Két oldalon

 Krisztik Csaba messziről jött a legjobbak csapatába. Erdélyből, Margittáról. Debrecen, Budapest, Székesfehérvár. Színészi pályájának ezek az állomásai. A Forte Társulat és a Vörösmarty Színház.

Kellett-e védenie a nemzetiséget ott, abban a közegben, ahol felnőtt, kérdezem, s ő töprengés nélkül azt feleli:

„Igen. Főleg abban az időszakban, amikor még kisiskolás voltam. A kilencvenes években, amikor a helyzet még igen labilis volt. Elvileg nagyot változott a világ, megszűnt a diktatúra, legalábbis papíron, az emberek sok szempontból fel is lélegeztek, a beidegződések azonban nem változtak. Románia európaiasodása kicsit későbbre tehető. Azután kezdődött egy kisebbfajta megnyugvás, hogy átkerültem Magyarországra, Szentesre, a drámatagozatos gimnáziumba. Tizennégy éves voltam. Addig nem mindent tanulhattam magyarul, csak bizonyos tantárgyakat. Földrajzot, történelmet, magyar történelmet, irodalmat – románul! Magyar Erzsébetnek hívták a román tanáromat. Nem abból az attitűdből fogalmazott, hogy te itt élsz, ebben az országban, és ezt a nyelvet tudnod kell! Ez egészen más hozzáállást váltott volna ki belőlünk. Ő azt mondta: *Itt egy nyelv, ami érdekes.* Nyitottá tett bennünket egy kultúra iránt, a tanulás viszont így sem ment könnyen. A struktúrákat, a nyelvtant értettem, de magával a nyelvvel rengeteg dolgom volt. S ehhez még védenem is kellett a sajátomat. Ahhoz pedig, hogy a védelmet felépítsem, ellenségképem is kellett, hogy legyen, ráadásul olyan, amit nem a gyűlölet táplál. Csak valamihez képest meg kellett határoznom. Otthon soha nem lázítottak a románok ellen, de arra fel kellett, hogy hívják a figyelmem, hogyan védjem meg magamat. Ahhoz bizonyos dolgokkal tisztában kellett lennem. Gyerekként ezt tapasztaltam is. Testi fenyítésben volt részem, mert a vegyes iskolában, ahová jártam, magyarul szólaltam meg egy hivatalos pillanatban. Otthon nagyon erőteljesen belém nevelték, hogy még mielőtt bajba keverednék, menjek át az út másik oldalára. Hogy kerüljem a konfliktust. Egyébként a hallgatás is lehet fegyver. Az sokkal jobban bosszantja a támadót, mintha visszaszólnál. Én nem voltam bunyós fiú soha, de ha kaptam, én is adtam. Később már nem mentem bele erőfitogtatásba. Rájöttem, hogy az égvilágon semmi értelme. Az igazamért sem harcolok már olyan mértékben, mint régebben. Ma már tudom: a valódi igazságnak több útja van, s azt mind meg kell vizsgálni, mielőtt az ember határozott kijelentést tenne.”

Szentesen, vagyis magyar oldalon fura mód sokkal több nemzetiségi atrocitás érte, mint otthon, román közegben.

„Tudták, hogy honnan jöttem, volt pár beszólás a diákok részéről. A provokálás kamaszkorban sokkal magasabb szinten működik. Kiszúrják az idegent, mert kíváncsiak a reakcióira. Ezért meg is kellett mutatnom, hogy ki vagyok. Nem léphettem vissza. A főiskolán, vagy azóta, szakmai körökben nem jutott el a fülembe semmiféle sértő megjegyzés. A hivatalokban, ott igen, ott voltak durva, megalázó helyzetek. Már Magyarországon tanultam, de minden évben el kellett mennem Kolozsvárra, a magyar konzulátusra. Akkor még az a világ volt. Vízumot kellett kérni. Órákon át várakoztattak, újabb és újabb igazolást kellett bemutatnom, sokszor voltam kiszolgáltatott helyzetben. Ma már teljes értékű magyar állampolgár vagyok. Ezzel együtt az a bizonyos ellenségkép is átalakult a fejemben. Sok az előítélet Romániával szemben, aminek sajnos rengeteg alapja van. Bár nem ott élek már, tiszta szívemből drukkolok, hogy megmaradjon az ottani magyarság a saját kultúrájával, hagyományaival. Hogy azt ne vehesse el tőlünk senki. Amíg Erdélyben éltem, soha nem jártam Bukarestben. Nyolcszázhatvan kilométer az óriási távolság. Legfeljebb hivatalos ügyben mehettem volna, amiatt pedig szerencsére nem kellett. Magyarországról utaztam oda először, a Godot-ra várva című előadással. Pozitív tapasztalat: ha az ember átlendül a történelem okozta fájdalmakon, és csak úgy simán megpróbál élni, akkor jobb lesz a közérzete, sokkal több mindent megismer, észrevesz, felfedez, aminek később nagy hasznát veszi. Visszatérve Szentesre: én ott nagyon sok támogatást kaptam, és hálás is voltam mindenért. Önzetlen, segítőkész emberekkel találkoztam, akik mellett soha nem éreztem azt, hogy Úristen, nekem most adnak, s ezért szégyenkeznem kell. Mindig csak hálás voltam nekik, és örültem, hogy örülhetek. Hosszú ideig nagyon szegényesen éltem, amíg nem kezdtem el keresni, nem volt pénzem. Hiába támogattak otthonról, az nem volt elég semmire. Szerény körülmények között éltem, de emiatt sosem szenvedtem, mert mindig szembejött valami, és előbb-utóbb megoldódtak a gondjaim.”

Haza ritkán jár. Volt már olyan év is, hogy elfoglaltsága miatt egyszer sem mehetett. Olyankor jönnek az otthoniak. Máskor meg marad a telefon, a skype.

„Margitta, a város nem annyira vonz, inkább az emberi találkozások hiányoznak otthonról. A család. A rokonok. És persze a hegyek. A Nyugati-Kárpátok különböző pontjaihoz erősen kötődöm. Meg Hargita! A Székelyföld gyerekkorom nagyon nagy élménye, mivel az édesanyám székely, a nagymamám ott élt Székelyudvarhelyen, nyaranta sokat jártunk oda. Az a vidék egy szelete a szívemnek. Székelyudvarhely és Csíkszereda között az az ötvenvalahány kilométer irtóra hiányzik. Ott barangoltunk gyerekkoromban rengeteget. Az ottani levegő, a borvíz nagyon finom. Az egész gyerekkoromat visszahozza. Vagy ha megnyílik egy magyar iskola, mint nemrég. Az is nagyon megindított. Meghívtak egy kizárólag magyar oktatást végző intézmény megnyitójára Margittán. Megkértek, hogy tartsak egy kurzust, kis tréninget a gyerekeknek. Nagyon megható volt. Csupa magyar gyerkőc szaladgált körülöttem, magyar az igazgató… hihetetlenül megérintett. A szüleimmel hála istennek sűrűn beszélhetek. A modern technikának köszönhetően mintha egy légtérben lennénk. Ez rengeteget lefarag a földrajzi távolságból. Elég stabilan élek már Budapesten. Meg is nősültem. Itt teremtettem magamnak új otthont, és szeretek is itt élni. Budán lakunk, közel a Dunához, a természettől sem vagyok annyira elvágva. Az otthoni ízek közül édesanyám húslevese hiányzik a legjobban, és a franciasalátája, amiben nincs krumpli, csak a húslevesben kifőtt zöldség, főtt hús, majonéz és kovászos uborka. Vagy az almaecettel ízesített padlizsánkrémje, sült paprikája. Ezt a kettőt már én is el tudom készíteni, bár teljesen máshogy főzök, mint ahogy azt otthon megszokhattam. Nagyon nyitott lettem a világ konyhájára, teljes gasztroőrült vagyok. Minden, ami új, ami különleges, érdekel.”

Friss diplomával a kezében nagy erejű start Debrecenben. Ferenc, reichstadti herceg A sasfiókban. Alkotói egymásra találás Horváth Csabával, a színház tánctagozatának vezetőjével. Megalakul a Forte Társulat, kemény fizikai tréningekkel alapoznak, hogy teljes mértékben uralni tudják testüket, minden mozdulatukat. Megszületik az első előadás, A tavasz ébredése. Melchiort játssza nagy feltűnést keltve. Peer Gynt is ő lesz. A Godot-ra várva Estragonja. Következik A nagy füzet, Agota Kristof regényének színpadi változata. Székesfehérváron új csapat formálódik. Ott játszanak a Forte tagjai is. Lear király, Pillangó, A félkegyelmű. Edgar, Hitves Pál, Miskin. Sorban kapja az elismeréseket. A legjobb pályakezdő díja, színikritikusok díja, Junior Prima díj, Vörösmarty Gyűrű. Filmek is vannak. Rövidek, ám annál izgalmasabbak. Jeles Nemes Lászlóval a The Counterpart, Badits Ákossal a Képmás és a bemutatásra váró Boglárka. Ez utóbbi magyar népmesei elemekből építkezik, de továbbszínezi és átrendezi valamennyit.

„Szeretem Ákos gondolkodásmódját, mert nem egy az egyben láttatja a dolgokat, hanem fanyar humorral, a szokástól eltérő nézőponttal, rengeteg titkot, fordulatot hagyva a jelenetekben. Sok kérdést nyitva is hagy, amit majd a néző visz tovább. Nemes Jeles László új filmjében, a Saul fiában is forgattam. Kápó vagyok a filmben. Örülök, hogy ismét gondolt rám a rendező, bár nagyon unom már az ilyen szerepeket. Több filmben voltam már katona, főleg gonosz katona, aki csúnya dolgokat művel. Nekem ez már kevés. Csak azért, hogy kamera elé állhassak, nem érdekel. A Fleming című angol tévésorozatban is német katona voltam. Nem szeretnék ilyen típusú skatulyába belekerülni a filmes világon belül. A félkegyelmű Miskinje! Az igen! Sajnos vagy nem sajnos, ez a nekem való szerep. Gálffi László mondta egyszer a színművészetin, hogy nekem orosz hercegeket kellene játszanom. Nem értettem, mire vonatkozott ez az észrevétele. De az lett, amit megjósolt. És jött még hozzá a Mester és Margarita, a Bűn és bűnhődés, szóval jönnek az orosz darabok.”

S hogy ennyi súlyos, felkavaró dráma után hogyan él a hétköznapokban?

„Sokszor depressziózom. Olyankor nem akarok látni senkit. Ülök bent, magamba zárkózva, és még zenélni sincs kedvem, mert tehetségtelennek érzem magam, és nem jut eszembe semmi. Ráadásul haragszom is magamra, mert ilyen vagyok. A főzés, az kikapcsol! Vagy felfedezek egy új helyet, ahol lelkileg egy kicsit megpihenek. Vagy felmegyünk a feleségem szüleihez, ahol jókat társasjátékozunk. Együtt vagyunk, s közben még ki is kapcsolódhatok. Nyáron pedig vonz a víz, hívnak a hegyek. Nincs mese, haza kellene menni végre!”

Horváth Csaba Krisztik Csabáról

„Nekem ő Csaszi. Így alakult. Lement Debrecenbe az évfolyamtársaival, és én is odaszerződtem. A tavasz ébredése volt az első közös munkánk, az ágyazta meg a kapcsolatunkat, ott kattant rá arra a mozgásnyelvre, amelyet én képviselek. Nagyon szerencsés, ha alkotó és előadó így találkozik, ennyire értik egymást, ennyire összeforrnak. Mozgás és szöveg nálam koherens, ő pedig mindkettőben kiemelkedően tehetséges. A titka, túl a tehetségén, mégis abban rejlik, hogy elképesztő tudatosság munkál benne. Szerelmes a műfajba. Nem kiszolgál, és nem végrehajt, nem az van benne, hogy maximálisan meg akar felelni a rendezői kívánalmaknak, hanem imádja ezt a mozgásnyelvet, ebben tud kiteljesedni. Ezt fordítja a saját előnyére. Ez lett a színpadi anyanyelve. Teljes mértékben megmerítkezik benne. De hogy mivé formálódott, fejlődött köztünk ez a dolog! Ahhoz, ami belőlem mint alkotóból fakad, ő csak hozzátesz. Kölcsönösen inspiráljuk egymást. Teljes köztünk az alkotói viszony. Egyébként pedig úgy ismerem, mint a tenyeremet, ezért elmondhatom: nagyon tiszta, de nagyon nehéz, bonyolult ember. Szóval, tudunk egymás hibáiról. Én legalább olyan finoman kezelem, mint ő engem. Rendíthetetlen, minden helyzetben határozott ember benyomását kelti. S bár nem látszik rajta, mert munka közben szinte sebezhetetlen, valójában nagyon esendő alkat. De még az esendőségét is erénnyé tudja kovácsolni a színpadon. Az önérzete is nagyon erős. Ha zavarosnak lát egy helyzetet, begörcsöl, fóbiái lesznek. Mivel megvannak a maga stílusjegyei, törekszem rá, hogy ne mindig ugyanazt a karaktert kelljen hoznia. Az Irtásban Írország angol helytartója, aki egy csomó fasisztoid tulajdonsággal van felfegyverezve. Kifejezetten negatív figura. Remekül játssza. Kell neki adni ilyen szerepet is, hogy ne csak az isten legyen, hanem az ördög is. Rutinból soha nem dolgozik. Mindig kreál. Nem kényelmesedik el soha, nagyon fel tudja turbózni magát. Elsődleges szempont nála, hogy amit csinál, abban higgyen, és azokban is, akikkel dolgozik. Elég egy kicsit megbökni őt, és akkorát ugrik, hogy én is csak nézek! Pedig tudom, mit várhatok tőle. A legjobb minőséget.”