Kis népszámlálási abszurd, avagy ki hiszi el a végeredményt?

Hónapokig győzködtek bennünket és mi is egymást arról, mennyire fontos a népszámlálás, milyen komolyan kell venni – aztán azt kellett tapasztalnunk, hogy a legkevésbé maguk a felelősök vették komolyan

Kiderült, hogy az anonim mégsem anonim, hogy a borítékba rejtett titkos kódokat egy lista szerint tudják azonosítani, és hogy tulajdonképpen minden a biztosok jóindulatán múlik.
Akik között akadt túlbuzgó, aki a polgár helyett és tudta nélkül is hajlandó volt kitölteni az ívet, túl hanyag, aki úton-útfélen elhagyta az íveket és kódokat, meg olyan is, akit úgy kellett hajkurászniuk a megszámláltatásra vágyóknak. Pár nappal május 21-e, a népszámlálás hivatalos időpontja előtt már tömegesen mondtak fel azok a biztosok, akik nem akarták, hogy bármi közük legyen ehhez a kutyakomédiához.

A titkos kód, amely mégsem az
Maradtak azok, akik az intő jelek ellenére is naivan hittek abban, hogy az egésznek van értelme, vagy azok, akik csak a jutalék reményében gyűjtötték a kitöltött íveket. Meg azok, akik küldetéstudattól vezérelve „javították” az adatokat a vallás, nemzetiség – a sor tetszőlegesen folytatható – rovatokban. Néhányan most biztosan azt gondolják, hogy ezek túl erős szavak, ilyen fontos aktusnál nem vetemednek csalásra az állam megbízott képviselői. Pedig számos olvasónk tapasztalatai igazolják, hogy a népszámlálás olyan abszurd groteszkbe ment át, amilyet kitalálni nem is lehet, egyszerűen meg kell élni.
Kezdhetnénk azzal, hogy sokan még június 5-én is a biztosukat keresték, pedig június 6-a volt a végső határidő. Jó esetben legalább üzenetet hagyott, a szomszédnak adta át az íveket, és ott is vette át, de hol maradt ilyenkor az annyit hangoztatott konzultáció? Bár lehet, hogy azok jártak jobban, akik nem is találkoztak a biztosukkal, mert olyan is akadt, aki lehurrogta a kérdezni merő ügyfelet, és világosan értésére adta, hogy ha valami nem tetszik, majd ő kitölti helyette a nyomtatványt. A neuralgikus pont az azonosító kód volt: némelyik biztos vitába elegyedett a felragasztását megtagadó polgárral, más lakonikusan leszögezte, hogy majd beírja ő. Magyar nyomtatványból néhol kevés volt, máshol meg sem kérdezték a magyarul beszélő idős embereket, milyen nyelvűt kérnek – talán abban bízva, hogy a szlovákot majd olyannal töltetik ki, aki „tudja”, hová mit kell beírni. Nem csoda, ha ilyen körülmények között azokat a biztosokat is ingerülten, bizalmatlanul fogadták, akik tisztességgel végezték a munkájukat, és végképp nincs mit csodálkozni azon, hogy a biztosok nagy része azt mondta: soha többé nem vállal ilyen munkát.

A mindentudó biztos
De lássuk olvasóink történeteit, név nélkül persze, mert a hallottak alapján ez az egyetlen garancia arra, hogy sehol se tudják azonosítani őket. Klára az egyik csallóközi kisvárosban él, és az azonosító kódok körüli bizonytalanság miatt azt mondta a már kitöltött ívekért kopogtató biztosnak, hogy ő várna még egy hetet a leadással. Az álla is leesett, amikor a biztostól azt a választ kapta, hogy neki erre nincs ideje, ha mindenki ezt csinálná, sose végezne a munkájával. „Azt ajánlottam neki, vegye úgy, hogy nem talált itthon bennünket, de erre azt mondta, hogy ő bizony nem jön vissza, majd ráírja a nyomtatványra a kódot ő, úgyis megvan neki. Megkérdeztem, mire akarja ráírni, ha az íveket sem adom le, és azt a megdöbbentő választ kaptam, hogy ő kitölti az ívet is helyettünk, a városi hivatalban úgyis minden adat megvan rólunk. Végül az interneten töltöttem ki a nyomtatványt, a történtek után már nem bíztam a biztosunkban. De nem is jött vissza többé, ezért elmentem a városi hivatalba érdeklődni. Ott azt mondták, hogy azért nem jött, mert a rendszer kimutatta az internetes kitöltést. Ezek után egyáltalán nem hiszem, hogy akár utólag is nem tudnak belenyúlni az adatokba. Azt meg végképp nem értem, mi végre volt az a nagy felhajtás a borítékba zárt titkos kód körül, ha a biztosoknak teljes névsort adtak a kódokkal együtt. Mi a biztosíték arra, hogy nincsenek az ívek között olyanok is, amelyek valódi neveket, de fiktív adatokat tartalmaznak, az adott biztos kénye-kedve szerint?”

A jóakaratú biztos
István gömöri származású, egyedül élő idős édesanyját látogatta meg május 28-án. Épp aznap járt a néninél a biztos is, hogy segítsen neki kitölteni a kérdőívet, amelyből állítólag már csak szlovák jutott. „Édesanyám azt mondta, a férfi nagyon rendes volt, jóakaratúan figyelmeztette, hogy azt a nemzetiséget kell beírni, amely a személyazonossági igazolványában szerepel. Oda még a szocializmusban szlovákot írtak be, később senki sem járt utána, hogy megváltoztassa, de anyám mindig magyarnak vallotta magát, nem is tud szlovákul. Olyan dühös voltam, hogy azonnal elindultam megkeresni az urat. A falu másik végén épp egy idős házaspár nyomtatványait töltötte ki. Felelősségre vontam, hogy merte az anyámat befolyásolni, és azt mondtam, hogy ha nem javítja ki azonnal a nemzetiséget, feljelentem. Elkértem az említett házaspár íveit is, nekik is szlovák nemzetiséget írt be, pedig azt mondták, hogy magyarok. Azokat szintén kijavíttattam, a biztos nem ellenkezett, láttam, hogy meg van szeppenve. Az igazi meglepetés azonban a városi hivatalban ért, amikor feljelentést tettem ellene, és a hivatalnoknő azt mondta, hogy ez csak egy állítás a másikkal szemben. A biztos mást fog mondani, és neki nincs oka arra, hogy ne higgyen neki. Nem tudom, hány ívet hamisíthatott meg az illető ilyenformán, és hogy a hozzá hasonlók még mire vetemedtek, de egy biztos: akármi lesz a népszámlálás eredménye, én nem fogom elhinni.”

A segítőkész hivatalnok
Anna az Érsekújvári járás egyik nagyközségében él. Június elején a községi hivatalban intézett egy ügyet, és csodálkozva látta, hogy mennyi idős ember sorakozik az ajtó előtt. „Azt mondták, szlovák kérdőívet kaptak, mert a magyar már elfogyott, de a hangosbemondón kihirdették, hogy aki nem boldogul vele, hozza el a községi hivatalba. Ott az alkalmazottak töltötték ki az íveket – ők voltak a számlálóbiztosok is. Errefelé szinte minden idős ember személyazonosságijában szlovák nemzetiség szerepel, mert még a kitelepítéstől való félelmükben »reszlovakizáltak«. És a hivatalnokok meggyőzték őket, hogy most is ezt kell beírni. Megkérdeztem az egyiket, hogy szerinte rendben van-e így, és azt mondta: számára az okmányokban szereplő adatok a mérvadóak, de aki ragaszkodott a magyar nemzetiséghez, annak beírta. A kérdés csak az, hányan mertek ragaszkodni hozzá. A saját fülemmel hallottam, ahogy az egyik nőtől megkérdezte a hivatali alkalmazott, hogy otthon is szlovákul beszélnek-e, és amikor az tétovázott, azt mondta neki: »akkor megjelöljük azt, hogy egyéb«. Az érintett talán még el is hitte, hogy aki nem szlovák, az csak »egyéb« lehet, a magyarnak itt már külön rovat sem jut az űrlapon.”

A magától kitöltődött nyomtatvány
Ernő édesapja pont a népszámlálás előtt került kórházba, ezért május 26-án ő ment el a lakhelyén a községi hivatalba, hogy elvigye a népszámlálási nyomtatványait. A meglepetéstől szóhoz sem jutott, amikor közölték vele, hogy az édesapja íveit már le is adta a biztos. „Mondtam nekik, hogy az apám nem tölthette ki, mert kórházban van. Erre odaadták a nyomtatványokat, hogy nézzem meg, minden adat megfelel-e a valóságnak. Tényleg minden rendben volt, a lakás paraméterei, vallás, nemzetiség, de akkor sem ő töltötte ki. A hivatalban viszont úgy tettek, nem is értik, mi bajom, ha egyszer minden adat helyes. Nem tettem feljelentést sehol, de azóta sem értem, miért költött az állam ennyi pénzt erre a cirkuszra, ha egyszer minden adattal úgyis rendelkezik.”
És valóban, a lakások adatait az önkormányzatok és adóhivatalok nyilvántartásából, a családi állapotra, foglalkozásra, képzettségre vonatkozókat az anyakönyvi hivataloktól és a szociális biztosítótól is meg lehetett volna szerezni. Ennyi pénzből a számítógépes rendszereik összekötése is megoldható lett volna. Talán csak a vallásra és nemzetiségre vonatkozó adatok múltak a bevalláson, de ennyi visszaélés után vajon ki tudja nekünk garantálni, hogy pont ezek hitelesek? A legszomorúbb azonban az egészben az, hogy bármilyen csalás alapján születik is meg a végeredmény, az állam mégis minden ránk, magyarokra vonatkozó döntésekor ezt veszi majd alapul.