Ki mit köp ma?

Bocsánatot kérek mindenkitől. Legfőképpen most azoktól, akiket a köp szó irritál, mert biztosan vannak olyanok. Hogy azt mondják, no, már még az újságban is köpködnek, káromkodnak. B-d meg, anyjuk, milyen világ ez, a p-ba! Meg aztán azért is, mert most valahogy a bocsánatkérések ideje jött el. Teszem hát szép sorjában:
Bocsánatot kérek minden fejtőtől, aki csalódott egy ismételt közlés miatt. Bocsánatot kérek, ha esetlegesen hiba volna a rejtvényben, magam eddig még nem találtam, de akadt már, aki ezt mondta, akkor biztos volt. Bocsánatot kérek érte. Bocsánatot kérek esedezve azért, hogy a televíziók műsorát nem mindig sikerül pontosan előre jeleznünk, hogy nem tudjuk két héttel korábban kifürkészni, mit változtat egy-egy adó a másik truccára saját programstruktúrájában a sugárzás napján. Ehhez kapcsolódóan még alázatosan kérem a megszállott Walker, a texasi kopó-rajongókat, ne fenyegessék meg életveszélyesen a műsorszerkesztő hölgyet, mert az nemcsak hogy férfiatlan és neveletlen, de törvénybe ütköző is. Pláne, ha még az állam nyelvén is íródik – egyenesen mehet a bűnüldöző szervek elé. (Itt szeretném felhívni a kétségek közt tipródók figyelmét, hogy a szerkesztőség a magyar nyelven írt leveleknek örül.) Bocsánatot kérek mindenkitől, aki megette már a kenyere javát akár őszi búzából, akár tavasziból, még akkor is, ha nem meri leírni a nevét. De ugyanúgy azoktól, akik még nem is láttak búzát, s a laboratóriumban kikísérletezett vekniről hiszik, hogy kenyér. És ezer bocsánat, ha a Vasárnap hibás receptje miatt ehetetlen. Bocsánatot kérek, hogy sokat beszélek, bocsánatot kérek, hogy keveset. Bocsánat, hogy a kérdésekre rendre válaszolok, bocsánat, hogy szájba rágós vagyok. Bocsánat, hogy nehezen érthető. És bocsánatot kérek, hogy bocsánatot kérek, de úgy érzem, ezt egyszer s mindenkorra meg kell tennem: ezer bocsánat előre – minden sajtóhibáért, minden téves számért, minden sötét nyomásért, elmosódott képért, minden bosszúságért, ami biztosan ér még egy-egy embert, hiszen ha bosszankodni kell, okot könnyen találunk rá. Beleértve ebbe persze engem, mert bosszankodásban én vagyok az első, aztán az ostorcsattogtató a szerkesztőségi gyűléseken. Ha megengedik, most munkatársaimtól is bocsánatot kérek. Bocsánat.
Hát igen, beköpték a műsoros Jolikát nálam szlovákul ígérve, a hülye pofája lesz szétverve a magyar műsorok miatt. Engem is beköptek, s ami igazán gyomorfordító, olyan szavakat adva a számba, amit maga a köpködő vall, de személyesen vállalni nem mer. (Ilyeneknek jó a virtuális világ, a mindenféle közösségi oldalak, ahol akár Adonisznak öltözve kéjeleghetnek Quasimodók, és fordítva.) Én nem köpök. Emlékszem, lehettem vagy hatéves, sokat játszottam fiúk közt az utcán, egyszer csak azt vette észre anyám, hogy kétmondatonként jókat sercintek. Akkor elmagyarázta, miért nem szép ez, senkinek nem áll jól, no de egy nőnek, abból is kislánynak! Azóta nem köptem. Még szotyola- s tökmagot sem.
Se a héját.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

–––––––––––-

Elrettentő példaként élnek sokunk emlékezetében azok a VASÁRNAP délutánok, amikor az Üllői úti metróaluljáróban térdig gázoltunk a szotyolahéjban, úgy teleköpködték a buzgó ferencvárosi drukkerek.
Veres István: Galvánelemek és akkumulátorok