Ilyenek a szlovákiai magyarok

,,Milyenek is a szlovákiai magyarok?” – kérdeztem magamtól egy péntek délután. Fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, és elhatároztam, hogy írásban szedem őket csokorba, viszont amint tollat vettem a kezembe, minden, idáig értelmes gondolatom zagyvává és érthetetlenné vált. Másfél órát bámultam az érintetlen papírt, majd idegességemben macskafejekkel firkáltam teli – semmi nem jutott eszembe. Mikor a papírom minden egyes négyzetcentiméterét macskák fedték, és a teám is kihűlt, eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább! Szlovákiai magyarként legalább hat értelmes mondatot képesnek kellene lennem írni erről a témáról! Tépelődtem még egy kicsit, majd felhívtam néhány ismerősöm, találkozókat beszéltem meg másnapra. Kidobtam az összemacskázott lapot, a tollam is saját helyére került, aztán én is lefeküdtem. Rosszul aludtam az éjjel, hánykolódtam, dobáltam magam: nem szeretek semmit sem félbehagyni, lejegyezhetetlen gondolataim álmomban is kísértettek.

Másnap korán reggel már rohantam Horváth Józsefné Márti nénihez, aki egy takaros, kissé ódivatú házban éldegél, tőlünk nem messze. Csengetésemre azonnal ajtót nyitott, beinvitált almásrétes- és macskaszagú nappalijába. Miután minden szükséges formaságot elintéztem (megkóstoltam a rétest, és megvakartam Cirmi füle tövét), jegyzetfüzettel a kezemben megkérdeztem Márti nénit: ,,Milyenek Ön szerint a szlovákiai magyarok?” ,,Az itteni magyarok – kezdte –, az itteni magyarok rettenetesen ignoránsak, kérem szépen. Mindig mondja a férjem, írjad csak, szóval mindig azt mondja, hogy hát ezekkel a szlovákiai magyarokkal itten élni nem lehet! És azt is írjad, hogy ő már csak tudja, hiszen pártelnök már jó 10 éve! Szegénykém, mindent megtesz, hogy összehozza a helyi magyar közösséget, bizony, egyszer még Szegedre is elment, busszal, hogy meghívjon valami énekest a pártgyűlésre! De az én drága uram hiába utazott hat órát, nem jött el senki, pedig milyen fess volt az az énekes! Mondom is a férjemnek, hogy te Józsi, fene essen ezekbe a magyarokba – ilyen mérges voltam –, mondom neki, ne törődj te ezekkel! De ő csak mondja, hogy ezt nem lehet csak úgy annyiban hagyni, a magyar ügyért harcolni kell! Hát ennyire áldott jó lélek az én uram. És azóta is, bizony, mindig ő rendezi a kultúrműsorokat, múltkor még az unokám, a Lujzika is fellépett, hogy én milyen büszke voltam rája! De az emberek csak nem jönnek el, mondom is neki, ne izgassa magát, nem ő tehet róla, hogy ezeknek a magyaroknak a kedvére tenni nem lehet. De az én szegény férjem csak…” Itt szakítottam félbe Márti néni végtelennek tűnő szónoklatát azzal, hogy nagyon élveztem a beszélgetést, de már mennem kell, mert sok emberrel van ma még találkozóm. – Igen, jól van, átadom… – Jó, talán még egy rétest… – Sajtos pogácsa? Igazán nem kell… –Igen, igen… igen… Csókolom! Az utcára érve már a fejem is fájt a szóözöntől. Nem volt időm feldolgozni minden tényt, rohantam, hogy elérjem a buszt, amely kivisz a város szélére az Almafás farmhoz.

Simon Koppánnyal tavaly ismerkedtem össze, egy rockkoncerten, ő várt rám a buszmegállón. Az őszi szél boldogan cibálta, fújta hosszú, fekete haját és túlméretezett kárpátiás pólóját. Integetett, de nem mosolygott. ,,Nincs okom mosolygásra – magyarázta –, két lovam szökött el az éjjel, három óra is volt már, mikorra sikerült befognunk őket. Alig aludtam az éjjel…” Az Almafás farm kétpercnyire van a buszmegállótól, és én alig bírtam lépést tartani Koppánnyal – bizony, megbántam a Márti néni-féle almás réteseket. A farmra érve átvágtunk a szabadon szaladgáló tyúkok és libák közt, akik türelmetlenül várták az etetési idő eljövetelét. Beléptünk a nagy, fehérre meszelt házba, és az ebédlőben ültünk le. A falon pirossal hímzett házi áldás virított, székek helyett hímzett párnákat szórtak szét a csillogó faparkettán. Koppány egy tál barnás, kenyérszerű valamivel kínálgatott: ,,Hajdinakenyér – biztatott immár mosolyogva –, Csenge maga sütötte. Teljesen paleo.” Kedvesen elhárítottam az ételt, és a témára tértem: ,,Koppány, szerinted milyenek a szlovákiai magyarok?” ,,A hiba abban van – kezdte egy tévés hírbemondó komolyságával –, hogy egyre kevesebb a szlovákiai magyar, és egyre több a szlovák, magyar szülőkkel. A züllés akkor kezdődött, amikor a szép, nagy, szabad Magyarországot részekre cafrangolták a farkasok. Versengtek, ki harap ki nagyobb darabot belőle! Lejött a sok tót a hegyekből, hogy nekik is kell ország! Amondó vagyok, akkor lenne újra jó a magyar közösség, ha az összes tót visszatakarodna a hegyekbe! Behódolunk nekik, úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek! A kisfiam, Kende két hete elhívta egyik osztálytársát játszani. Megkérdem tőle, hogy hívják, nem azt mondja, hogy Nikolasz??!?! Szegény kisfiú nem tehetett róla, de én úgy feldühödtem, hogy hazaküldtem. Mondd meg nekem, milyen név az ilyen! Mert az anyukák Rómeónak meg Seherezádénak hívják a gyereküket, esetleg Szandokánnak ahelyett, hogy tisztességes magyar nevet adnának nekik! Zsófiát a Sophie, Győzőt a Viktor helyett! Amíg a tótok és a talpnyalóik itt vannak köztünk, a szlovákiai magyar közösség… (itt olyan kifejezést használt, amely nem tűri a nyomdafestéket).” Ezután elhallgatott, egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Pár perc kölcsönös hallgatás után Koppány komoran feláll, és kikísér. A buszmegállón elköszönünk egymástól, és én behúzom a buszablak lila függönyét, hogy ne lássam az Almafás farm hatalmas, piros-fehér-zöld zászlóját lengedezni a távolban.

Ezután Hegyi Istvánnét, Marika nénit látogattam meg, aki a város közepén lakik, egy üregméretű lakásban. A liftre fél éve került a ,,nem üzemel!!” felirat, de ez nem zavarja sem a „blokk”, sem a lakások tulajdonosait, hisz nem hívtak szerelőt. Mikor már a hatodik ,,adag” lépcsővel birkóztam meg, eszembe jutott, hogy talán tényleg paleokenyeret kellene ennem, és reggel ötkor lovagolni járnom, mint Koppányéknak. Akkor talán a lépcsőzés sem jelentene gondot.

Marika néniről azt mesélik, hogy fiatalkorában kivételesen gyönyörű, karcsú és hiú lány volt, akinek sok fiú tette a szépet. A szépségből, karcsúságból mára semmi sem maradt, de a hiúság kitartott Marika néni mellett, aki arcán rikítóvörös rúzs, sötétbarna púder és hupilila szemhéjfesték furcsa és meghökkentő elegyével nyitott nekem ajtót. Ő is a rettenetesen apró nappaliban ültetett le, és amíg kávét főzött, én körülnéztem. A kis helyiségben legalább négy tárolószekrény foglalta a helyet, zsúfolásig teletömve aranyos porcelánkutyákkal, őzikékkel, ,,40”, ,,50”, ,,60” és ,,65” feliratú dísztányérokkal, valamint az ikerunokákról készült babakori képekkel. Az ikrek kicsit nagyobb kiadásban a sarokban játszottak egymásnak gügyögve. Marika néni hamarosan kávéskannával és teasüteménnyel felfegyverkezve jelent meg az ajtóban, majd villámgyorsan az aranyszegélyű porceláncsészébe öntötte a forró, gőzölgő italt, aztán leült az egyik megviselt, rózsaszín fotelba. ,,Milyenek a szlovákiai magyarok, Marika néni?” – kérdeztem. Marika néni habozott pár másodpercig, majd szélesen elmosolyodott: ,,Aztat már régóta nem figyelem. Tíz éve nem járok ki, úgy hasogat a derekam. (,,Ez érdekes, gondoltam, hisz múlt héten találkoztunk a piacon. De az is lehet, hogy ez már 10 éve volt.”) ,,Akkor – teszem fel a kérdést – Önök, Ön és a családja mit tesz a szlovákiai magyar közösségért?” ,,Először is – kezdte Marika néni – eljárunk minden kultúrműsorra. A múltkor is, az újévi bálon szerepelt Nótár Mary meg a Bangó Margit, egész családdal elmöntünk! (Hogyan, ha tíz éve ki sem mozdul?) Nagyon jól szórakoztunk! Aztán a kirándulások! Valamelyik párttal möntünk tavvaly Budapestre, idén meg Prágába’ voltunk. A szomszéd Pista vitte a harmonikáját, mindön este Máté Péter-számokat éneköltünk. Mi aztán… Jožko, čo robíš? Nedajtodopusinky!” – fordult unokájához, miközben a kisfiú nagy lelkesedéssel gyömöszölt egy gyertyát a szájába. Hirtelen keserű lett a szám íze, mintha én is gyertyát ettem volna, gyorsan elköszöntem az elképedt Marika nénitől, és rohantam ki a fertőtlenítőszagú épületből.

Utoljára Kovács Máté bácsit látogattam meg a SeniorSun öregotthonban. Egy kedves, kézkrémillatú nővérke a 483-as szobába küldött. Matyi bácsi alig látszott ki a sok ráterített takaró alól, és bizony, ha nem tudom, hogy alig múlt 80, akár 120 évesnek is néztem volna, de a szeme úgy csillogott, mintha még mindig húszéves lenne. ,,Matyi bácsi, milyenek a szlovákiai magyarok?” – kérdeztem tőle, miután leültetett egy kopott, barna párnás székre. ,,A szlovákiai magyarok – kezdte az öregúr – sokat látott, de jó emberek. ’45-ben… 15 éves voltam, mikor értünk jöttek. Katonák. Sokan. Azt mondták, van két óránk arra, hogy összepakoljunk, aztán visznek minket. Nem tudtuk, hova. Édesanyám annyit sírt, de mindent ott kellett hagyni: a malacot, a kecskét, a tyúkokat… Vagonokba tuszkoltak minket. A húgom fél óra múlva elájult, nem bírta a levegőtlenséget. Legalább nyolcvanan voltunk a vagonban, egymáshoz lapulva, préselődve, de mindenki a falhoz nyomult, hogy Erzsit lefektethessük. Volt köztük orvos, nővér is, ők élesztgették, valaki a kulacsát, utolsó korty vizét is odaadta, hogy Erzsi ihasson. Csehországba vittek minket, kivezényeltek a vagonokból, azt sem tudtuk, nappal van-e, vagy éjszaka! Eladtak a cseh gazdáknak, mintha rabszolgák lennénk… de hisz azokká is váltunk! Három évig dolgoztunk, látástól vakulásig… aztán ’48-ban haza lehetett jönni. Gyalog mentünk, végig Csehországon, néha felkéredzkedtünk egy-egy kocsira… Két hónapon át csak jöttünk, jöttünk… Erzsike már alig bírta, de én mondtam neki, hogy jöjjön csak, jöjjön… még egy lépés, aztán még egy, és otthon is leszünk hamarosan. Haza is értünk, de idegenek laktak a házunkban. Abban a házban, amelyet a dédapám a saját két kezével épített!” Elhallgatott. Azt hittem, sírni fog, de nem tette: megedződött a hosszú évek során. Másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek, évtizedek, évszázadok, évezredek, évmilliók teltek el. Újra megszólalt, hangja nyugodt volt, és csendes: ,,Az idegenek elköltöztek, de mindent, mindent magukkal vittek, az összes bútort, az állatokat, a nővérem kelengyéjét… Elölről kellett kezdenünk az életünket. A szomszédok, az utcánkbeliek, az egész faluból, akik visszatértek, mind segítettünk egymásnak. Hoztak tüzelnivalót, ami nekik nem kellett, a kislányok főztek, mikor édesanyám nem bírta. A nővérem, Magdus vőlegénye is visszatért, ő szerzett malacot a szomszéd faluból, az esküvőjükön azt sütöttük meg. Mondtam is Erzsikének: látod, ide kellett visszajönnünk, ezekhez a kedves emberekhez. Ez itt, ez itt a mi otthonunk!” Mondott volna mást is, de a kedves nővérke bejött, és közölte, hogy a látogatási időnek vége. Elköszöntem, és elindultam a hűvös őszi estén. Haza. A jegyzetfüzetem első három lapját szórakozottan kitéptem, és bedobtam egy közeli szemetesbe. Azt hiszem, nem tudtam meg sokat a szlovákiai magyarok helyzetéről, életéről, szokásairól.

Vagy mégis?