy tanítunk nekik. Az a feladatunk, hogy érdekeltté tegyük diákjainkat abban, hogy elolvassák a szöveget, hiszen Jókai, Mikszáth, Móricz vagy Kosztolányi olyan problémákkal foglalkoztak, amelyek bennünket is érintenek. A szerelem vagy gazdagság, karrier vagy család, tisztesség vagy korrupció közti választás dilemmája, az emberi konfliktusok számtalan fajtája örök, csak rá kell ébreszteni a fiatalokat, hogy ezek a szövegek válaszolnak sok-sok kérdésükre a világról és önmagukról.

Lehet olvasásra, a könyvek szeretetére nevelni, vagy ez adottság kérdése?

Jól kell megválasztani az olvasmányokat. Sajnos már az alsó tagozatos olvasókönyvek is sokat ártanak, hiszen számos olyan szöveget tartalmaznak, melyek teljesen idegenek a mai gyerekek számára mind témájukban, mind nyelvükben. A felső tagozatosok és a középiskolások részére összeállított kötelező vagy házi olvasmányok listája is alapos átgondolásra szorul. Több kortárs műre kellene felhívni a fiatal olvasók figyelmét. És több időt kellene szánni az olvasmányok feldolgozására, játékos feladatokkal izgalmas élménnyé téve a szöveggel való munkát. Sok új impulzus jöhet a szövegvilágra rácsodálkozó gyerekektől, és számomra mindig nagy élmény, amikor egy-egy műben közösen új összefüggéseket és árnyalatokat fedezünk fel.

Csakhogy amikor a diákok vizsgáznak, teszteket írnak, nincs helye a különböző értelmezéseknek, mert egyértelmű válaszokat várnak el tőlük.

Elsősorban irodalomról szóló történeti és elméleti ismereteket tanítunk, nem magát az irodalmat. Ezeket az ismereteket lehet mérni, a tárgyi tudásra kérdező teszteket pedig egyszerűbb javítani. A hagyományos frontális tanítás során ez az anyag viszonylag kényelmesen átadható, ugyanakkor érezhetően csökken iránta a diákok érdeklődése, hiszen elég ritkán juttatja őket saját megértésélményhez. Komoly felkészültség kell ahhoz, hogy a magyartanár úgy építse fel az óráit, hogy diákjai majd megfeleljenek a számonkéréskor, ugyanakkor befogadói örömökben is részük legyen.

Mindent azonban nem lehet az iskolára fogni. Ha a gyerek otthon sosem hallott mesét, nyilván nehezebben lesz belőle könyvmoly.

Ez igaz, és az is igaz, hogy ma már szinte csak az értelmiségi családokban mesélnek a szülők a gyerekeiknek, a legtöbb helyen a különböző képernyők váltják fel ezt a régimódi szokást. Ez nagy baj, mert a mesélés kapcsolatteremtésre, gondolatébresztésre, az érzelmek megélésére is remek alkalom, a gyerek mindennapi konfliktusai is kiderülhetnek, megoldódhatnak általa. Én mesén nőttem fel, édesapám fejből mesélt minden áldott este. Pontosan megrendeltem, hány királylány, hány fejű sárkány legyen bennük, és számon is kértem minden szereplőt. Később már én is kitaláltam meséket, és az öcsémet szórakoztattam velük.

Könnyebben ír mesét, akinek van gyereke? Olyan ez, mintha neki írná?

Nem feltétlenül, az első mesekönyveim akkor születtek, amikor még nem volt a kislányom. Életem mélypontjain éppen a meseírás segített át. Ezért tudom, hogy egy jó mesélés a gyerekeket is sok megfogalmazhatatlan nehézségen lendíti át. Anillát örökbe fogadtuk. Szerettem volna, hogy ezt a tényt ne mástól tudja meg, ezért amikor négyéves volt, neki is mesében, méghozzá egy mágneses bábszínház figuráival mondtam el, hogyan került hozzánk. Megértette a gyerektelenségük miatt szomorú király és királynő történetét, akik aztán sok vicces kaland után rátaláltak a gyerekükre, és persze a boldogságra. Nem dramatizáltuk tehát túl a dolgot, inkább jókat kacagtunk közben, és ez a derű maradt meg a gyerekben a témával kapcsolatban.

Legutóbbi mesekönyved, Az eszemet tudom a gyerekek gondolkodásába, látásmódjába vezeti be az olvasót. Ezt nem lehet anélkül, hogy az író vissza tudjon változni gyerekké.

Nekem ez mindig könnyen ment, talán ezért is tudok pedagógusként is rájuk hangolódni. Az a sokféle benyomás, ami a pályám során a különböző iskolákban ért, mintha el volna valahol raktározva bennem, és bizonyos időközökben előjön.

Egy többkötetes, sikeres szerző már kapja a felkéréseket a kiadóktól, vagy magának kell kopogtatnia?

Minden gyerekkönyvem más-más kiadónál jelent meg: a Tamarindusz a Lilium Aurumnál, az Alacindruska az AB Artnál, a Tükörkönyv a Kalligramnál. Ezek a kiadók, melyek munkájával egyébként nagyon elégedett voltam, elsősorban nem gyermekkönyvek megjelentetésére rendezkedtek be. Úgy láttam, előnyösebb a kéziratomat olyan kiadóra bíznom, amelyiknek ez a profilja, mert így könnyebben eljut a gyerekolvasóhoz. Magyarországon kiváló gyerekkönyvkiadók vannak, viszont nem egyszerű a már kialakult szerzői körökbe bekerülni. Nekem szerencsém volt. Németh Zoltán kollégám révén megismerkedtem a szentendrei Cerkabella Kiadó szerkesztőjével, Lovász Andreával, az ő ajánlására és szerkesztésében Az eszemet tudom című gyerekkönyvem már a kiadó gondozásában jelent meg. Nagyon jó volt az együttműködés a kiadó vezetőjével, Nyulas Ágival, és folytatása is lehetne akár, ha folyamatosan írnék. Ám az egyetemi munka időbeosztása ezt nemigen engedi. 

Az oktatás és az órákra való felkészülés mellett egy egyetemi oktatónak folyamatosan publikálnia is kell, rendszeresen vesz részt konferenciákon, szakmai rendezvényeken. Neked mindemellett még arra is jut időd, hogy a tehetséges diákokkal külön foglalkozz.

A vers- és prózamondók, az ifjú rétorok felkészítését, valamint különböző alkalmi műsorok szervezését vállaltam. Nagyon szeretem ezt a munkát. A szüleimtől is ezt láttam, és úgy gondolom, egy pedagógusnak nemcsak az a dolga, hogy tanítson, hanem az is, hogy segítsen a diákjainak megnyílni, felfedezni saját rejtett képességeiket.

Ehhez a tanárnak is különleges képességekkel kell rendelkeznie, hogy meglássa, kiben mi rejlik.

Igen, és ez nem egyszerű. Volt, hogy a gimnázium negyedik osztályában láttam meg valakiben a prózamondót, és rögtön meg is nyerte a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjét. Aztán volt, hogy valakivel három-négy évig dolgoztam keményen, és soha nem ért el kimagasló eredményt. A siker persze nem csupán a helyezésben mérhető. Nekem a felkészülés folyamata, a költészetben való elmélyülés, a nagy beszélgetések is fontos, ha nem a legfontosabb élmények.

Van kedvük a diákoknak verset mondani, versenyekre járni, vagy győzködni kell őket?

Akiben van érzék és tehetség, az könnyen ráébred ennek a szépségére is, csak meg kell erősíteni benne a szándékot. Volt rá példa, hogy valaki azt mondta, neki aztán semmi kedve a versmondáshoz, de utólag megköszönte, hogy kinyitottam előtte ezt a világot. Külön kihívás azokat a kiábrándult versmondókat rábeszélni, hogy próbálkozzanak újra, akik rendre elbuktak valamelyik fordulóban – és egyáltalán nem biztos, hogy felkészületlenségük vagy rátermettségük hiánya miatt. Utólag mindig hálásak. Ráadásul tudatosítom bennük, hogy ők lesznek a jövendő felkészítők, akik a saját bőrükön tapasztalják meg és maguk lesik el a fortélyokat, amiket aztán pedagógusi gyakorlatukban kamatoztathatnak. Ugyanígy gondolkodom a műsorszerkesztéssel kapcsolatban is: az alkotó folyamatba azért vonom be a hallgatókat, hogy megtapasztalják a módszereket, ötleteket.  

És ez még mind nem elég, az Ipolysági Pongrácz Lajos Alapiskolában színjátszó csoportot is vezetsz.

Annak idején, amikor ott tanítottam, verses szerkesztett műsorokat állítottunk színpadra Köteles Judit kolléganőmmel. Miután elkerültem a gimnáziumba, ez megszakadt, bár hiányzott. Amikor a lányom iskolás lett, felajánlottam, hogy ezzel támogatnám az iskolát. Hét éve létezik újra a Csillag-szóró gyermekszínjátszó csoport, Köteles Judittal vezetjük, én forgatókönyvírói és rendezői feladatokat vállalok. Az az elvem, hogy a gyerekek élvezzék, amit csinálnak, ezért velük együtt találjuk ki a műsort. Másodikostól hetedikesig vannak a csoportban, össze kell hangolni őket, de a játék öröme egy idő után elmossa a korkülönbséget. Járunk versenyekre is, hogy a gyerekek érezzék, az egésznek van tétje, ismerkedjenek, élményekben legyen részük. Tudom, hogy gazdagítja őket ez a munka, mert akár csak egy színházlátogatás alkalmával is más dolgokat vesznek észre, mint a többiek, pontosan tudják, mi minden kell ahhoz, hogy egy produkció színpadra kerülhessen. Mindemellett pedig megtanulnak színpadon mozogni, beszélni, csapatként együttműködni, konfliktusokat megoldani és az érzelmeiket megélni, ami ma nagyon hiányzik.

Ahogy hallgatlak, az a meggyőződésem, hogy számodra ennyi év után is élmény a tanítás.

Igen, az, mert máig tanulok, nemcsak könyvekből, hanem a diákjaimtól is. Akkor működik a dolog, ha az ember partnerként tekint rájuk, mert sokszor annyira friss gondolatokkal jönnek, hogy nem győzök csodálkozni. Amikor elkezdtem tanítani, azt tapasztaltam, hogy öt-hat évig lehetett ugyanazokat az eszközöket bevetni, aztán váltani kellett, mert a gyerekek hozzáállása is változott. Ma ez az intervallum leszűkült, szinte évente váltani kell a módszereket, bár alapvetően a mélyben mégiscsak ugyanaz a gyermeki lélek.

Jobb pedagógus az, aki maga is szülő? Jobban ismeri, érzi a gyerekeket?

Nem hinném. Aki szereti a gyerekeket, az attól függetlenül szereti őket, hogy a sajátjai-e vagy máséi. De önismeretben sokat ad a szülővé válás, az ember ráébred, meddig terjed az elfogadás, és hol szab annak határt a felelősség. Pedagógusként ezt megoszthatom a szülőkkel, szülőként csak rám hárul. Próbálom meggyőzni magam, hogy bármit teszek, a gyerekem mégiscsak önálló egyéniséggé válik. Mint ahogy annak örülök, ha tanítványaim is szuverén egyéniségekként boldogulnak a világban.