ISTVÁN és a matematika

Azt hittem, elájulok, amikor a telefonvonal végén Hornyák tanár elvtárs szólt hozzám, aki egyébként tanár úr volt már az elvtársias rendszerben is, de az újvári gimnáziumban egyike azoknak a keveseknek, akik valóban társaik tudtak lenni elvekben, ebben-abban a tanítványaiknak. Engem ugyan az ő nagy szerencséjére nem tanított, viszont iskolaiújság-szerkesztőként, mindenféle szervezőként igencsak támogatott. Olyannyira, hogy az érettségin ülnökként úgy levizsgázott helyettem, hogy a magyar szakos, aki meg épp a saját szakterületén szeretett volna eldicsekedni velem, keserűen konstatálta: Liszka lányom, maga az ez évi érettségik legnagyobb csalódása, hát maga matematikából volt a legjobb! Visszatérve, azt, hogy majdnem elájulok, nem a régi kedves hang idézte fel bennem, hanem amit mondott, mármint hogy nagy tisztelettel meghív engem (engemet!) a 32. magyar matematikaversenyre. Engem-e, tanár úr, hát nem téveszt össze valakivel, kérdeztem szinte az utolsó lélegzetvételemmel, mire ő kedélyesen, mint aki készült a kérdésre, hát nem versenyezni, Györgyikém, hanem mint díszvendéget, a Vasárnap főszerkesztőjét. Aha, hát vendégnek sem vagyok kutya egy matematikaversenyen, az biztos, sokat fogok érteni belőle, rajta, róla. De hamar kiderült, hogy a háromnapos rendezvény fénypontja, a szombat esti István, a király bemutató annak a Juhász Máriának a rendezésében, akit meg a Jókai Napok és a Duna Menti Tavaszok fáradhatatlan szervezőjeként, rendezőjeként ismertem meg ugyancsak zsenge leány koromban, s aki azóta is hódol e szenvedélyének. És amíg ültem a kultúrház díszvendégeknek fenntartott tiszteletsorában Peržeľ Magdolna mellett, aki meg az én szerencsétlenségemre szintén nem tanított engem, de rengeteget foglalkozott mint versmondó lánnyal, előtolakodtak bennem a régi emlékek. Például, hogy mennyit álltam ezen a színpadon én is, főleg győzelmes februárok, dicső májusok és nagy októberek alkalmából szép verseket mondva (akkor még nőnapot is tartottak!), és hogy a már emlegetett magyartanárom mennyit kárhoztatta a huligán Szörényi Lövöntét. Ülök az újvári kultúrház nézőterén, hallgatom Szörényi zenéjét, nézem a lelkes fi atalokat, akiknek szülei iskolatársakként nem is olyan rég valahogy így nézhettek engemet Ady-verset mondva. „Gyarló az ember…” – énekelték most, „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek” – mondtam én akkor. De hogy a matematikusoktól végképp el ne kanyarodjak, annyit meg kell vallanom, hogy életem során, de főleg a már többször is emlegetett elején inkább, valahogy vonzódtak hozzám a reáliák talaján otthonosan mozgó ifjak. Sajnos azt az örömöt, melyet a matematika nyújthat Hornyák tanár úr kedves idézete szerint, nem sikerült megtanulnom tőlük, egyedül Oláh György nevét rögzítették belém, aki ismeretlenül is a legnagyobb konkurenciát jelentette számomra, s akit most ezen a matematikaversenyen volt szerencsém öregségemre személyesen is megismerni. Ennek emlékére, és tiszteletem kifejezve minden matematikus elme iránt, vasárnap (merthogy akkor volt az eredményhirdetés) be is ültem az építészeti szakközépiskola egyik osztályának első padjába, pontosan arra a helyre, ahol gimnazistaként egy másik épületben nap mint nap ültem. Most minden kockázat nélkül, kihívhatatlanul, feleltethetetlenül. Jó volt.