Kedveseim, SEGÍTSÜNK!

Két kép jelenik meg minden alkalommal a szemem előtt, amikor arról van szó, hogy valakin, valakiken segíteni kéne. Az egyik egy sok évvel ezelőtti nyilatkozat, egy elismert költő, vagyis véleményformáló személyiség válasza arra a kérdésre, ad-e a koldusoknak pénzt. Nem. Ő elvből nem ad, hiszen maga is munkával keresi, menjen el a koldus is dolgozni. Közben látom elégedett, kikerekedett arcát, látom feszülni pocakján az inget, és belepirulok én az ő válaszába. A másik kép egy templom előcsarnoka. Szentmise után a hívek közt kifele tartva szemtanúja vagyok annak, ahogy az atya szigorú arccal, kinyújtott karral kiutat mutat egy toprongyos kéregető kislánynak, miközben mögötte a ministránsok fonott kosarat nyomnak az orrunk elé. Önkéntelen El Greco festménye jelenik meg lelki szemeim előtt, az, amelyen Jézus kiűzi a kereskedőket a zsinagógából. Ugyanaz a dinamikus, határozott mozdulat. Majd elsüllyedek szégyenemben, mégsem teszek semmit. Azért ők ketten is érezhetnek valamit, valami kínos nemnormálisságot, mert a költő még hozzáteszi, a koldus úgyis csak italra költené, a lelkiatya meg megjegyzi, a kislányt léhűtő szülei állítják be a templomba nap mint nap, aztán a pénzt, amit kapna, úgyis elszednék tőle. Magyarázkodunk, okokat találunk, miért is nem vagyunk nagylelkűek. Mondhatnám, ez is valami. Amíg magunknak sem természetes a távolságtartásunk, amíg kényszerét érezzük a magyarázatadásnak. Aztán Németh Gábor Sötétkamra című, álomképekből összerakott prózáját olvasom, és megtalálom benne a saját kudarcomat is. „Embervért árulnak a Pannon ABC-ben, piros Peugeot Partner hozza, kartonszám, 0.33-as kiszerelésben... Ma nullás jött, erhá pozitív, nyilván régi hiánycikk, mert a sor a sarokig ér a kánikulában, egy néni elájul, beveri a fejét a járdaszegélybe. A fi a kísérte ide... Fejhangon sikoltozik, segítsen, segítsen végre valaki. Miért nem te segítesz, kérdezi egy geci hang a gyomrom mélyéről. Valaki odabiceg világoskék ingben, lehajol, makulátlan zsebkendőt szorít a néni halántékára. Mobilon hívják a mentőket. Tizennégy másodperc. Miért nem próbálsz meg legalább hozzáérni.” Ugyanakkor hallgatva a híradásokat arról, hogy az idei nárciszok napján jóval nagyobb összeg gyűlt össze adakozásból, mint akár egy éve, kicsit megnyugszom. És nagyon bizakodó vagyok. Abban legalábbis bízom, hogy április végéig, amíg a munkavállalók felajánlhatják nonprofi t szervezeteknek adójuk 2%-át, ezt sokan meg is teszik. A Vasárnap olvasói legalábbis, hiszen ők nem a tehetősek csoportját képezik, a középosztály s a kispénzűek, akik bennünket is fi gyelemmel kísérnek, márpedig köztudott, segíteni leginkább ők szoktak. Azt is tudják, hogy a segítségre szoruló, fogyatékkal élő gyermekeket nevelő hazai magyar családok pártfogója a Carissimi – Kedveseim, melynek a Vasárnap médiapartnere. S aki nem hagyja elveszni azt a bizonyos 2%-ot, hanem éppen nekik adja, az a magyar beteg gyerekek s szüleik fájdalmán enyhít. De bárki mellett döntenek is, megtapasztalhatják azt a szinte katartikus élményt, hogy nem távoli szemlélői az életnek, hanem „legalább hozzáérnek”. Egy makulátlan zsebkendővel.