Legyen ön is „FELDOBOTT”!

Nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett. Apácák szárnyai alatt cseperedett kisasszonnyá. Az is maradt mindig, a mai napig kisasszony. Nem voltak elég előkelőek a kérők, ha voltak egyáltalán, mert nagyon különc volt. A múlt rendszerben nem találta a helyét. Hivatalban dolgozott, de onnan is kinézték. Mert puha selyemben, csipkében járt, tüllkesztyűben pötyögtette a régi Remington körbillentyűit. Inkább kétszerháromszor leírta ugyanazt a szöveget, de nem volt hajlandó egyszerre több példányba összefogni az ívpapírt s indigóval bekékíteni fi nom kézvédőjét. Volt egy unokaöccse. Annak a felesége, aki árvaként nőtt fel, anyaként szerette, anyukának is szólította. Ez az asszony mindig kitartott mellette, kitart a mai napig. Bár most már fogytán annak is a türelme. Néha kiborul, mond fűt-fát a férjének, hogy nem bírja vele tovább, világgá megy miatta. De aztán a szánalomnak és a szeretetnek valamiféle keveréke, a múlthoz ragaszkodás, a régi érzelmek győznek az elutasítás felett, az utolsó pillanatban mindig visszakozik. Sokféleképpen próbálták már megmenteni az elméjét. Valahogy visszaszorítani, legyűrni a kórt. Legalábbis amennyire lehet, győztesen megküzdeni a betegséggel. Úgy tudták csak elengedni egyedül egy rövid, állandó útszakaszon, hogy az aszfaltra libasorban teknősbékákat festettek, azok mutatták neki az irányt. Lány korában a kertjükben élt sokáig két teknősbéka. Egy mostoha tavaszon azonban mindkettőt felfalták a hangyák. Később, amikor romlott az állapota, különlegesen kiképzett kutyával próbálkoztak, de a kutyák is kiszámíthatatlanok, a betanított ebet megkörnyékezte egy szuka, s az ösztönök miatt ez a terápia is falsul sült el. Végül nemhogy kiengedni nem lehetett egyedül, otthon hagyni is alig merték már. Örökké tárcsázott, hívta az unokaöcs feleségét, hogy: „Mikor jössz már?” „Négykor, ha végeztem a munkában” – mondta az. „S most mennyi van?” – kérdezett vissza. „Három.” „S mikor lesz négy?” – szólt az újabb idegesítő kérdés. „Egy óra múlva” – s lecsapta a kagylót. Aztán még jó párszor érdeklődött, hogy mikor jön, és mikor lesz négy. Az utóbbi időben, munkanapokra sikerült elhelyezni őt egy gondozóban. Nem nagyon akar menni, úgy kell győzködni. „Muszáj – ösztönzik –, ott legalább foglalkoznak anyukával. Kap megint egy találós kérdést, s anyuka, mint mindig, kitalálja, s mennyire fog örülni, hogy újra megfejtette a rébuszt! És játszanak is majd. A kedvencét, a Legyen ön is milliomost.” Ő azonban a találós kérdéseket szereti. A baj csak az, hogy otthon folyton a tojást hajigálja. Mert ha feldobják, fehér, ha leesik, sárga.