Igaz mese a Medvesaljáról

Minden asszonynak ez volt a sorsa

A medvesalji Újbáston élő Szabó Mária és Szabó Lajos ki nem mondott, de ezerszer bizonyított életfilozófiája is ez. Ennek a töretlen hitnek és szüntelen szorgalomnak köszönhetik, hogy mindent kibírtak, mindennel megküzdöttek, és még most is, kilenc évtizeddel a vállukon, megértő figyelemmel szemlélik ezt a bolondos, változó világot.

Mária és Lajos falubeliek, még a vezetéknevük is egyforma volt. Ebben nincs semmi különös, a festői szépségű falucskában sok a Szabó. Az égkék szemű Málika – mert a családban csak így hívták – még tizenöt éves sem volt, amikor a fess gazdafiú, aki a falu feletti kúriában lakott, udvarolni kezdett neki. A kúriának külön története van, Lajos édesapja vásárolta a Szilágyiaktól, és életmódja is megfelelt a környezetnek. A mulatásban éppoly fáradhatatlan volt, mint a munkában, a faluban máig legendák keringenek arról, hogyan muzsikáltatta halálra a cigányt a kocsmában. Miután két feleségét is eltemette, úgy gondolta, harmadszor már nem házasodik, inkább a fia hozzon asszonyt a házhoz. Így került tizenhat évesen a kúriába Málika. Sokáig egyedül kellett megküzdenie a sok dologgal, mert férje az esküvő után visszament a katonasághoz.

„Két évig udvarolt nekem, háromszor is kikosaraztam, de nagyon kitartó volt. Eljegyzési ajándéknak ruhának való fekete bársonyt vett, mondtam is neki, most már azt sem dalolhatom, hogy Egyszer vettél egy feketét, mikor a fejem bekötték, mert nálunk az ifjú menyecskék fejét fekete kendővel kötik be. 1943. január 24-én házasodtunk össze, a férjem rögtön az esküvő után vissza is ment Salgótarjánba. Haragudtak a szüleim, hogy ilyen fiatalon férjhez mentem a nagy dologra, mert volt az apósomnak lova is, tehene is, rengeteg földje. Emellett főzni is kellett, meg kenyeret sütni, a ruhát a patakban mostuk, este fontunk, szőttünk. Hajnali ötkor keltünk, este kilenckor végeztünk, nem volt megállás. Édesapámnak felmondtak Salgótarjánban, mert akkor már megvolt a határ, a két család összefogott, és együtt dolgoztunk. Fiatal voltam, bírtam, nem is gondolkoztam azon, hogy másként is lehetne. Minden asszonynak ez volt a sorsa akkor, hiszen a férfiak mind a fronton voltak – csak a leveleket vártuk, és imádkoztunk értük.”

Fogságban a muszkáknál

Hat évig Szabó Lajos is csak tábori levelezőlapon adott hírt magáról. Az esküvő után egyetlenegyszer járt otthon, amikor átlőtték a tenyerét, utána született meg első fiuk, Lajos, aki háromévesen látta először az apját. „Szívesen otthon maradt volna, de azt mondták, aki katonaszökevényt megtalálnak, azt főbe lövik. Hát visszament a frontra, és csak 1948 őszén jött haza Oroszországból, harmincnyolc kilósan” – folytatja az emlékezést Máli néni. Férje hallgat, soha nem beszélt a fogságról, a család csak elejtett mondatokból rakta össze, amit ezekről az évekről tud. Máli néninek és Lajos bácsinak a háború után még két gyermeke született, Júlia és Géza. Ők ketten Gömörben maradtak, de az elsőszülött Lajos messze került a Medvesaljáról – a nyitrai pedagógiai főiskola elvégzése után évtizedekig Nagycétényben tanított. Látogatásunk idején mind a három gyermek itthon van, a legidősebb unokával, Lajos fiával, Ottóval együtt elevenítik fel a jubiláló nagyszülők életének emlékezetes eseményeit. Nem könnyű feladat, mert az öregek úgy gondolják, nincs nagyon mit mesélni, csak azt tették, amit tenniük kellett. Főleg Lajos bácsi szűkszavú, talán úgy tartja, a sok beszéd asszonydolog, és úgysem értheti meg a múlt dolgait az, aki nem élte át. 

„A komáromi Öregvárban fogtak el 1945. április 4-én, hazajövet a frontról. Az egyik katonatársammal tanakodtunk, hogy előre menjünk-e az amerikaiak elé, vagy várjuk meg az oroszokat, mert tudtuk, hogy mindenképp fogságba esünk – meséli el sok kérdezgetés után a 93 éves férfi. – Úgy okoskodtam, hogy Oroszország mégiscsak közelebb van, mint Amerika, onnan hamarabb hazakerülök, de tévedtem. Ő Amerikából egy hónap múltán hazajött, én meg majd négy évig vendégeskedtem a muszkáknál. Gorkijban – Nyizsnij Novgorod –, Moszkvában is voltam, nem is kívánkozom oda vissza. Később, már a szocializmusban mehettem volna jutalomkirándulásra Moszkvába, de mondtam, hogy én már jártam ott, elég volt” – summázza hadifogsága történetét.

A vecseklői cigány csomagja

Hazaérkezését már a felesége meséli el, tárgyilagosan, olyan asszonyhoz méltón, aki soha életében nem engedhette meg magának, hogy elragadják az érzelmek. „Szokás volt, hogy az asszonyok, akiknek fogságban volt a férjük, az imakönyvbe kulcsot kötöttek, és amelyik dátumnál ima közben fordult, akkor jött meg a férjük. Az enyém negyvennyolcra fordult meg, és akkor is szabadult a Lajos. Mondták, hogy hazaengedték a hadifoglyokat, hát mi is vártuk, de nem tudtuk az idejét. Nem is voltam itthon, amikor két falubelivel megérkezett, elmentem csipkebogyót szedni lekvárnak” – emlékezik arra a hatvanöt évvel ezelőtti őszi napra Máli néni. „Édesanyám naponta leküldött a faluba, hogy várjam a buszmegállóban édesapámat – idézi fel az első találkozást ifjabb Szabó Lajos. – Hetek teltek el, és én mindig egyedül bandukoltam vissza, míg egy napon egy vézna idegen szállt le a buszról, és megkérdezte: »Te kié vagy, fiacskám?« Nem mertem válaszolni, csak tisztes távolságból követtem, ahogy elindult a dombnak fölfelé. Szótlanul mentünk, néha megfordult, mire én is megtorpantam. Amikor a kastély kapujához ért, elrohantam mellette, kiabálva, hogy megjött édesapám. Katonasapkát adott nekem, abban egy guriga cérna volt, meg tű, egy játékpipa, amibe vizet kellett önteni, és ha belefújtam, sípolt, meg egy alumíniumbögre, amelybe szöggel karcolták bele, hogy emlék.”

Közben előkerülnek a tábori levelezőlapok, de a gyöngybetűkkel írt sorokból sem derül ki a háború borzalmairól semmi. Szabó Lajos inkább bátorította, mint szomorította az itthoniakat, mindig azt írta, jól van, és haza fog jönni. A gyerekei sírva-nevetve olvassák apjuk szűkszavúságukban is frappáns beszámolóit a muszkákról, a katonatársakról és arról, hogy a vecseklői cigány az otthonról küldött csomaggal még mindig nem érkezett meg. Utóbbihoz három levelezőlapon is visszatér, majd magyarázatként Máli néni fűzi hozzá, hogy a vecseklői cigány alighanem megette a férjnek küldött libapecsenyét. A fogságból már keveset írt, és még kevesebbet beszélt róla. „Egyszer a szomszédasszonynak mesélt, akkor hallottam, hogyan verték, éheztették őket, soha máskor. A savanyú káposztát máig sem eszi meg, mert ott látta, hogyan taposták az oroszok, rögtön a latrinák mellett. Nem is főztem neki, soha életemben.”

Levelek a messze Oroszföldről

A kötegnyi levelezőlap mind ugyanazzal a mondattal kezdődik: Kedves feleségem, a messze idegenből írom levelemet, melyben kívánok a Jóistentől jó egészséget, olyat, mint nekem van. Azt, hogy pontosan hol van, nem volt szabad megírni, csak annyit, hogy valahol Oroszföldön. A tábori életről is tárgyilagosan, szűkszavúan írt, annál többet arról, mennyire vágyódik haza: Édesem, nemsokára itt lesz a szent karácsony napja. A Szentestére mindenki iparkodik haza, én is otthon leszek, de csak képzeletben, a valóságban a Tiszán állok majd őrségben. Szép kék szemedet csak képzeletben látom, kis piros szádat álmomban csókolom. Majd a Szentestén, hogyha imádkoztok, mondjatok el értem is egy Miatyánkot. Forró csókjaimmal zárom levelemet, melyben kívánok nektek boldog karácsonyi ünnepeket – szedte rímekbe a gondolatait az 1943 karácsonya előtt írt levelezőlapon. Szeretetről, aggodalomról tanúskodik minden sor, és némelyikből az is kiderül, hogy a gömöri embert még a legnagyobb bajban sem hagyja el a humorérzéke. Ne aggódj értem, még mindig jobb, hogy én vagyok itt, mint ha az oroszok volnának nálunk, írta Szabó Lajos őrvezető 1944-ben, és nem is gondolta, hogy nemsokára ez is bekövetkezik. Arról, hogy minden gondolatában Újbáston járt, főleg az édesapjának írt levelek tanúskodnak: Hogy van kedves édesapám, nem beteg-e? Hogyan tudnak boldogulni, van sok munkája, igaz-e? Sokat gondolok rá innen a messzi idegenből. De szívesen segítenék a munkájában, de hiába, nem lehet, itt kell lennem, ha a Jóisten idevezetett. Ne dolgozzanak, kedves édesapám, csak keveset, azt végezzék el, ami éppen nagyon fontos. Majd ha a Jóisten hazasegít, akkor majd dolgozunk, mert már akkor tudjuk, hogy miért, reménykedett a fiatal katona. Felesége, Málika rózsaszín levelezőlapjai szűkszavúbbak, csak arról számolt be, hogy a kis Lajcsika már beszélget, nagyon sokat. Itthon nincs bajunk, apa is egészséges, más különös újság nincs. Meg is írta neki Lajos, csak az a baj, hogy nagyon rövid leveleket írsz, lány korodban sokkal hosszabb és szebb leveleket írtál.

A háború után Szabóék is új életet kezdtek, csak abban nem változott semmi, hogy továbbra is sokat kellett dolgozniuk. Először a saját földjeikről szolgáltatták be a termés egy részét kontingensbe, aztán kénytelenek voltak belépni a szövetkezetbe is. „Egy kenyérre valót kerestünk egy nap, a többit előteremtettük a háztájiban. A férjem eljárt munka után, csak hétvégeken jött haza. Építkezéseken dolgozott, aztán a hadsereg építkezéseinél volt lőmester. Alagutakat, régi épületeket, áradások idején hidakat robbantott fel, és amikor hétvégére hazajött, építettük a házunkat” – mondja Máli néni azzal a természetességgel, amely rég elfogadta, hogy a szegény ember munkára született.

Málika új ruhája

Szabóék 1958-ban költöztek az új házba, az apai nagyapát is magukkal vitték. A kúriába Málika szülei költöztek be, hogy ne tegye rá a kezét az állam, de az ő haláluk után pusztulásnak indult a ma, romjaiban is méltóságteljes épület. Soha nem volt pénz a rendbetételére, de Szabóékat és talán a többi újbástit is egy letűnt, a valódi értékekhez ragaszkodó világra emlékezteti.

„Sajnáltuk, de nehéz volt ott az élet, mert nem volt elég víz a kútban, kifűteni sem tudtuk. Jobb életre vágytunk, különösen a férjemet érdekelte minden újdonság, nyitott szemmel járta az országot. A faluban elsőként vetettük be fűvel az udvart, telepes rádiónk és televíziónk is nekünk volt először. Esténként huszonöten is jöttek nézni a Tell Vilmost, én meg akkor gyúrtam a csíkot a konyhában, mert nekem mindig volt dolgom” – emlékezik Máli néni. Kérdésünkre, hogy mikor volt a legnehezebb az élet, azt mondja, amikor mindent elvettek. De rögtön hozzáteszi: a legjobb is akkor volt, mert az emberek törődtek egymással, az idősebbekkel is leültek beszélgetni. „Ma már mindenki magának él, még a szomszédok sem néznek egymás felé. Gazdagabbak az emberek, több mindenük van, de azt nem látom, hogy boldogabbak volnának” – mondja az asszony, aki még ma, nyolcvannyolc évesen is ellátja a háztartást. Süt-főz, virágot ültet a kiskertben, tyúkokat tart a hátsó udvarban. Férje a nyulak körül tesz-vesz, felhasogatja a tűzifánakvalót, és nemrég még a traktorba is beült. „Igazi ezermester volt, gyerekkorunkban kis szekeret, szánkót, sítalpat csinált nekünk, kosarakat, demizsonokat font, a villanymotorokat még most is meg tudja szerelni” – dicsérik Lajos bácsit a gyerekei. „Régen mellékesen azzal keresett, hogy villanyfűrésszel járta a falut, és mindenkinél felvágta a fát. Ebből a pénzből mindig a mamának vett új ruhát” – mondják, mire Máli néni igazi gömöri asszonyhoz méltón rávágja, hogy a fát is ketten vágták, nem a semmiért kapta azt a ruhát.

Amikor azt kérdezzük tőle, miben találta meg a boldogságát, azt mondja, hogy a hitében és családjában. Öt unokája és hét dédunokája van, mind magyar iskolába járt, hangsúlyozza. „Mindig azt mondtam nekik, hogy meg kell tanulni mástól, ami épülésünkre szolgál, de ragaszkodni kell ahhoz, ami a miénk” – mondja, és egy még annak idején az iskolában tanult versike is eszébe jut: Magyar az én anyanyelvem, magyar anya nevelt engem, szlovákul is tanulgatok, attól még jó honfi vagyok. A harmincas években ehhez tartották magukat a gömöriek, és talán ma is ez a gyakorlatias, mégis szilárd értékrend a titka annak, hogy megmaradtak. Hitben, magyarságban, a sok megpróbáltatás ellenére is jókedvben. Úgy, hogy kilenc évtizeddel a vállukon sem teher nekik az élet.